Shock!

November 12-én este, a Petőfi Csarnokban zárul majd a Royal Flush fesztiválturné, melynek keretében a Depresszió, a Road és a Superbutt egyesítette erőit. A trió az Insane-nel és a Wrong Side Of The Wall-lal kiegészülve hatalmas sikerrel zúzta végig az ország nagyvárosait az elmúlt hetekben.

Épp most jöttetek a Hír TV-ből, tegnap a Neo FM-en szerepeltetek, vagyis úgy fest, a mainstream média is felkapta a fejét a Royal Flush fesztiválturnéra…

Halász Feri: Azt gondolom, ezen a szinten még nem került sor Magyarországon hasonló eseményre. A Depressziónak voltak eléggé komoly sikerei, mint például a Nem akarok elszakadni, de a turné egyik lényege éppen az volt, hogy ha hangban, fényben, reklámban nagyobbat csinálunk, akkor ugyanez a sajtóra is áll. A média számára is jóval érdekesebb egy ilyen esemény, mint amikor csak egy zenekar turnézik.

Nektek használ az, ha Jáksó Lászlóval beszélgettek a rádióban? Mennyire lehet így célközönséghez szólni?

Práznek Tamás: Ártani egész biztosan nem árt.

Feri: Pontosan erről van szó. Az meg azért nem baj, ha ilyen-olyan csatornákon át eljut az emberekhez a zenekarok híre. A másik, hogy nem lóg mindenki állandóan a neten meg a Facebookon, vagyis a koncertekről is innen értesülnek egy csomóan.

Tamás: Aki benne van ebben az egész underground dologban vagy nagyon nagy rajongó, az úgyis eljön a bulikra. Egy Neo FM-es interjút viszont olyan is hallhat, aki egyébként még soha életében nem találkozott velünk. Forog a zenekarok neve, és ez jó.

Feri: Ezeknek a zenekaroknak elég stabil rajongóbázisuk van, vagyis mindannyiunknál létezik egy réteg, akik nagy valószínűséggel ott lesznek, ha kirakjuk a honlapra, hogy itt és itt játszunk. De nem mindenki ilyen, és éppen azért kell még ma is plakátozás, tévészpot meg rádióinterjú, hogy az egyébként is nagyszabású eseményt még nagyobbá varázsold.

Mennyivel nagyobbak a nézőszámok így, hogy közösen turnéztok, mintha külön játszanátok?

Feri: Alapvetően azt lehet mondani, hogy szervezési vagy strukturális szempontból a Royal Flush igazából egy tovább bővített Depresszió-turné. Az esetek nagyrészében ugyanakkor jelentősen több nézőt tudunk behozni így együtt, méghozzá akár 30-40 százalékkal is. Mindig nagyon jó a hangulat is. Egy önálló koncert ebből a szempontból is más, hiszen ott megérkezel, este kilenckor színpadra lépsz, tizenegykor pedig mindennek vége, mert a művház zár, az emberek pedig mennek haza. Így komolyabb, egységesebb, hosszabb produkcióval utazunk, ami nekünk is izgalmasabb: több embernek játszhatunk, miközben remekül szórakozunk a zenei barátainkkal.

Mekkora az átfedés a fellépők tábora között? Ezt most elsősorban a Depresszió és a Road viszonylatában kérdezem, hiszen ti azért viszonylag közeli rokonságban álltok egymással zeneileg.

Feri: Van átfedés, viszont ami számunkra is izgalmas tapasztalat volt – és a jövőben valószínűleg a koncertszervezők számára is az lesz –, hogy a Depresszió és a Road közönsége nem egyezik meg. Még azt sem feltétlenül lehet mondani, hogy a Road tábora a mi táborunk egy jelentős szelete, mert vannak, akik kifejezetten a Roadra jönnek, mások meg ránk. Egy ilyen volumenű rendezvény ugyanakkor mindenhol eseménynek számít, és rengeteg különféle embert vonz. Tehát akad, aki direkt a koncertekre jön, más meg legalább ugyanennyire a hangulat kedvéért: iszogat, csajozik-pasizik, jól érzi magát, miközben szól a zene. Nincs is ezzel semmi bajom.

Érezhető-e az egyes állomásokon, hogy ki hol erősebb? A Superbutt ugye elég gyakran megkapja, hogy elsősorban Budapesten működőképes…

Tamás: Nagyjából minden állomáson azonosak az arányok. Ami a budapestiséget illeti, az szerintem hülyeség. Egy csomó koncerten én is megdöbbenek, hogy mekkora beindulás van régi dalokra. A Fishmachine például tízéves dal, és kívülről fújják a szövegét, teljesen oda vannak érte. Ez volt például Győrben is legutóbb.

