Az év eddigi egyik legjobb koncertjét adta május 20. napján az amerikai Spock’s Beard az A38 hajón. A koncert előtt a banda roppant barátságos és jókedvű basszusgitárosával, Dave Merosszal beszélgettem.
Ha pontosak az információim, most először játszotok Magyarországon. Volt időtök egy kis városnézésre?
Igen, a srácok mászkáltak egy kicsit Budapesten, én viszont sajnos nem tudtam menni. Mondjuk már voltam itt korábban egy másik zenekarommal, két vagy három alkalommal is. Szerencsére akadt szabadnapom is akkor, úgyhogy jó alaposan körbejártam a várost, meg tudtam nézni mindent, és mondhatom, nagyon gyönyörű.
Melyik zenekar volt ez?
Az Eric Bird and the Animals. 1991-ben voltunk itt, aztán talán 94-ben, legutoljára meg pár éve.
Egyébként milyen eddig a turné?
Nagyon szuper. Először négy állomásunk volt az USA-ban, ezek közül kettő jó volt, kettő meg inkább elmegy kategória, aztán átjöttünk Európába, ahol Angliában indítottunk három bulival, amik mind kiválóan sikerültek, csakúgy, mint a többi európai országban is, tehát eddig tényleg nagyszerű a turné.
Akkor talán gyakrabban kellene jönnötök…
Igen (nevet), mindannyian izgatottak is vagyunk, amiatt hogy végre itt lehetünk.
Olvastam egy interjút, amiben azt mondtad, nem lesz előzenekar a turnén, sem speciális vendégek, most mégis Paul Gilbert nyitja a bulit.
Ez nekünk is meglepetés volt, nem is tudtunk róla. Teljesen kész voltam, mikor megtudtam, imádom a játékét ugyanis! Sőt, igazság szerint úgy gondolom, hogy nekünk kellene játszanunk előtte. Mikor mondták, hogy egyébként Paul Gilbert lesz az előzenekarotok, el sem akartam hinni! „Most csak viccelsz, ugye?” Nagyon várom már a koncertjét, ugyanis még nem láttam a saját bandájával.
Ezúttal is Jimmy Keegan ül a dobcucc mögött. Mit kell tudnunk róla, ő egy régi barát vagy inkább csak egy megbízható bérmuzsikus?
Azt hiszem, mindkettő, ezer bandában és lemezen játszott már, egészen gyermekkora óta. Nick ismerte régről, volt korábban néhány közös fellépésük ugyanis, meg egy rakat közös ismerősük is. Amikor aztán Nickből frontember lett, egyből Jimmyt javasolta, tudta, hogy be fog válni. Tökéletesen passzol a bandába, ráadásul egy kiváló, magas hangú énekes is. Korábban Nick énekelte a magas vokálokat, mikor azonban Neal kilépett és Nick lett a frontember, bajban voltunk, hogy ki nyomja majd azokat a vokáltémákat, amiket a koncerteken Nick énekelt. Szerencsére Jimmyvel ez is tökéletesen megoldódott.
Nick azért még dobol a koncerteken, ugye?
Az instrumentális számokat végig ő játssza, meg néhány hosszabb dal intro/outro részében is dobol, összesen tehát úgy a műsor 15%-ában.
Nem hiányzik neki, hogy egy egész koncertet végigjátsszon?
Biztos, hogy hiányzik, de nagyon szeret énekelni meg gitározni is. Ráadásul ő akarta az egészet, hát most magára vessen! (nevet)
Amikor Neal elhagyta a bandát, Nick ötlete volt, hogy ő legyen az énekes?
Igen, mi nem is gondoltunk erre, épp elkezdtünk volna énekest keresgélni, mikor előállt ezzel az ötlettel. Először nem is akartunk hinni a füleinknek. Mondtuk is neki, hogy „Biztos vagy benne? Nem akarjuk, hogy abbahagyd a dobolást!” Ő meg azt mondta erre, hogy jó dobost könnyen találhatunk, nagyon ki akarja próbálni magát énekesként. Azt mondta, ha felsül, nyugodtan visszaküldhetjük a dobok mögé. Úgy gondoltuk, meg kell kapja az esélyt, ez így fair, és szerencsére működött a dolog.
Mikor Neal megtért, és emiatt kilépett a bandából, nem gondoltatok arra, hogy ha egy picit vallásosabbak irányba fordulnának a szövegek, akár maradhatna is? Szerintem azért a korábbi szövegetektől sem állt nagyon messze ez a vonal.
Igazából pont erről beszélgettem Neallel én is, mikor kiderült, hogy el akar menni. Mondtam neki, hogy olyan embereknek fog keresztény dalokat énekelni, akik már hisznek, szerintem hasznosabb lenne, több jót tenne, ha maradna. Ráadásul a korábbi szövegei is eléggé spirituálisak voltak, úgy értem, hogy nem volt szó direktben Istenről vagy Jézusról, de azért áttételesen ez a gondolatvilág már sok-sok lemezzel ezelőtt megjelent nálunk, mindezt úgy, hogy az emberek különbözőképpen interpretálhatták a szövegeket. 
