Shock!

Daniel Gildenlöw láthatóan szívesen jön Magyarországra, ami életét alapvetően megváltoztató itteni személyes élményei okán egy cseppet sem meglepő. Ami még örömtelibb, hogy a létező legjobb interjúalanyok közé tartozik: nem csak barátságos, hanem bőbeszédű is, ráadásul a világon mindenről határozott véleménnyel rendelkezik.

A Be után ugyan egy jóval pőrébb megközelítésű, egyszerűbb hangszerelésű anyaggal jelentkeztetek, ám a téma hasonlóan sokkoló.

(nevet) Tényleg egy szimplább lemez született most. Feltekertük a hangerőt, az erősítőket és visszavettünk a nagyzenekari részekből, az akusztikus megoldásokból. Nagyon fontos, hogy a Be és az akusztikus EP csak a Pain of Salvation egyik oldalát mutatták meg. Bennünk vannak azok a dolgok is, de ugyanígy ezek a direktebbek is. Ettől még persze a következő album akármilyen lehet.

Akár a Be második része is?

Akár az is. (nevet)

A Scarsicken ugyan külön nem jelölitek, de ez a lemez ennek ellenére a Perfect Element régóta várt második része. Eleve erre készültetek, vagy egyszerűen csak a dalszerzési periódus közepette úgy alakultak a dolgok, hogy végül megcsináltátok a folytatást?

A Perfect Element történetének folytatása mindig is nagyon izgatta a fantáziámat, hiszen amikor annak idején az első lemezt csináltuk, eleve csak a dalszerzés közben jöttem rá, hogy egy album nem lesz elég annak a sztorinak a kifejtésére, amit szerettem volna elmesélni. Az első lemez személyesebb témákat ölelt fel, de nem jutott kellő hely a szereplők társadalmi környezetének bemutatására, vagy akár a mindennapi politikához, a mindennapok eseményeihez történő kapcsolódásuk elemzésére, pedig ezek ugyebár szintén jelentős mértékben formálják egy ember személyiséget. Ezeket a vonalakat tehát akkor nem is nagyon boncolgattuk, és az első rész után kicsit pihentettük is az egész koncepciót, mivel akkoriban engem is más dolgok foglalkoztattak. Ezekből a másfajta élményekből született először a Remedy Lane, majd a Be. Most viszont, ahogy lassan összeálltak az új nóták zenei alapjai, fokozatosan kezdtünk ráérezni, hogy ebből a szempontból a Scarsick a Perfect Element közeli rokona, méghozzá annak ellenére is, hogy maga a zene nem feltétlenül hasonlít vagy nem feltétlenül kapcsolódik direktben az akkori témákhoz. A hangulatban volt valami hasonló, és a visszajelzések is azt igazolják, hogy az embereket is az első részre emlékezteti leginkább a Scarsick az albumaink közül.

Miután a koncepció kirajzolódott, mi volt a munkamódszer? Először jöttek a szövegek, a témák, és csak aztán a zene, vagy együttesen?

Együttesen. Rendszeresen levittem a próbákra a félkész, kidolgozatlan ötleteimet, és megmutogattam őket a többieknek. Ez alapvetően kimondottan nehéz dolog, hiszen más sosem hallja ki teljes egészében azt egy általad eljátszott riffből, dalkezdeményből, amit te végeredményként elképzeltél, így sebezhetővé válsz, mint dalszerző. Könnyen kirostálódhatnak amúgy értékes ötletek, elbizonytalanodsz, miegymás... Nos, ezúttal nem volt szó ilyesmiről, a többiek már az első ötletek, kidolgozatlan vázlatok hallatán is roppant lelkesek voltak, ami nekem is további komoly inspirációt jelentett. Bár azért voltak most is érdekes pillanatok, az Idiocracyvel kapcsolatban például akadtak fenntartásaik... „Biztos, hogy így akarod ezt?" (nevet) De roppant jó hangulatban készültek el a nóták. Kicsit úgy éreztük magunkat, mint annak idején az első album készítésekor, vagy a One Hour By The Concrete Lake-nél, amikor egyszerűen azt csináltuk, amit akartunk. Akkoriban alapvetően senki sem értette a környezetünkben, hogy mit akarunk a zenénkkel. Emlékszem, milyen arccal bámultak ránk a stúdióban az ott dolgozó fickók vagy akár a kiadó emberei, amikor meghallották a még ének nélküli demókat. Mi a franc ez? De hiszen ez eladhatatlan! (vigyorog) Én meg már akkor is csak azt mondtam nekik, hogy várják csak meg a végleges verziót. Most már ilyen problémák nincsenek, hiszen a zenekar ismert, és mindenki tudja, hogy nem vagyunk kiszámíthatóak. Összességében azt kell mondjam, hogy ez egy sokkal szélesebb spektrumot átfogó anyag lett, mint mondjuk a Remedy Lane vagy akár a Be voltak.