Feri: A Superbutt esetében egyébként nagy próbatétel volt ez az egész, hiszen Vörös Andris már jóelőre mondta, hogy ő nem szeretne például a Road előtt játszani. Nem presztízsokokból, hanem mert neki egyszerűen szüksége van arra, hogy nyugiban  megérkezzen a helyszínre, ott utána egy-két óra alatt átvegye a koncert hangulatát, meg ilyenek… Gondolkodtunk, mi legyen ezzel, aztán András azt mondta: nekik nem baj, ha a Depresszió után játszanak. Megkérdeztem, jól meggondolták-e, hiszen addigra fáradtak lesznek a nézők, sokan talán haza is mennek, de nekik abszolút nem volt gond. És a dolog őket igazolta, mert az állomások nagyrészén a közönség több mint fele ott is marad, és végignézi a Superbuttot. Vagyis az a fajta összefogás, ami a zenekaroknál tetten érhető, a közönségre is átragadt. Az meg nyilván nem várható el mindenkitől, hogy minden csapatot végignézzen. A legtöbben értelemszerűen a Depresszión vannak, de ettől függetlenül mindenkit többen figyelnek, mint önállóan. Technikai szempontból egyébként ezen a turnén nincs főzenekar, aki sokkal hangosabb meg látványosabb a többieknél. Ugyanazokkal a paraméterekkel dolgozunk, ugyanakkora öltözőink vannak, ugyanakkora helyre pakoljuk a cuccunkat, ugyanannyit zabálunk a cateringben! (nevet)

Melyik volt eddig a legjobb állomás?

Feri: Nem udvariaskodni akarok, de tényleg nem tudom megmondani. Nézőszám szempontjából Debrecen volt a legjobb, a hangulat azonban tényleg mindenhol a lehető legforróbb. Nagyon várják az emberek a bulikat, mindenkit felspanol a várakozás, és ez egyébként ránk is áll. Mindenhol turnétemetés zajlik! (nevet) Ha egyedül megyünk, ott ugye beszélgetsz két mondatot a hangmérnökkel, a végére elfáradsz, itt azonban akármilyen fáradt vagy, mindig találsz olyan embert, aki éppen pörög és hülyeséget beszél.

Tamás: Nekem egyébként nem feltétlenül azok a legjobb koncertek, ahol a legtöbben vannak. Akár az is előfordulhat, hogy csak hárman figyelnek, mégis érzed, hogy történt valami.

Ha már említettétek ezt a turnétemetés-hangulatot, bulizás szempontjából mennyire húzós egy ilyen nagy turné?

Feri: Nagyon. Persze eddig is mindenki megitta a magáét és belefolyt a szokásos hülye rockklisékbe. Törés-zúzás most hálistennek nincs, mert azt jóelőre kikötöttem, hogy reggel mindenki a maga számláját rendezi. De az iszogatások azért zajlanak. Hogy érzékeltessem a hangulatot, Debrecenben még Vörös Andrisba is sikerült belediktálni három-négy pálinkát, pedig ő sosem iszik alkoholt. Máté a Roadból viszont azt mondta, egy ilyen jól sikerült koncert után neki is innia kell, és odanyomta a kezébe! Ott aztán tényleg minden volt: reggel fél ötkor alsógatyában rohangászó zenészek Debrecen főterén, a villamossínen, meg ilyesmik… (nevet) Dávid, a dobosunk például egy másik szállodában követelte a szobáját, pedig előtte már lepakolta a cuccát a rendes szálláshelyünkön. Rengeteg ilyen sztori volt. Már csak a hangulat miatt is megéri ez az egész: mint egy csak debilekből álló osztálykirándulás…

Tamás: Pont ezt akartam mondani: mintha valami edzőtáborban lennénk. Mindenki lenyomja a saját koncertjét, utána pedig együtt nyomulunk tovább.

A Roadék pálinkája lassan legendaszámba megy a hazai rockszakmában, ahogy nézem…

Feri: Én a magam részéről nem nagyon szoktam pálinkázni, már csak azért sem, mert az utóbbi évek egyik legrondább berúgása pont a Roadék pálinkájának köszönhető! (nevet) A koncert után, kulturáltan egy-két pálinkával még bírható a dolog. De tény, hogy alaposan le tudnak itatni mindenkit.

