Nem először és remélhetőleg nem is utoljára koncertezett április 24-én Budapesten a ’70-es évek legendás skót hard rock csapata, a Nazareth. A minden túlzás nélkül fergeteges hangulatú bulit követően a Diesel backstage-ében ültünk le beszélgetni a zenekar énekesével, Axl Rose és Tom Keifer egyik legnagyobb példaképével, a hihetetlenül kedves és közvetlen Dan McCaffertyvel.
(az éppen távozó két újságíróra mutat) Ezek a srácok egy golfmagazintól jöttek, bár nem értem, miért pont rám voltak kíváncsiak… Illetve dehogynem értem: azért, mert skót vagyok, és aki skót, az golfozik. Ha Edinburgh-ba érkezel, a repülőtér mellett hosszan elnyúlva látod a hatalmas golfpályákat. Néha én is napokat töltök el játékkal.
Jól golfozol?
Nem, kurva szarul, de élvezem! (nevet) Nem is az a lényeg, ki milyen játékos, hanem hogy kikapcsol a golf. Ha ott állok a pályán, eszembe sem jut a következő lemez, a következő turné vagy akármilyen hétköznapi probléma, aminek egyébként nyomasztania kellene, abban a pillanatban csak és kizárólag a labda számít. Másra meg biztos más sport van ilyen hatással, mondjuk a bungee jumping… Pete (Pete Agnew basszusgitáros) viszont remek játékos, sokkal jobb, mint én.
Nem először játszottatok Magyarországon, emlékszel a régebbi fellépésekre?
Tényleg elég sokszor koncerteztünk nálatok, először egy elég különös nagy fesztiválon. (a pilisborosjenői Fenevad Fesztiválon léptek fel 1983-ban – D.Á.) Akkoriban a zenekar hatalmas volt, ezt minden túlzás nélkül állíthatom. Valami filmet forgattak éppen, és ezért a zene nem ment végig élőben, volt, amikor ragaszkodtak ahhoz, hogy szalagról játsszák be alánk a dalokat a felvétel kedvéért… Mi persze azt gondoltuk, hogy idióták, de nem volt mit tenni. A közönség viszont élvezte a bulit, bár azt már megfigyeltem, hogy a magyarok kissé mintha félénkek lennének a koncerteken. Ezzel akkoriban elég furcsa volt szembesülni.
Kelet-Európa valami miatt különösen erős terület a Nazareth számára. Ha jól tudom, a volt szovjet tagállamokban például hatalmas tömegek járnak a koncertjeitekre.
Igen, ez tényleg így van, Oroszországban a mai napig a legnépszerűbb külföldi bandák közé tartozunk.
Mi lehet ennek az oka?
Szerintem pont jó időben jártunk ott először. A Nazareth legnépszerűbb korszakában, a ’70-es években érthetően nem mehettünk arrafelé játszani, hiszen a kommunista rezsim nem engedte be a Szovjetunióba a hozzánk hasonló bandákat: azt terjesztették, szörnyetegek vagyunk, akik csecsemőket esznek, meg ilyen szarságokat… Amikor azonban Gorbacsovval együtt megérkezett az enyhülés, kinyílt a korábban lelakatolt ajtó, és mi az elsők között koncertezhettünk náluk. Az orosz közönség pedig baromi kíváncsi és fogékony volt ránk, hiszen korábban csakis azt hallották, hogy a hozzánk hasonló zenekarok veszélyesek. Erre persze mindenki látni akart minket… Oroszország egyébként hihetetlenül sokszínű és változatos, nem szabad azt hinni, hogy az egész olyan, mint Moszkva, hiszen az ország majdnem kétszer akkora, mint Kanada. Rá is szoktunk csodálkozni: bassza meg, mekkora távolságok vannak itt! (nevet) Amikor hét órát repülsz, hogy eljuss Vlagyivosztokba, és még mindig ugyanabban az országban vagy, az azért elég komoly. Maguk az oroszok pedig alapvetően nagyon barátságosak, bár nyilván az ottani városoknak is megvannak azok a részei, ahová nem ajánlatos menni. De ez a világ összes nagyvárosára igaz, nemcsak rájuk jellemző. Alulbecsülni pedig semmiképp sem szabad Oroszországot. Épp a minap került a kezembe egy magazin, ahol azt olvastam, hogy idén 48-an léptek be a friss dollármilliárdosok közé. Néztem a neveket, és szinte mindannyian oroszok voltak! (nevet)
Más érzés orosz vagy ukrán közönségnek játszani, mint nyugatinak?
