Még a két évvel ezelőtti In Requiemnél is súlyosabb, sötétebb albummal jelentkezik szeptemberben a ’90-es évek egyik legnépszerűbb európai metal bandája, a brit Paradise Lost. Greg MacKintosh gitárossal, a zenekar fő dalszerzőjével beszélgettünk a Faith Divides Us – Death Unites Us címet kapott friss anyagról.
Először is hadd gratuláljak az új lemezhez! Számomra talán az évtized legerősebb Paradise Lost albuma ez.
Ó, köszönöm, nagyon örülök, hogy ennyire tetszik! Keményen dolgoztunk rajta, hogy ilyen jó legyen a végeredmény. Hogy az évtized legjobb Paradise Lost albuma lenne… Nos, ezt egyelőre nem tudom eldönteni, hiszen igazából minden egyes lemezkészítés arról szól, hogy nekiállsz dalokat írni és kihozni magadból a lehető legjobbat. De jelen pillanatban egyetértek veled, én is úgy érzem, hogy régóta ez a legerősebb lemezünk.
Kicsit az az érzésem, hogy a Faith Divides Us – Death Unites Us-szal végleg bezárult az a kör, ami a One Seconddel nyílt meg nálatok még a ’90-es évek második felében.
Pontosan értem, hogy miért tűnik így egy külső fül számára. Ugyanakkor tudni kell, hogy ez nem valami olyasmi, amit leülünk és kitalálunk: „Most ilyen és ilyen albumot készítünk!” A Paradise Lostnál sosem így működtek a dolgok. Mindannyian rengeteg súlyos muzsikát hallgatunk manapság, így aztán tudtuk, hogy a lemez is kemény, súlyos hangzású lesz, de ezen túlmenően semmiféle elképzelésünk nem volt. Az érme másik oldala persze az, hogy nagyon könnyű elkészíteni egy egyszerűen csak súlyos anyagot. Mi azonban ennél mindig többet akarunk: elektromos effekteket, a zenéhez méltó, szép produkciós munkát, és még sorolhatnám. Rengeteg melónk fekszik ebben az albumban, és nagyon büszkék is vagyunk rá.
Melyik a kedvenc új dalod?
Napról napra változik, de azt hiszem, talán az As Horizons End. Mindig egy óriási vihar jut róla eszembe, ami éppen átdübörög a fejed felett.
Befolyásolta-e a dalszerzést a munka közben lezajlott doboscsere?
Csak annyiban, hogy a stúdiózás előtt nem tudtuk rendesen, teljes zenekarként összepróbálni az anyagot, hiszen nem volt dobosunk. Ez eddig mindössze egyszer fordult elő, méghozzá a Draconian Timesnál, hiszen akkor Lee Morris szintén a stúdiómunkálatok közben érkezett. Most annyiban tért el a munka az akkoritól, hogy a lemezt feljátszó stúdiódobossal, Peter Daminnal az interneten keresztül azért tudtunk közösen agyalni a témákon. Peter egyébként hihetetlen munkát végzett a stúdióban, ezért aztán a lemezen szerencsére egyáltalán nem hallatszik, hogy kényszerhelyzetben voltunk.
És miért éppen Adrian Erlandssonra esett a választásotok?
Adriannel már évek óta ismerjük egymást, de a carcasses Jeff Walker révén került hozzánk. Együtt turnéztak Dél-Amerikában a Brujeriában, ahol Jeff említette neki, hogy épp dobost keresünk. Adrian felhívott, és innentől kezdve teljesen természetesen mentek a dolgok. Viszont mindössze két nappal a felvételek kezdete előtt lett rendes zenekari tag, így aztán jobbnak láttuk, ha a stúdiómunkát még Peterrel fejezzük be. Adrian hasonló korú arc, mint mi, a zenei gyökereink is egyformák, nagyjából azonos ideje mozgunk a zeneiparban, így aztán minden szempontból adott a közös nevező.
Mi volt amúgy a gond Jeff Singerrel? Már ha volt egyáltalán gond…
Nem volt semmi a világon, egyszerűen csak más irányt vett az élete. Amikor bekerült a zenekarba, még nem volt családja, most viszont már van egy négy- és egy kétéves kisgyereke. Azt hiszem, ez a létező legjobb indok arra, hogy valaki kilépjen egy zenekarból, így aztán mi sem tehettünk mást, mint hogy elfogadtuk és tiszteletben tartottuk a döntését.