Tamás: Miközben érdekes módon ők mindig a sarokban ülnek, és röhögnek a többieken! (nevet)

Feri: Nem, az náluk már az az állapot, amikor túlvannak a beszélgetős-ivós hangulaton, bemattulnak a sarokba, és keresztbe álló szemekkel bólogatnak!

Turnén kívül egyébként mennyire jellemző, hogy egymás zenéjét hallgatjátok vagy lejártok egymás koncertjeire?

Feri: Idén már mindenkinek voltam önálló koncertjén, talán Wrong Side Of The Wallon nem. De őket is rengetegszer láttam már.

Tamás: Ha együtt játszunk, vagy éppen úgy adódik, látom a többieket koncerten, egyébként nem annyira jellemző. A Depressziót az Amíg tart megjelenésekor hallgattam nagyon sokat, évekig meghatározó is volt, de aztán valahogy lekopott a dolog. Az Insane-t meg például imádom koncerten, mert állati erőteljesek, de otthon fél óra után lehet, hogy kiveszem.

Feri: Fontos szempont volt a turné megszervezésekor, hogy olyan csapatokat válogassunk össze, akiknek tizenegy állomáson át képesek vagyunk elviselni a zenéjét. Nagyon fárasztó, amikor egy fesztiválon sokadszorra sem vagy képes sehová elmenekülni egy zenekar elől, akiknek ki nem állhatod a dalait… Ilyenkor az ember próbál baszottul toleráns lenni, ami abban nyilvánul meg, hogy minél többet iszik, és akkor aztán szólhat bármi! (nevet) Szóval bírjuk, amit a másik csinál. Aztán persze nyilván mindenkinek megvan a maga kedvenc dala a másiktól, meg az is, amit nem annyira szeret. Az is fontos, hogy itt mind az öt fellépő banda vérbeli koncertzenekar. Úgy lehet teljes képet alkotni a produkciójukról, ha élőben is látod őket.

Lesz folytatása ennek a megmozdulásnak?

Feri: Annyira sikeres a dolog, hogy tervezzük. Hogy erre a jövő tavasszal vagy ősszel kerülhet sor, azt egyelőre nem tudom, de egy-másfél éven belül mindenképp szeretnénk folytatni. És hát ahogy ilyenkor lenni szokott, még több robbanás, még több lövés, még több meztelen csaj várható! (nevet)

Elképzelhetőnek tartjátok, hogy a Royal Flush sikere esetleg mások számára is irányadó minta lesz majd?

Feri: Külföldön ez a fesztiválturnésdi már régóta működő rendszer, és nem véletlenül. Magyarország is okkal lett az ezer fesztivál országa az elmúlt években: hiába van válság, nem mindegy, hogy adsz valakinek egy másfél órás műsort, vagy közel ugyanannyi pénzért egy teljes estét, napot vagy akár több napot lefedő programot. Nem fogom most persze mindenkinek azt tanácsolni, hogy legyen huszonhat konkurens rendezvény velünk párhuzamosan, de az eredmények azt igazolják, hogy nagyon is életképes a dolog.

Tamás: Külföldön akár az sem elképzelhetetlen, hogy egy rapzenekar meg egy metalzenekar közösen turnézik ilyenkor.

Feri: Végülis miért ne lehetne akár a Royal Flushnek is egy alternatív verziója, amihez mi nem is kellünk?

November 12-én a Petőfi Csarnokban kerül sor a turné fővárosi állomására. Mi várható ettől a bulitól?

Feri: Ha az eddigi nézőszámokat nézzük, valószínűleg dugig tele lesz. Bár ki tudja, Budapesten azért több minden történik… Az azonban biztos, hogy minden szempontból ez lesz a legnagyobb állomás: kibaszott hangos és jó minőségű lesz, és a zenekarok is teljes erővel készülnek rá. Nekünk ez a tízéves jubileumi országjárásunk zárókoncertje, a Superbuttnak a tízéves jubileumi koncertje, a Roadnak pedig a hivatalos lemezbemutatója. Vagyis jó lesz, szép lesz.

Mi a következő lépés, ha lezárul a turné?

Tamás: A Superbutt most írja és rögzíti a következő lemezét. Nagylemez biztosan lesz jövőre, lehet, hogy egy kislemez is, ezt majd még meglátjuk.

Angol vagy magyar nyelven?

Tamás: Angolul, de magyar része is lesz. Emellett pedig szervezzük a kinti koncerteket, mert megint adódtak jó lehetőségek. Lesz például egy Helmet turné, ami azért elég komoly dolog.