Alapvetően nincs nagy különbség, talán csak annyi, hogy arrafelé több a koncertjeinken a fiatal, mint Nyugat-Európában. Ha ma este körülnéztél, most is azt láthattad, hogy az emberek nagyrésze az én korosztályom, vagy legfeljebb pár évvel fiatalabb… (mosolyog) Ja, és még egy dolog: Kelet-Európában máig sokkal kevesebb a drog, mint nyugatabbra. 
Ha az Államokban vagy Kanadában kimegyek a színpadra, már attól betépek, hogy levegőt veszek! (nevet) De a srácok igazából mindenütt srácok, tök mindegy, hogy Budapesten, Los Angelesben vagy Edinburgh-ban játszol, és a koncertek sem különböznek túlságosan egymástól. „Jó estét, Budapest, blablabla…”, és nyomjuk a nótákat. A hangsúly nem arra helyeződik, hogy éppen hol vagy, hanem hogy tetszik-e az embereknek, amit hallanak tőled. A mi esetünkben általában szerencsére tetszeni szokott, és remélhetőleg ez már így is marad.
Nem hihetetlen belegondolni, hogy több mint negyven éve létezik a banda? Gondoltad volna 1968-ban, hogy 2009-ben Budapesten, Moszkvában és ki tudja még, merrefelé koncertezel majd a Nazareth-tel?
Ó, dehogy, nem gondoltam én semmit akkoriban! Csak egy csapat fiatal gyerek voltunk, akik Beatles és Rolling Stones nótákat játszottak a bárokban, eszünkbe sem jutott, hogy bármi komoly is kisülhet ebből az egészből. Egyszerűen csak jól akartuk érezni magunkat. Aztán valahogy kialakult a saját stílusunk, de ez hosszú hónapok és évek kemény munkájába került. Ha valaki akkor azt mondja nekem, hogy még negyven év múlva is a színpadon állok majd, nem is értettem volna, mit beszél. Negyven év, bassza meg, mennyi az? El sem tudok számolni addig! (nevet)
Meg tudsz nevezni egyetlen eseményt a negyven évből, amire a karrieretek csúcspontjaként emlékszel vissza?
Egy határozott fénypont jut most eszembe, mégpedig az a pillanat, amikor először hallottam meg a Broken Down Angel nótánkat a rádióban. A dal ugye a Razamanaz lemezen szerepelt, és ez lett az első Nazareth szám, amit elkezdtek játszani. Leírhatatlan és borzongató volt először meghallani: „Bassza meg! Nyom minket a rádió! Megcsináltuk!” (nevet) 
A haverok meg jöttek: „Hé, öreg, hallottalak a rádióban!” Ezt a sokkszerű örömöt később már soha többé nem éreztem hasonló helyzetben, pedig utána azért akadt még egy sor rádiós sikernótánk, és nem egy közülük sokkal népszerűbb lett, mint a Broken Down Angel. De akkor is az volt az első, és éppen ezért mindig is különleges jelentőséggel bír majd számunkra. És persze megismételni sem akartuk soha csak azért, mert sikeres lett, amire büszke vagyok. Mindig a saját dolgunkat csináltuk. Tudod, mi egyszerű csávók vagyunk: ha valami tetszett, azt felvettük, de sosem hagytuk, hogy bárki is beledumáljon a dolgunkba például a kiadóinktól. Az aztán rendesen el is cseszte volna a dolgokat… Szerencsére annyira nagyon soha nem voltunk fókuszban a lemeztársaságainknál, hogy megpróbáljanak nagyon erőszakosan belebeszélni a lemezekbe, de kísérletek azért történtek. „Srácok, fel kellene vennetek egy ilyen és ilyen típusú dalt, mert most éppen ez a menő!”, mondták, mi meg: „Ó, dehogy. Eszünkben sincs.” Valószínűleg ezért tudott ilyen hosszú életű lenni a csapat.
Van olyan lemezetek, ami kedvencnek számít nálad?