Miért kapott ekkora szerepet az új dalokban az Egyesült Államok? Tán csak nem azért, amiért elmaradt a Flower Kingsszel közösen tervezett turnétok, mert nem voltak hajlandóak ujjlenyomatokat adni az amerikaiaknak?

Kurva mérges voltam a Flower Kingsre emiatt, de nem ez inspirálta a lemez témáit. (nevet) Direktben legalábbis biztosan nem... Az mindenesetre biztos, hogy nem az Egyesült Államokra haragudtam akkor az ujjlenyomat-vétel kötelezővé tétele miatt, hanem a Flower Kingsékre, amiért ilyen hülyén viselkedtek. Az persze más kérdés, hogy a mostani amerikai kormány hozzáállásáról, világlátásáról és főleg külpolitikájáról mindenkinek megvana véleménye, így nekem is, és erősen foglalkoztatott is ez a téma, amikor a friss dalok összeálltak. Azzal a fogyasztói szemlélettel, életstílussal kapcsolatban is mindenkinek határozott álláspontja van, ami egyértelműen amerikai mintára alakult ki mára a világ minden pontján. Meggyőződésem, hogy az Egyesült Államok jelenleg egy rendkívül káros irányba halad, és ez egyértelműen meg is jelenik a szövegekben, de a Scarsick nem Amerika-ellenes, mint ahogyan azt többen hiszik. Elég sok, főleg amerikai rajongónak kellett már magyarázkodnom emiatt. Pedig tényleg nem az, még ha úgy is tűnhet.

Úgy tűnik pedig, eléggé a bögyödben vannak...

(nevet) Nos, az amerikai kormányt egyrészt semmiképpen sem szabad összekeverni az amerikai emberekkel. Ha valamivel nem értek egyet, amit a politikai vezetés csinál, és ennek hangot is adok, az nem értelmezhető az amerikai állampolgárok elleni kirohanásként. De kezdjük messzebbről! Minden korszaknak megvan a maga hatalmi központja, erőcentruma, ami egyszerre jelent katonai és gazdasági vezető erőt. Ezt a szerepet az utóbbi évtizedekben egyértelműen az Egyesült Államok tölti be, ami annak idején egy nagyszerű eszme jegyében jött létre, a nemzetek, népek olvasztótégelyeként, a nyitottság, a nyíltság példájaként. Éppen ezért elkeserítő és félelmetes látni azt, milyen irányba tart manapság az Egyesült Államok, habár bizonyos szinten érthető is. Hiszen Európával összehasonlítva mit látunk? Amerika hatalmas, ahol rengeteg különféle nemzetiségű, kultúrájú, eltérő hagyományokkal, gyökerekkel rendelkező ember él, akiket nyilvánvalóan nem lehetne egyben tartani egyfajta erős nacionalizmus megléte nélkül. Ha mindezt az egységet nem lehet másként létrehozni, csak valamiféle külső fenyegetettség érzésének fenntartásával, sőt, erősítésével, és az illetékesek élnek is ezzel, az viszont roppant veszélyes. Az a paranoia, ami a szeptember 11-ei eseményeket követően eluralkodott Amerikán, egyértelműen egy rossz irányba sodorta az országot és ezáltal – mivel ami Amerikára hat, az valamilyen formában mindenhol lecsapódik valahogy – az egész világot. A következmények egyelőre beláthatatlanok, de elképzeléseim azért nekem is vannak. Nézzük meg, mennyi pénzt fordít az Egyesült Államok hadi kiadásokra, miközben továbbra is azon vitatkoznak, hogy kell-e egyáltalán pénzt fektetni azokba a szociális ellátórendszerekbe, amiknek a megléte Európában alapvető és magától értetődő. Ha ez így megy tovább és csak a külvilágra figyelnek, az ehhez hasonló dolgokból fakadó belső feszültségekkel pedig nem, és így a szőnyeg alá söprik az igazi problémáikat, az óhatatlanul a rendszer belülről induló hanyatlásáhozfog vezetni. A nagy birodalmak mindig belülről rothadnak el. Mindig. Ezért éneklem azt az America nótában, hogy helló, Brit Birodalom, helló, Róma, helló, Szovjetunió. A dal tehát korántsem Amerika-ellenes, hanem éppen ellenkezőleg: azt szeretném elérni, hogy akik hallgatják – nem titok: elsősorban azok az amerikai rajongók, akik hallgatják – kezdjenek el gondolkodni egy kicsit azon, mi is történik velük és az országukkal. A végén ugyanis elsősorban ők fogják elszenvedni azokat a tragikus következményeket, amikhez a kormányuk politikája óhatatlanul vezet, ha nem változtatnak a hozzáállásukon. Méghozzá előbb, mint azt gondolnák.

