Elértünk arra a pontra, hogy nyugodtan kijelenthető: a 42 éves Myles Kennedy mára korunk egyik legfelkapottabb hard rock énekesévé nőtte ki magát. A bostoni születésű muzsikus az utóbbi évtized során három óriási albumot tett le az asztalra az Alter Bridge frontembereként, majd Slash is őt választotta szólócsapatának fix énekesévé. A május 21-én megjelenő Apocalyptic Love album ismeretében bizton állíthatjuk: a Guns N' Roses egykori gitárosa a lehető legjobban döntött, a lemez ugyanis simán az év egyik legerősebb hard rock mesterműve, amihez Kennedy is igen sokkal járult hozzá. Nem véletlen, hogy a bongyorhajú már a projektet is átnevezte Slash feat. Myles Kennedy and The Conspiratorsre... Az utolsó pillanatban, teljesen váratlanul kaptunk lehetőséget arra, hogy elbeszélgessünk egy kicsit Mylesszal, és természetesen azonnal kaptunk is az alkalmon.
Myles, az interjú előtt még csak egyszer volt időm meghallgatni az Apocalyptic Love-ot, de az ennyi idő alatt is lejött, hogy jóval nyersebb az első Slash albumnál...
Igen, ez biztosan így van. Ez egy arcbamászó, robbanékony rocklemez, aminél ugyanakkor nagyon odafigyeltünk arra, hogy megfelelő dinamikája legyen a megfelelő hullámzással: tudod, utazás a hegycsúcsok és a völgyek között... És persze összefogottabb is ez az album az előzőnél, hiszen itt minden egyes dalt mi négyen raktunk össze Slash-sel, Todd Kernsszel és Brent Fitz-cel, igazi zenekarként, míg legutóbb Slash minden nótán másokkal dolgozott.
Ha az első album két veled készült dalát, a Back From Calit és a Starlightot vesszük alapul, szerinted mennyiben tér el attól az irányvonaltól az Apocalpytic Love?
Szerintem nincs igazán lényeges eltérés, persze azt leszámítva, hogy most már jól ismerjük egymást. A munkamódszer sem változott túl sokat: Slash átküldte nekem a dalvázlatokat vagy akár csak egy-egy riffet, témát, amire kidolgoztam a saját ötleteimet, aztán visszaküldtem neki. És persze a turnén is rengeteg ötletünk született. A többiek már a mi nagyjából komplett demóink alapján dolgozták ki a saját részeiket.
Mindkét bandádban egy-egy rendkívül karakteres gitárossal dolgozol együtt. Mennyiben dolgozik másképp Slash, mint Mark Tremonti?
Azt hiszem, Mark valamivel direktebb az elképzeléseit és az azokra vonatkozó instrukciókat tekintve. De ez a kettejük közötti zenei különbségeket tekintve is érthető, hiszen az Alter Bridge kötöttebb, metalosabb, riffközpontúbb, groove-osabb vonalon mozog, Slashnél pedig bluesosabb az összhatás. Utóbbi egyébként számomra is érdekes kihívás, hiszen egy csomó olyan hatásom van, ami az Alter Bridge zenéjében nem annyira érvényesül, itt viszont igen. Kimondottan izgalmas, hogy egy kicsit más arcomat is megmutathatom ennek köszönhetően, mint amit az Alter Bridge-ben ismertek meg az emberek.
Ti hogy tekintetek erre a mostani formációra: Slash szólócsapataként, vagy egy igazi, normális működésű zenekarként?
Ez mindenképpen egy igazi zenekar, már csak azért is, mert Slash alapvetően zenekari ember, aki mindig is bandákban gondolkodott, és ilyen keretek között érzi jól magát. A dalszerzési folyamat is végig zenekari jelleget öltött. Maga Slash is abszolút hosszú távú projektként tekint a csapatra.
A szövegek terén mennyire kaptál szabad kezet?
Teljesen. Általánosan is elmondható, hogy hihetetlen sok munkát fektettem a szövegekbe – talán többet, mint eddig bármelyik albumon, amin valaha dolgoztam. Ebben az is közrejátszott, hogy maga a zene is rendelkezik egyfajta sztorizós, történetmesélős jelleggel, és nagyon érzelemgazdag. A feladatot tehát egyszerűen nem lehetett félvállról venni, a muzsika egyszerűen megkívánta a karakteres, nagyon személyes szövegeket. Megpróbáltam kicsit más szemszögből szemlélni a világot, mint ahogy egyébként szoktam, és úgy érzem, sikerült is. Ehhez azonban arra volt szükség, hogy újra- és újraírjak minden egyes szöveget. Hosszú éjszakákat töltöttem el a melóval.
Van kedvenc dalod a lemezről?
