Családias hangulatú, ám óriási koncertet adott május végén Budapesten a brit thrash mezőny egyik legpatinásabb bandája, az Onslaught. A visszatért frontemberrel, a derűs, barátságos Sy Keelerrel beszélgettünk a buli után az öltözőben.
Volt némi problémátok ezzel a turnéval…
Ne is mondd, az egész szervezés tragikusan rossz volt. Semmi sem garantálta azt például, hogy eljutunk az egyik állomásról a másikra, mert akiknek a dolguk lett volna, azok egyszerűen nem foglalkoztak kellő alapossággal. Így aztán egy idő után megelégeltük az egészet, és azt mondtuk: ennyi elég volt, hazamegyünk. Imádunk koncertezni, imádunk zenélni, de ahhoz már öregek vagyunk, hogy azon kelljen idegeskednünk, odaérünk-e egyáltalán a következő bulira. Szerencsére most minden rendesen zajlik.
Elég komoly meglepetést okoztatok mindenkinek, amikor pár évvel ezelőtt ismét összejöttetek, azt pedig pláne nem várta senki, hogy egy olyan gyilkos lemezt szállítotok majd le, mint a Killing Peace…
Köszönöm, mi is rendkívül elégedettek vagyunk a lemezzel, és a visszajelzések alapján a táborunk többsége ugyanúgy gondolkodik róla, mint te. Amikor ismét összeállt a csapat, alapvetően csak jól akartuk érezni magunkat, zajongani egy kicsit, ha úgy tetszik: persze mindenkiben ott lebegett a gondolat, hogy érdemes lenne megpróbálni új nótákat írni, de el kellett telnie egy kis időnek, mire ismét ráhangolódtunk egymásra. 20 évvel ezelőtt persze nem gondoltam volna, hogy 2008-ban az Onslaught énekeseként fogok turnézni. 1989-ben eleve úgy hagytam ott a többieket, hogy soha többé nem fogok velük játszani.
És ők nem gondolták úgy az újjáalakulásnál, hogy éppen ezért az utódodat, Steve Grimmettet hozzák vissza a frontra?
Nem, egy percig sem. Steve egy jó énekes, de nem volt jó választás az Onslaught élére, és ezzel ma már a többiek is tökéletesen tisztában vannak. A rajongók többsége soha nem is fogadta el a zenekar frontembereként. Nige-ék (Nige Rockett alapító gitáros) is azzal fejezték be a banda történetét két évvel később, hogy ennyi, mindörökre vége, és eleve úgy merült fel az egész újjáalakulás gondolata, hogy ismét én álljak a mikrofonnál, Steve szóba sem került. Vitathatatlanul velem volt a legnépszerűbb a banda, ezért aztán senki nem is lepődött meg azon, hogy ez a felállás tért vissza és készítette el a Killing Peace lemezt.
Kiegészülve a stúdióban egy másik brit thrash kultuszfigurával…
(nevet) Valahogy teljesen természetesen adta magát, hogy Andy Sneap legyen a producerünk: egyrészt régi haverok vagyunk, másrészt nála jobban senki sem ért az ilyen típusú zenéhez. Andy persze nem olcsó egy magunkfajta banda számára, de ez az anyag csakis vele készülhetett el. Fantasztikus élmény volt vele együtt dolgozni, de magába a zenébe vagy a munkánkba igazából nem nagyon szólt bele, csak a szükséges mértékben: elég sok stúdiótapasztalattal rendelkezünk, tudjuk, mit csinálunk. Azt hiszem, jóval agresszívabbak vagyunk ma már, mint annak idején, ez pedig egyértelműen a tapasztalatnak köszönhető. Tisztában vagyunk vele, mit akarunk elérni, és azzal is, hogy nem fogunk ebből meggazdagodni, hiszen ma már csak a legnagyobbak keresnek komoly pénzeket a zenélésből. Egyszerűen csak élvezzük, hogy zúzunk és közben világot látunk: a napokban játszottunk Romániában, Macedóniában, most pedig itt vagyunk Budapesten.