A mai napig nagyon szeretem a legutóbbi albumunkat, a The Newzt. Ez volt a második Nazareth lemez, amin Jimmy Murrison gitározott, és az első, amin Lee Agnew dobolt, a dalok pedig nagyon változatosak: heavy metal, funk, country, minden van rajta, beleértve néhány roppant érdekes kísérletet is. És a közönségünk is szereti, legalábbis a koncerteken azt tapasztaljuk, hogy baromira bejönnek ezek a frissebb nóták.
A hozzátok hasonló csapatoknak azért nincs egyszerű dolga az új albumokkal, hiszen csinálhattok akármit, a többség úgyis azt fogja mondani, hogy „oké, de a Razamanaz vagy a Hair Of The Dog azért jobb volt…”
Ez tényleg így van, de már megszoktuk, és nem foglalkozunk vele. Aki akkor volt fiatal, amikor az említett lemezek kijöttek, úgyis mindig ezekkel azonosítja majd a Nazareth-et, de ez természetes is. A zenekar ettől függetlenül akkoriban sem működött másként, mint most: megírjuk az aktuális dalokat, és ha mindannyiunknak tetszenek, felvesszük őket. Ennyi. Soha semmi ezen túlmenő tudatosság nem volt ránk jellemző, leszartuk a rádiókat, és leszartuk később az MTV-t is. Minek is foglalkoztunk volna vele? Ilyen ronda embereket, mint amilyenek mi vagyunk, úgysem tesznek soha adásba… (vigyorog) De nemcsak erről van szó, hiszen mára minden megváltozott. Amikor az első turnéinkat csináltuk, mindenütt tök izgalmas volt figyelni a helyi rádiókat az új dolgok miatt. Amerikában így hallottuk először a ZZ Topot, az Aerosmith-t, és még sorolhatnám napestig. Mindenütt játszották a helyi népszerű rockzenekarokat a nagy világsztárok mellett, a németeknél, a franciáknál, a spanyoloknál egyaránt egy rakás jó zenét ismerhettél meg. Most ezzel szemben mindenütt ugyanazt az öt előadót hallod: Britney Spearst, Beyoncét, Robbie Williamst és társaikat… Félre ne értsd, nem bántom őket, semmi bajom velük, de az izgalom mára teljesen eltűnt a zenéből. Egyszerűen elvesztette az érdekességét ez az egész, a mainstream színtér legalábbis biztosan. Most komolyan, mi a különbség egy Britney Spears meg egy Christina Aguilera dal között? Az égvilágon semmi. A hangjuk más, de a nóták teljesen ugyanazokból az elemekből, fordulatokból, dallamokból építkeznek. A nagy rádiók pedig folyamatosan ugyanazt a tíz nótát játsszák, bárhová is mész a világon. Ennek persze ma már nincs akkora jelentősége, mint a ’70-es vagy a ’80-as években volt, hiszen a YouTube-on, a myspace-en keresztül mindenkinek több lehetősége van megismertetnie magát a közönséggel, de összességében káosz van. Senki sem tudja, mi a szart csináljon, sem a rádiók, sem a lemezkiadók: nem értik az új formákat, és elképzelésük sincs, mihez kezdjenek velük. Továbbra is megpróbálják előtérbe tolni a középutas, biztonságos dolgokat, mint ahogy mindig is: szép, kellemes külsejű embereket ártalmatlan dalocskákkal. 
Na, nekünk ebben a közegben aztán abszolút nincs semmi keresnivalónk! (nevet) De jobb is ez így. Csak hallgatom az új slágereket, és ugyan akad, ami tetszik közülük, de a többségük hallatán semmit sem érzek.
És mi a helyzet, ha valahol mondjuk a Love Hurts csendül fel?
(nevetve összeteszi a kezeit és az égre néz) Hálát adok Istennek, amiért felvettük! Életünk egyik legjobb húzása volt.
Pedig eredetileg csak kislemez B-oldalnak szántátok, nem?