Eszerint tehát a jó viszony megmaradt…
Olyannyira, hogy mivel Adriannek még akad egy-két lekötött bulija a Brujeriával, most például Jeff dobol majd nálunk egy koncerten.
Teszteltetek már élőben egy-két új dalt valamelyik fesztiválon?
Nem, ilyet ma már sajnos nem lehet megcsinálni a youtube-generáció miatt. Játszol a színpadon, ők meg filmeznek a telefonjukkal vagy valami kis automata géppel, aztán mire vége a bulinak, már fent is van az egész a neten… Sosem fogom megérteni, mi ebben a jó, de nem tudunk felette elsiklani. Azért sajnálom ezt az egészet, mert baromi szívesen kipróbáltunk volna élőben pár új nótát, csak nem akarjuk, hogy kikerüljenek a netre a megjelenés előtt, pláne nem pocsék minőségű koncertfelvételek formájában. De az igazat megvallva egyébként csodálkozom, hogy még nem szivárgott ki a teljes lemez… Minden nap nézem, kint van-e már valahol.
Ennyire idegesít, hogy ilyen irányt vettek a dolgok?
Nincs értelme ezen idegeskedni, mert ma már így működik a világ: egyszerűen elkerülhetetlen, hogy idő előtt kicsússzon az album a hálóra, semmit nem tudunk tenni ellene. Én ugyanakkor teljesen más generáció vagyok. Tizenévesen még számoltam a napokat egy-egy új lemez megjelenéséig, aztán amikor eljött a várva várt dátum, rohantam érte a boltba. Otthon szertartásosan nézegettem a csomagolást, mielőtt kibontottam, elmerültem a borítóban… Ezek a mai kölykök viszont soha életükben nem vettek egy darab CD-t sem.
Ma is sok CD-t vásárolsz?
Tudod, az az egyik nagy előnye annak, ha az ember zenész, hogy többnyire ingyen megkapja azt, ami érdekli! (nevet) De természetesen ha valami tetszik, és éppen nem vágják hozzám, azt gondolkodás nélkül megveszem. Sőt, a netet is használom arra, hogy új zenéket keressek, de nem töltögetek, hanem inkább a myspace-ről tájékozódom. A menedzsmentünk és a kiadónk például gyakran küldözget linkeket fiatal csapatok myspace oldalairól, hogy esetleg elvihetnénk őket turnézni, meg ilyenek… A legutolsó banda, ami tetszett, egy Ghost Brigade nevű zenekar volt. Nem hinném, hogy fogunk velük koncertezni, de jó volt, amit hallottam.
Milyen turnéterveitek vannak az év hátralévő részére?
Jelenleg még csak az európai dátumok körvonalazódnak. Októbertől karácsonyig, nagyjából hét héten keresztül leszünk úton, bejárjuk a kontinenst. Akadnak országok, amik most kimaradnak, így például Magyarország is, de a tervek szerint karácsony után megyünk még egy kört Európában, és akkor majd remélhetőleg hozzátok is eljutunk megint. (Az interjú készítésének másnapján kiderült, hogy mégis jönnek, szeptember 12-én a székesfehérvári FeZen Fesztiválon lép fel a Paradise Lost - D.Á.) Most úgy néz ki, hogy itthon, Nagy-Britanniában kezdjük a koncertezést, de szervezés alatt van két moszkvai buli is. Szeretünk Oroszországban játszani, mindig jó hangulatúak az ottani fellépések. Különösen a Moszkva és Szentpétervár közötti vonatutat kedvelem: olyan, mintha valami régi expresszel utaznál, a táj pedig nagyon izgalmas és vadregényes: erdők, medvék… (nevet)
Hol szeretsz a legjobban koncertezni?
Dél-Amerika mindig nagyon jó szokott lenni, hihetetlenül lelkes és hálás az ottani közönség. Nehezet kérdezel egyébként, mert általában mindenütt működnek a bulik. Az utóbbi időből talán az maradt meg bennem a legjobban, amikor a Kanári-szigetekhez tartozó San Miguel de Abonán játszottunk. Maga a koncert nem volt száz százalékos, inkább csak elment, de a helyszín örökre emlékezetes marad a szépsége miatt.