A civil életben egyébként mivel foglalkozol?
Laminátor vagyok, egy kisebb laminálóüzemet vezetek. Például egy csomó turnépasszt is gyártunk sok minden egyéb mellett.
Nem érdekes, hogy ma gyakorlatilag ismét itt van az összes régi nagy thrash banda, akik két évtizede is veletek vállvetve nyomultak?
Ó, igen, az Exodus, a Destruction, a Kreator és még egy csomóan megint együtt vannak, és az a jó ebben az egészben, hogy szinte mindannyian erősebbek, mint valaha. Rajtuk kívül azonban felbukkant egy teljesen friss thrash metal generáció is. Valami megmozdult, ez kétségtelen, még Nagy-Britanniában is. Rég volt ilyen egészséges ez a műfaj, mint manapság. Otthon persze nincs könnyű dolgunk, és ezzel mindenki így van, aki hasonlóan gondolkodik és játszik, mint mi, de Európa többi részén pezseg a színtér. Németországban hagyományosan erős a bázisunk, imádjuk az ottani fesztiválokat. Sosem felejtem el például, amikor a Bang Your Head-en a Judas Priesttel együtt játszhattunk. Mindig is erről álmodtam, hiszen Rob Halford volt az első énekes, akire felnéztem… De ugyanígy Spanyolországban is remekül mennek a bulik. Az átlagos nézőszámunk olyan 200-250 néző körül mozog, ami persze lehetne több is, de nem panaszkodom.
Melyik volt egyébként a legjobb, legvadabb turné, amin valaha részt vettetek?
Az a ’87-es turné, amikor a Motörhead előzenekaraként játszottunk. Az tényleg olyan volt, mintha kijártunk volna egy iskolát… A Motörhead híre legendás, és azt kell mondanom, teljesen megérdemelten, tényleg ők az igazi „szex, drogok, rock’n’roll” csapat. (nevet) Ráadásul nagyon jó fejek is voltak velünk mindig. Szerintem a fesztiválokat leszámítva soha nem is játszottunk akkora közönségeknek, mint azon a turnén.
Mi minden idők három legjobb lemeze?
Elsőként mindenképpen ott a Led Zeppelin III, ami egyértelműen a kedvenc lemezem. Mindig is óriási rajongója voltam a bandának, volt bennük valami olyan mágia, amit soha azelőtt és azóta nem éreztem senkiben. A második legyen mondjuk a Pink Floydtól az Animals. És ott az új Opeth lemez, a Watershed, ami valami kibaszott zseniális, nem hittem el, amikor először hallgattam, hogy ilyen létezhet.
Minden idők legnagyobb thrash bandája?
Az Onslaught után? (nevet) Hmm, a Metallica lehetett volna minden idők legnagyobb thrash bandája, de aztán 1988 után úgy döntöttek, inkább nem akarnak thrash banda lenni… Így aztán csakis a Slayert mondhatom.
És a nagy négyes másik két tagjáról mit gondolsz?
A Megadeth nekem kicsit mindig kilógott ebből a vonalból: óriási zenészek jó lemezekkel, de sosem tartottam őket thrashnek, sokkal mainstreamebbnek éreztem a hangzásukat a többiekénél. Az Anthrax meg a ’80-as években sokszor nagyobb hangsúlyt fektetett a bohóckodásra meg a ruhákra, mint a zenélésre. A legjobb lemezüket, a Sound Of White Noise-ot szerintem John Bush-sal készítették, de azt sem feltétlenül nevezném már thrashnek. Amit pedig most lerendeztek Joey Belladonna visszarángatásával, majd újbóli kirúgatásával… (legyint)
Mi az élet értelme?
Hogy érezd jól magad, és közben ügyelj arra, hogy ne ragadj bele végérvényesen a mindennapok rutinjába.
További fotók:
Onslaught
Hozzászólások