Szerintem a szövegeink, Neal szövegei mindig is megkapóak, felemelőek és nagyon pozitívak voltak, és ezt nagyon szeretem is bennük. Ezért mondtam neki, hogy sokkal több jót tenne, ha a zenekaron keresztül olyan emberekhez juttatná el az üzenetét, akik nem keresztények. Ő viszont teljesen ennek a dolognak akarta szentelni az életét, menni akart, és természetesen nem tarthattuk vissza. Ráadásul igazán hálásak is lehetünk neki, hiszen tálcán kaptuk meg a zenekart, amit anno ő teremtett, aminek a sikere nagymértékben neki köszönhető. Mindezt átnyújtotta nekünk, hogy működhessen, működhessünk tovább.
Tudom, hogy a lánya lyukas szívvel született. Mi van vele, teljesen felépült már?
Ó igen, persze. Nem egy túl gyakori dolog ez, de szerencsére, néha, mikor fellép ez a probléma, magától be is gyógyul. Hála istennek Neal lányánál is ez történt, és Neal emiatt is fordult Istenhez.
Beszéljünk kicsit a legutolsó lemezről. Nem furcsa egy picit a banda nevét adni a kilencedik lemez címének? Van mögötte bármiféle tudatos koncepció?
Nem, nincs, csak lusták voltunk, és ez vissza is ütött ránk. Gyűjtögettük a lehetséges lemezcímeket, de mind olyan megszokott, átlagos volt, hogy végül úgy döntöttünk, legyen a zenekar neve a lemez címe. Úgyis minden zenekarnak van egy ilyen lemeze. Legyen egyszerű, egzakt, semmi extra. Azóta viszont minden interjúban ez a legfontosabb kérdés. (nevet)
Igen, mert mindenki valami extra jelentést sejt mögötte…
Igen, de nincs ilyen. Ha mondjuk valami csoda folytán ötvenszer annyi menne el a lemezből, mint a korábbi eladásaink, akkor mondhatnánk, hogy igen, egy fordulópont a lemez a zenekar életében, és ezért adtuk neki ezt a címet. (nevet) Sajnos azonban ilyesmiről szó sincs, kb. ugyanannyi ment el belőle, mint az eddigiekből.
Az igazat megvallva a Neal távozása utáni első lemez, a Feel Euphoria nekem komoly csalódást jelentett. Mintha kicsit tanácstalanok, elveszettek lettetek volna akkoriban. Hiányoltam a klasszikus SB harmóniákat, a soundot, mindent. Az új lemezzel viszont úgy gondolom, hogy sikerült megtalálni a tökéletes elegyét a régi dolgaitoknak, illetve a Neal utáni lemezek újabb ízeinek.
Azt hiszem elég korrekt, amit mondasz. Nagyon nagy élmény volt felvenni a Feel lemezt, de kicsit olyan ez, mint egy focicsapatnál, ami nagyon jól üzemel, az edző mégis elmegy. Ilyenkor egy kis időbe telik, míg a csapat megtanulja sajátmagát irányítani, ki lesz az új főnök, ilyesmik. Ráadásul nálunk nincs új főnök, mindenki az, elég komoly volt tehát a szituáció. Ráadásul elég nagy nyomás is volt rajtunk, nem volt szabad eltűnnünk, ki kellett hozni valamit egy éven belül, hogy az emberek lássák, működik a zenekar. Mindenki gyorsan elkezdett írni, külön-külön, és bár ez nagyjából most is így működik, mára sikerült kialakítani a stílust, ami akkor még nem volt meg teljesen. Vicces, mert amikor kijött a lemez, én sem voltam elragadtatva tőle, ha viszont most újra hallgatom, kifejezetten jó dolgokat hallok rajta.
Az új lemez epikus tételére az As Far As The Mind Can See-re hatványozottan igaz, amit az előbb mondtam, szerintem egyike a legjobb dalaitoknak, egy csomó jó kis klasszikus SB hangulattal.
Oh, köszönöm szépen! Azt hiszem a Feel elég experimentális volt, az Octane-en viszont már kezdtek visszajönni a régi dolgok. Úgy értem, hogy azon a lemezen visszataláltunk magunkhoz, és ezt az új lemezen csak még tökéletesebbre fejlesztettük. Persze a következő anyagunk megint teljesen más lesz – lehet, hogy ez nem túl szerencsés – de ilyenek vagyunk, sosem csináljuk kétszer ugyanazt. Mondjuk, ha kétszer hoznánk ki ugyanazt a lemezt, a rajongók akkor meg épp azért reklamálnának. (nevet) Ez a szép a progresszív rockzenében, kipróbálhatsz egy csomó különböző dolgot.
Ha már említed a progresszív rock műfajt, te hogyan írnád le a zenéteket olyasvalakinek, akinek halvány fogalma sincs róla?
Modern rockzenét mondanék, ami nagyon sokat merít a hetvenes évek progresszív rockzenéjéből. Olyan zenekarokra gondolok, mint a Yes, a Genesis, a Pink Floyd vagy épp a Jethro Tull, meg persze olyan hetvenes évekbeli bandákra, mint mondjuk a Purple vagy a Zeppelin, amik ugyan a szó szoros értelmében nem voltak prog zenekarok, viszont komolyan hatottak ránk.