Pontosan. Manapság az embereknek már szinte lövésük sincs arról, mi a fasz az a nagylemez, de annak idején ugye még mindenki albumokban gondolkodott. (nevet) Bementünk a stúdióba, felvettünk 8-9 dalt a lemezre és további hármat a kislemezekre, B-oldalnak. A Love Hurts is ilyen volt. Régóta ismertük a klubokból, bárokból, szerettük, ahogyan például a The Everly Brothers játszotta, és arra gondoltuk, felvesszük, mert hozzá tudnánk tenni valamit. Amikor rögzítettük, a kiadónk, az A&M emberei persze egyből azt mondták, hogy ezt muszáj feltennünk a Hair Of The Dog lemezre, mi azonban kategorikusan nemet mondtunk. „Na, ezt aztán gyorsan felejtsétek el, srácok!” (nevet) A dal viszont így is kinőtte magát, mert a rádiós szerkesztők inkább ezt nyomták az aktuális kislemezről, mintsem az A-oldalt… És azt azért ne felejtsük el, hogy a Love Hurts volt az első power-ballada, amit hozzánk hasonló hard rock csapat rögzített. Azóta sokmillió született, de ez volt az első, az emberek pedig szerették. A banda történetében is óriási jelentőséggel bírt, hiszen máig ez a legnagyobb sikernótánk, rengeteg mindenkire hatással volt. Egy csomóan eleve a Love Hurts-szel ismertek meg minket.
Lehet, hogy Axl Rose is így volt ezzel… Mindig is érdekelt, hogy mit éreztél, amikor először hallottad őt énekelni.
Ó, Axl egy óriási énekes, mindig is nagyon nagyra tartottam. Máig rengetegen mondják, mennyire hallani a hangján, hogy szerette a Nazareth-et, ami igaz is, de ezt ő sem tagadta soha. Én egyébként nem hangsúlyoznám túl ezt az egészet, mert ugyanígy az is egyértelmű, hogy a Nazareth mellett rengeteg Rolling Stonest meg Queent is hallgatott, és aztán ezekből a hatásokból alakult ki az a csak rá jellemző stílus, amit ma mindannyian az övéként ismerünk. Nekem is megvoltak a magam hatásai, ez így természetes. És hát a csávó kibaszott nagy! Azt kívánom, hogy bárcsak ma is együtt lennének a többiekkel, mert hatalmasak voltak, de hát a drogok sok mindent tönkre tudnak tenni. Azt viszont nem lehet kiszámítani, mit hoz a jövő, szóval biztos van még remény.
Hihetetlen, hogy a hangod gyakorlatilag semmit sem kopott a ’70-es évek eleje óta. Netán valami speciális módszerrel tartod karban?
Persze: nem iszom, nem dohányzom, soha nem szívok füvet. (elvigyorodik) Tudod, az az igazság, hogy semmit nem csinálok a hangommal és soha nem is csináltam, egyszerűen csak ilyen.Vagyis ez egy szerencsés adottság.Sok énekes nem iszik, nem dohányzik, mert az ilyesmi tényleg árt a toroknak, az enyém viszont bírja. Mindig cigarettáztam, mindig imádtam a whiskeyt. 
Ha holnap megnémulok, akkor megnémulok, és örülni fogok annak, hogy ennyi ideig ilyen jól működött a hangom, de addig is kiélvezem az élet apró örömeit.
Mi minden idők három legjobb lemeze?
Bassza meg, nem hármat, hanem százötvenet kellene most felsorolnom! (gondolkodik) Marvin Gaye-től bármit mondhatnék, csodálatos énekes volt, imádom a lemezeit. Aztán ott a Queen, akik szintén óriási kedvenceim, nem is lennék képes csak egyetlen albumot mondani tőlük. És persze azt sem felejtem el soha, amikor először láttam élőben a Deep Purple-t, akik éppen az In Rock lemez anyagával koncerteztek, én meg nem hittem a fülemnek. „Mi a szent szar ez? Még, még, még!” (nevet) Sosem hallottam korábban hasonlót. De egyébként ahogy mondtam, az új zenék között is sok van, ami tetszik. Ismered például a Kings Of Leon Only By The Night lemezét?
Igen, hallottam.
Na, hát azt például imádom! Nem véletlen söpörtek be vele annyi díjat, mert hihetetlenül jó dalaik vannak, az énekesük hangja pedig egészen fantasztikus.
Mi az élet értelme?
Hogy élvezd, mert csak egy van belőle.
fotó: Draveczki-Ury Lilla