Otthon, Angliában hogy fut manapság a szekeretek? Régen eléggé átnézett rajtatok a hazai média…
Anglia egy külön világ. Trendek jönnek-mennek iszonyú gyorsan, mindig mások feszítenek a magazinok címlapjain ügyeletes szenzációként. Ebből a szempontból a britek inkább az amerikaiakra hasonlítanak, mintsem Európa többi országára. Sosem érvényesültünk könnyen odahaza, bár nekünk is akadtak olyan periódusaink, amikor éppen divatosnak, menőnek találtattunk. Az utóbbi évek ebből a szempontból jobbak voltak egyébként, így kerülhettünk be két éve a Download fesztiválra, idén pedig a Sonisphere-re, ahol a Metallica volt a főbanda.
És mi a helyzet az Egyesült Államokkal?
Amikor legutóbb jártunk odaát a Nightwish-sel, minden pillanatot nagyon élveztünk, de Amerika totálisan más piac, más ízlésvilág. Remélem, 2010 elején megint átjutunk, konkrétumokat viszont egyelőre nem tudok mondani.
Ha végigtekintesz a lemezeiteken, van olyan, amit mai fejjel már másként csinálnál meg?
Nincs. Semmit sem sajnálok, méghozzá nemcsak zeneileg, hanem egyébként sem. Minden lépés elvezet valahová. Ha nem csináljuk meg annak idején a Host albumot, a Faith Divides Us – Death Unites Us sem készülhetett volna el, a jelenlegi formájában legalábbis egészen biztosan nem. Nagyon szerencsés vagyok, amiért azt csinálhatom, amihez értek és amit szeretek. Sosem rágódom azon, hogy mit kellett volna másképp tenni a múltban.
Ha már így felhoztad a Host lemezt, mostani fejjel mit gondolsz róla?
A mai napig jónak tartom azokat a dalokat, de egyértelmű, hogy a Host nem egy metal album. Már amikor készítettük, akkor is tisztában voltunk vele, hogy egy csomó embert fel fogunk bőszíteni, de a végeredmény akkor is olyan lett, amilyenre törekedtünk. Elsősorban a saját magunk kedvéért zenélünk, és ez soha nem is volt másként. Ha valakinek tetszik, ami ebből kikerekedik, az már csak a bónusz.
Mik a tapasztalataitok, melyik lemezeket kedveli leginkább a Paradise Lost tábor?
Ez kicsit attól is függ, a világ melyik táján koncertezel, de összességében elég egyértelmű, hogy az Icon és a Draconian Times a legnépszerűbbek. De ezen nincs is semmi meglepő, hiszen a One Seconddel együtt ez a két albumunk volt a legsikeresebb, nagyon-nagyon sokat adtunk el belőlük. Ez ugye még a letöltögetős korszak előtt történt. Viszont létezik egy jól körülhatárolható réteg, amelyiknek a Gothic a kedvence, és képzeld, megfigyeltem, hogy egy csomó mindenkinél az In Requiem is feliratkozott az Icon és a Draconian Times mellé. Ez is azt mutatja, hogy jó útra fordultunk az előző albummal. Meggyőződésem, hogy a Faith Divides Us – Death Unites Us is nagyon közkedvelt lemez lesz.
Említetted, hogy elég sok súlyos zenét hallgattok mostanában. Az új dolgokat is figyeled, vagy inkább csak a régi kedvenceket?
Mostanában leginkább a régi favoritokat szedem elő, a Carnivore-t, a Celtic Frostot és társaikat… Ma például a Bathorytól hallgattam az Under The Sign Of The Black Mark lemezt. Ezek a zenék számomra mindig frissek, naprakészek maradnak. Az új dolgok között is akad egy csomó minden, ami tetszik. Egy sor mostani metal bandát azért szeretek, mert egészen olyanok, mint a régi kedvenceim, csak a mai stúdiótechnika sokkal fejlettebb, és élvezetesebben szólnak a lemezek. A Bloodbath például egészen olyan, mintha a régi Morbid Angelt hallgatnám, csak éppen jó hangzással! (nevet)
Kik voltak a fő zenei hatásaid, amikor elkezdtétek a bandát?