A We Will Roamot például nagyon szeretem, hatalmas kihívás lesz élőben előadni, roppant büszke vagyok rá. De a Standing In The Sun is a kedvenceim közé tartozik.
Emberileg hogyan jellemeznéd Slasht?
Nagyon kedves, barátságos arc, akinek egyszerűen jó a közelében lenni, dolgozni pedig könnyű és élvezetes vele. Ismét rá kellett döbbennem, mennyire laza, mennyire nyitott minden izgalmas ötletre. Egyébként pedig nemcsak gitárosként, hanem a személyiségét tekintve is totálisan egyedi figura. Alapvetően csendes arc, de ha megszólal, egyből mindenki odafigyel. Van egy bizonyos nagyon sajátos humorérzéke. És persze teljesen valós ember: olyan, amilyennek látszik. Nincs benne semmi megjátszás, semmi arcoskodás, két lábbal áll a földön.
Mit gondolsz, mit szól majd a közönség az anyaghoz az első albumhoz képest?
Szerintem rossz embert kérdezel! (nevet) Egyelőre annyit tudok mondani, hogy mi nagyon bízunk ebben az albumban, mert időtlen, élvezetes rock'n'rollt rejt – remélhetőleg így lesz ezzel a táborunk is.
Szerinted tudtok szélesíteni a bázison az anyaggal?
Ez érdekes kérdés. Mára eléggé megváltoztak a viszonyok a klasszikus modellhez képest, amikor ugyebár kiadtál egy albumot, és utána azért indultál turnéra, hogy azt népszerűsítsd. Ma fordított a helyzet: azért készítesz lemezt, hogy utána turnézhass vele... Remélhetőleg azért sokan döntenek majd úgy az Apocalyptic Love hallatán, hogy élőben is megnéznek minket.
Nyilván te tudod a legjobban, mennyire nem vagy könnyű helyzetben Slash énekeseként, hiszen a közönség igen jelentős hányada a mai napig csak és kizárólag a régi Guns N' Roses dalok kedvéért megy le a bulikra, és egyébként is elsősorban W. Axl Rose-t látnák szívesen a mikrofonnál. Foglalkozol ezzel, vagy nem érdekel a dolog?
Pontosan tisztában voltam vele, mit vállalok, amikor csatlakoztam Slash-hez, és azt is tudom, hogy sokaknak nem lehet megfelelni ezen a poszton. Tudod, igyekszem szándékosan kerülni a közösségi médiát, és nem olvasni az esetleges mocskolódásokat. Ami pedig a másik oldalt illeti, rajongói aggyal én is meg tudom érteni azokat, akik máig a régi Guns N' Rosesra kíváncsiak. Ezzel nem lehet mit csinálni. A turnén mindenesetre sikerült túlélnem a legfanatikusabbakat is! (nevet) Vagyis a válaszom az, hogy nem foglalkozom a dologgal. Az én dolgom annyi, hogy a lehető legjobb teljesítményt nyújtsam a színpadon, és erre is törekszem. Egyébként pedig az összes zenésznek tudnia kell, hogy nem lehet egyszerre mindenkit meggyőzni, és mindig lesz olyan odalent, aki fikázni fogja a produkciót. Az ilyesmit nem szabad egy előadónak a szívére vennie, mert sehová sem vezet. Ha a legjobbat nyújtod, szerintem nem kell foglalkozni a hasonló hangokkal.
A Rock And Roll Hall Of Fame beiktatás jelentett valamilyen különbséget számodra ebből a szempontból?
Óriási megtiszteltetés volt, és tényleg csak két nappal a gála előtt hívtak fel a srácok, hogy ugorjak be hozzájuk énekelni. Eleinte kicsit húzódoztam a dologtól épp az általad említettek miatt, de aztán végül úgy döntöttem, egyszerűen nem utasíthatom vissza a lehetőséget, mert tényleg annyira megtisztelő volt, hogy rám gondoltak. Pusztán zeneileg egyébként nem jelentett óriási különbséget a dolog, hiszen az eljátszott nótákat Slash csapatával is rendszeresen toljuk a koncerteken. Vagyis elnyomtunk néhány hatalmas kedvencet, és mindannyian nagyon jól éreztük magunkat.
Az egyébként igaz, hogy te is felmerültél a Velvet Revolver esetleges énekeseként Scott Weiland kilépése után?
Igaz. De ez még azelőtt volt, hogy csatlakoztam volna Slash bandájához. Ha jól emlékszem, valamikor úgy 2009 elején kereshettek meg... Ennél több viszont nem történt, ugyanis az akkori időbeosztásomba egyszerűen nem fért bele a dolog. Akkor már eldőlt, hogy a Creed újjáalakul, viszont az Alter Bridge-dzsel éppen emiatt sietnünk kellett, hogy megfelelő módon letudjuk a kötelezettségeinket, és időben elkészítsük a hármas anyagot is. Vagyis az a megkeresés is megtisztelő volt, de abban a helyzetben nem mondhattam rá igent.