Az America tehát egy sajátos szerelmesdal...

(nevet) Igen, így is fogalmazhatunk.

És mi a helyzet a másik gyakran emlegetett új nótával, a Disco Queennel?

Tudod, egyszerűen nem fér a fejembe, hogy miért kerül elő minden egyes interjúban a Disco Queen...

Szerintem azért, mert az emberek jelentős része egyszerűen fennakad a refrén dallamán és nem érti meg a dal jelentését.

Valószínűleg ez lehet az ok, pedig ez is csak egy olyan Pain of Salvation dal, mint a többi. Elég meghallgatni a verzét, elég elolvasni a szöveget, és máris bárki számára nyilvánvalóvá válhat, mit akartam vele kifejezni. És ahhoz, hogy a mondanivaló kellő súllyal jöjjön át, egy ilyen refrén kellett.

Szereted amúgy az Abbát?

Ezt így azért nem mondanám, de elismerem őket. Rengeteg Abba nótában vannak kifejezetten zseniális ötletek, dallamok, hangszerelési megoldások, sőt, produkciós elemek, amik azt hiszem, időtlenek, mivel mindig a saját dolgukat csinálták, sosem követtek semmiféle aktuális divathullámot. A többség persze csak a nagy slágereket ismeri tőlük, a Happy New Yeart és társait, pedig azoknál vannak sokkal komolyabb hangszerelésű, kimondottan bonyolultan megcsinált dolgaik is. A The Winner Takes It All például egy kimondottan óriási nóta azzal a szomorú hangulattal, ami valahol nagyon mélyen ott van benne. Összességében tehát nem az én zeném az Abba, de annak idején azokat a dalokat bizony nagyon-nagyon jól megírták.

A mostani szövegek tele vannak politikai kérdésekkel, égető társadalmi problémákkal – mások problémáival. Mit gondolsz, lesz valaha második Remedy Lane?

Ezt így nem tudom megmondani. Az kétségtelen, hogy amennyi feszültség és gond van a mai világban, egy harmadik Perfect Elementet bármikor meg tudnánk írni, az ilyesminek viszont nem látnám túl sok értelmét. De igazából azt hiszem, a jövőben is csak úgy lesz már nálunk ez az egész, mint eddig. Ha megnézed, én a társadalmi problémákat is elsősorban egy egyén szemszögéből, egy érző ember szempontjából szeretem megvizsgálni, hiszen így lehet egy igazán nagy, átfogó téma apró és lényeges részleteit megvilágítani. A kis képek alapján áll össze a nagy kép... A Scarsick valóban egy globális szemléletű lemez, de azt hiszem, van egy olyan személyes jellege is, ami miatt mindenki tud hozzá kapcsolódni, hiszen érzésekről van szó a dalokban.

Ami a zenekar ügyes-bajos dolgait illeti: mit gondolsz, a tesód valaha visszatér még a Pain of Salvationbe?

Nem. Számos lehetősége volt arra, hogy bizonyítsa, mennyire fontos neki ez a banda, de ezekkel sorra és rendszerint nem élt megfelelően. Vártunk rá, megadtuk neki az esélyt, de Kristoffer meghozta a saját döntését. Rengeteg kiváló zenész jelentkezett egyébként a basszusgitárosi pozícióra, miután kilépett. Még nem tudjuk, hogy Simon Andersson lesz-e a végső megoldás Kristoffer pótlására, de egyelőre nagyon jól működnek vele a dolgok.

Az interjú elkészítése óta Simon a Pain of Salvation teljes jogú tagja lett, Johan Langell dobos viszont lelécelt a zenekarból, Daniel pedig megvált a hajától.

interjúfotó: Valentin Szilvia