Először punkbandákat hallgattam: a Discharge-ot, az English Dogsot… Három akkordot tudtam, és nem agyaltam azon, hogyan lehetnék még jobb zenész, hiszen nem ez volt a lényeg. Aztán megismerkedtem a Black Sabbath-tal és Tony Iommival, majd az első Candlemass lemezzel, és eléggé át is formálták az ízlésemet. Utána képbe került a darkos, gótikus vonal a Sisters Of Mercyvel és társaival, párhuzamosan pedig elkezdtem hallgatni egy csomó szimfonikus zenét, kórusműveket, középkori muzsikákat. Mindig is arra törekedtem, hogy ezeknek a hangulatát ültessem át valahogy a gitárra, természetesen a saját stílusomban.
Volt ugyan három doboscserétek, de te, Nick, Aaron és Steve több mint két évtizede változatlan felállásban játszotok együtt, és az ilyesmi nagyon ritka. Mi a Paradise Lost titka?
Azt hiszem, az, hogy együtt nőttünk fel, és már azelőtt is barátok voltunk, hogy zenélni kezdtünk volna.Úgy kezdtünk el zajongani a garázsban, hogy meg sem fordult a fejünkben lemezkiadó, szerződés vagy bármi, egyszerűen csak jól akartuk érezni magunkat. Az igazat megvallva néha még ma is rácsodálkozom, hogy itt lehetünk, és azzal foglalkozhatunk, amit szeretünk…Azt hiszem, ez valahol mindig is látszott rajtunk. Úgy értem, sosem voltunk túl jók abban, hogy eladjuk magunkat: az elejétől kezdve tiszta szívből utáltuk a klipforgatásokat, mindig kényelmetlenül éreztük magunkat a fotózásokon… Ez az egész csak és kizárólag a zenéről szólt és szól számunkra a mai napig, az MTV-s vonal távol állt tőlünk. A HIM vagy a Nightwish zeneileg bevallottan sokat tanult tőlünk, de ők például sokkal jobbak a körítésben, abban, hogyan értékesítsék magukat.
Ha éppen nincs lemezfelvétel vagy turné, akkor is szerveztek közös programokat, eljárkáltok együtt ide-oda?
Igen. Sőt, igazából manapság sokkal jobban kijövünk egymással, mint valaha. Azt persze nem mondom, hogy sosem akadtak nehéz periódusaink… Ilyen volt például a ’90-es évek második fele, amikor a zenekar szekere tényleg nagyon-nagyon jól futott. Rengeteget turnéztunk megállás nélkül, és az otthontól való huzamos távollét, az egyedüllét, a stressz mindenkit megvisel. Akkoriban mi is többet vitatkoztunk, ordítoztunk egymással, de ez ma már nem igazán jellemző.
Az sem rontotta soha a bandán belüli hangulatot, hogy a zeneipar változásai miatt alapvetően másként kell közelítenetek a dolgokhoz, mint mondjuk 10-15 évvel ezelőtt?
Azt hiszem, egy kicsit igazából minden nehezebb manapság… Épp a minap olvastam egy kimutatást, ami szerint egyes cégek a bevételeik 80 százalékát veszítették el a letöltögetések miatt, ami azért elég kemény, ha belegondolsz. Különbségek tehát mindenképpen akadnak, de a turnézás vagy a lemezkészítés hangulata ettől szerencsére semmit sem változott. Keményebben kell dolgoznod, jobban kell teljesítened élőben, ha azt akarod, hogy az emberek odafigyeljenek arra, amit csinálsz. De akkor is erre törekednénk, ha nem létezne az internet.
Mi minden idők három legjobb lemeze?
A Within The Realm Of A Dying Sun a Dead Can Dance-től, a Retaliation a Carnivore-tól és a To Mega Therion a Celtic Frosttól.
A Monotheistről mi a véleményed?
Hááát… Nem döntött le a lábamról, hogy őszinte legyek. Összességében csak két dal van rajta, ami igazán tetszik, kicsit unalmas a lemez. A gitárhangzás viszont óriási.
Mi az élet értelme?
Úgy gondolom, mindenki egyenlőként születik és egyenlőként hal meg. A köztes időben pedig meg kell próbálni a mának élni, nem pedig folyamatosan azon aggódni, mit hoz a jövő.