Az utolsó albumotok óta akadtak tagcserék a Superbuttban, hajhossz szempontjából is elég más lett az összkép… Mennyire hallatszik majd mindez a zenén?

Tamás: Hallatszani fog rajta a változás, de ha úgy tetszik, nem a hosszú haj irányában. Vagyis nem megyünk át heavy metalba. Egy kicsit talán érettebb, átgondoltabb a zene, akárcsak maga a zenekar is. A vérfrissítés miatt mindenki be van gerjedve. Én is, hiszen ez lesz életem első nagylemeze…

Megint Jocke Skoggal dolgoztok majd, mint legutóbb?

Tamás: Volt szó több mindenről is. Jocke ezúttal valószínűleg kimarad, de most is lesznek külföldi munkatársaink. A felvételek egyébként itthon zajlanak, a keverést azonban kintre tervezzük.

És mi várható a Depressziótól?

Feri: A turné vége után közel négy hónapig nem játszunk majd, ami a mi esetünkben nagyon hosszú idő, hiszen nem szoktunk egy hónapnál hosszabb szüneteket tartani. Most azonban dolgozunk az új lemezünkön, ezért van szükségünk egy kis kihagyásra. Mindannyian azt érezzük, hogy még nem írtuk meg „A” Depresszió lemezt. Szeretnénk, ha ez lenne az, és jelenleg idő, illetve technikai felkészültség szempontjából is adottak ehhez a körülmények. Most kezdtünk el demózni, 15-16 dalvázlat már össze is állt, ami szintén ritkaság, mert nem szoktunk több ötlettel foglalkozni, mint amennyi végül az albumra kerül. Most azonban eleve több idő telt el az utolsó album óta, vagyis több ötletünk is gyűlt fel. Március végére, április elejére tervezzük bemutatni az első új dalt egy online kislemez formájában. De ez még csak terv, szóval változhat. Annyi biztos, hogy tavasszal fogunk elkezdeni mozgolódni.

Tipikus Depresszió lemez várható tőletek, vagy valami rendhagyóbb?

Feri: Nyilván van egy adott meder, amiből nem tudunk és nem is akarunk kilépni. Bővítgetni ugyanakkor lehet ezt a medret… Ha azt kérdezed, mit jelent a definitív Depresszió lemez, példaként a Metallica fekete albumát vagy a Nirvana Nevermindját említhetném: azt az albumot akarjuk megcsinálni, amivel a későbbiekben azonosítják majd a zenekart, mert annyi jó dal van rajta. Én egyébként éppen azt látom a zeneipari válság egyik fő okának – amellett, hogy az internet felzabálja az egészet –, hogy egy lemezen egy adott előadótól csak három-négy jó dal van. Baromi ritka az olyan album, amit úgy hallgatsz végig, hogy na, ez igen, erről minden tetszett.

Tudnátok ilyeneket említeni az utóbbi időkből?

Feri: Nekem alapvetően elég kevés ilyen van. Az utolsó Slipknot például eléggé betalált nálam, ott csak egy-két gyengébb dal akadt.

Az tényleg nagyon jó volt, de ha így nézzük, a hármas azért kerekebb szerintem.

Feri: Igen, ez igaz. Ahhoz az albumhoz Joey Jordison is mondott egy remek kulcsot egy interjúban: az egészre úgy kell tekinteni, mint egy filmre. Vagyis miközben hallgatod, mozizol, csak éppen lélekben… A legutóbbi két Lacuna Coil vagy az utolsó Foo Fighters is nagyon tetszett. Sok jó album van ma is, de a többségből azért hiányzik az a nagyon átütő erő. Kicsit lélektelen lett a mai zenei világ.

Tamás: Például a Dub FX utolsó albuma tökéletes volt szerintem. Vagy ott vannak a Bridge To Solace lemezek. Ha úgy vesszük, azok is tökéletesek, bár a hangzáson nyilván lehetett volna javítani, mert nem szólnak úgy, ahogy kellene.

Feri: Na, ez a másik. Szerintem még nem is hallottam olyan lemezt, amire azt mondanám, hogy A-tól Z-ig tökéletesen szól.

Tamás: A Slipknot azért elég közel áll ehhez…

Feri: Jó, a legutóbbi valóban. Vagy ott az első két Linkin Park. Azokon sem tetszett minden, de a nyolc hónapnyi stúdiózás azért megtette a hatását. De a Limp Bizkit lemezeket is említhetném ebből a szempontból, vagy a Korn hármas albumát, a Follow The Leadert. Ízlések és pofonok…