Most melyik csapat jelenti számodra a fő prioritást, az Alter Bridge vagy Slash zenekara?
Ez kemény kérdés. Fogalmazzunk úgy, hogy igyekszem egyensúlyban tartani a kettőt, rendben? (nevet) Tudod, így is elég hihetetlen nekem ez az egész... Ha valaki húsz éve azt mondja, az egyik bandámban a rocktörténelem egyik legikonikusabb gitárosával játszom majd együtt, a másikkal pedig közben eljutunk odáig, hogy önállóan megtöltjük a Wembley Arenát, biztosan nem hittem volna el!
Az Alter Bridge-dzsel nemrég kiadtatok egy óriási DVD-t, de te idén Slash-sel turnézol, Marknak hamarosan kijön a szólóalbuma, és Scott Phillips is projektezik a sevendustos srácokkal. Mikor fog így újra beférni a közös meló?
A tervek szerint már jövőre. Markkal folyamatosan küldözgetjük egymásnak a témáinkat, vagyis már van is min gondolkodni.
Milyen típusú lemez várható tőletek?
Az Alter Bridge-nek van egy bizonyos meghatározott stílusa, amitől biztosan nem fogunk lényegesen eltérni. A megszokott keretek közepette persze igyekszünk újszerű dolgokba fogni, apróbb meglepetéseket okozni, de váltás semmiképpen sem várható. Vagyis reményeink szerint folytatjuk az ABIII album vonalát.
Így is akad elég dolgod, de muszáj megkérdeznem: szólóalbumon nem gondolkodtál még?
Dehogyisnem! Képzeld, amikor annak idején Markéknál megint bejött a képbe a Creed dolog, nekem pedig támadt egy egészen minimális szabadidőm, pont egy önálló lemezen kezdtem el dolgozni. Közben hívott el később Slash felvenni a Starlightot meg a Back From Calit, és így kerültem utána állandó énekesként is mellé. A dalok alapjait gyakorlatilag felvettem, de felénekelni már nem jutott időm a témákat... Most arra várok, hogy felvehessem az éneket, és megkeverjük az anyagot. Tehát a kérdésedre a válasz: nem csak gondolkodtam egy szólóalbumon, hanem konkrétan van egy szólóalbumom! (nevet) Csak be kell fejezni...
Zeneileg milyen anyag ez?
Jelentősen más, mint az Alter Bridge vagy Slash albuma. A saját zenekaraim közül talán a '90-es években működő bandám, a The Mayfield Four dolgaihoz áll a legközelebb, de ez sem pontos közelítés. Inkább ilyen singer/songwriter cuccot képzelj el, ne valami direkten rockos muzsikát. Nagyon benne vannak az egészen korai hatásaim, amik más műfajokból erednek.
Konkrétan milyen hatásokra gondolsz?
Stevie Wonderre, Marvin Gaye-re... Ők voltak az első kedvenceim. A mai napig nagyon szeretem a soult, az r'n'b-t, sokat is hallgatok ilyesmiket. A rockénekesek már csak később jöttek be a képbe, és akkor is érdekes úton: gitároztam egy bandában, és a magnó mellett próbáltam levenni Jimmy Page témáit a Led Zeppelin lemezekről. Közben pedig elkezdtem dúdolgatni magamban Robert Plant dallamait... Aztán Bon Scottot is nagyon megszerettem, ő is a korai fő hatásaim egyike.
Mi a helyzet Chris Cornell-lel? Bizonyára neked sem új, hogy milyen sokan hasonlítgatnak hozzá...
Ennek valószínűleg a magas hangfekvés mellett éppen az az oka, hogy hozzám hasonlóan Chris is rengeteg soult, bluest, r'n'b-t hallgatott és hallgat. Egyébként nem is tagadom a rokonságot, egyértelmű, hogy sok szempontból hasonló iskolába tartozunk. És persze nagyon megtisztelő is, ha mellette emlegetnek, hiszen elképesztően jó hang, imádom a stílusát.
Mi minden idők három legjobb lemeze?
Ó, haver, ne tedd ezt velem! (nevet) Lássuk csak... Marvin Gaye-től a Goin' On. Aztán Miles Davistől a Bitches Brew. És mondjuk legyen a harmadik az Appetite For Destruction.
Mi az élet értelme?
Számomra a zene. Tudom, hogy ez így nagyon egyszerűen hangzik, de akkor is így van. A zene olyan nekem, mint az oxigén.
Külön köszönet Bucsai Tímeának, hogy az interjú létrejöhetett.
Hozzászólások