Egyébként szerinted mik a fő különbségek a Neal fémjelezte lemezek, illetve az utóbbiak között?
Nehéz kérdés… picit talán sötétebbek lettünk és talán szimfonikusabbak is, bár ez nem is teljes egészében igaz. Mármint az utolsó lemezünk aztán tényleg totál szimfonikus volt, ráadásul úgy érzem, hogy kicsit visszakanyarodtunk a klasszikus dalszerkezetek felé. Neal dalaiban általában nem ismétlődik semmi, úgy ír, mint a régi klasszikus zeneszerzők. Iszonyú nehéz így dalokat írni, nagyon csodálom emiatt Nealt, ő egy hihetetlenül jó dalszerző. Mi is szívesen írunk így, de annyira nem fekszik nekünk ez a stílus. Az emberek mégis azt hiszik, hogy ilyesmiket próbálunk összehozni, aztán az orrunk alá dörgölik, hogy nem elég epikus. (nevet) Mi meg hiába magyarázzuk, hogy szó sem volt róla, hogy az adott dal egy eposz lesz. (nevet) Amikor mi írunk egy hosszabb dalt, az inkább olyasmi, mint a Pink Floyd cuccai, tételről tételre építkezik, talán egy kis koncepcióval is megtámogatva, de zeneileg nem egy téma kifejtése. Úgy értem, persze vannak visszatérő témák, de az egész nem egy nagy folyam, nem egy zenei eposz. Nem is mondjuk soha, az emberek mégis azt hiszik… Egyszóval Neal volt ezeknek a mestere, mi nem is akarjuk utánozni.
Az új lemezen vonósnégyes és például trombitás is hallható, mindenféle egyéb klasszikus hangszer mellett.
Minden lemezünkön használtunk ilyen hangszereket, de viszonylag kevés helyen. Általában azok a témák, amiket John (John Boegenhold – külső társszerző, segítő, mindenes – K.G.) és én írunk eléggé szimfonikusak, így igénylik a vonósokat például. Most különösen sok ilyen téma született, ráadásul ezúttal sikerült úgy keverni ezeket a részeket, hogy hallani lehet, hogy élő hangszerekről van szó, nem billentyű hozza ezeket a témákat.
Mit kell tudnunk Johnról?
Al, Neal és én ezer éve ismerjük már. 1984-ben Los Angelesbe költöztem, és ő volt az egyik első ember, akivel megismerkedtem, sőt még a zenekarába is beszálltam. Végül ezen a csapaton keresztül ismertem meg Alant és Nealt. John valahogy mindig belekeveredett a dolgainkba, a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján még R&B-t is játszottunk együtt. Ő egy nagyon tehetséges fickó, nemcsak zenei téren, hanem például grafikai dolgokban is,webdizájnban, ráadásul remek szövegeket is ír. Mikor szükségünk volt egy kis külső segítségre, ő volt a tökéletes ember; remélem, végig velünk is marad.
Akkor hogyhogy nem tagja a zenekarnak?
Nem szeret élőben játszani. Azt hiszem ez az utolsó dolog a világon, amivel szívesen foglalkozna! (nevet)
Mindig meg akartam kérdezni, miért érzitek szükségét, hogy ennyi élő kiadványotok legyen?
A legtöbb ilyen cuccunkat Neal akarta kihozni. Az volt a mániája, hogy minden turnéról akart egy élő anyagot, amit el lehet adni a bulikon. Hiába mondtuk neki, hogy ”Jaj Neal, ne már, ez még csak nem is egy jó buli!” hajthatatlan volt. (nevet) „Majd megköszönitek, ha megkapjátok érte a pénzt a turné végén!” – mindig ezt hajtogatta. El kell ismerni, hogy jól jött az a kis extra pénz, viszont nem mindegyik élő cuccunk sikerült jól. Van olyan is, amit a közönségből vettek fel két mikrofonnal, vagy épp a keverőről, ezek már szinte ilyen bootleg cuccok. Mióta Neal kiszállt, le is álltunk az ilyesmivel, csak egy élő anyagot hoztunk ki azóta. Ezen a turnén viszont fel fogjuk venni egy dvd anyagát, remélem, jól fog sikerülni. Csak egy bulit veszünk fel Hollandiában, úgyhogy fel kell kötnünk a gatyánkat. Ez egyébként a körút vége felé lesz, úgyhogy addigra már jól bele fogunk rázódni a koncertekbe.
Ma mit fogunk hallani?
Kicsivel több, mint két óra lesz a koncert, és az új lemez olyan 60%-át eljátsszuk. Lesznek persze korai dolgok is, a Snowról viszont semmi és az Octaine-ről is csak alig. Egyre nehezebb összerakni a programot, túl sok nótánk van. Mindig kapunk javaslatokat, és ha összecseng a mi elképzeléseinkkel, akkor próbáljuk így is alakítani a műsort. Amit viszont már két-három turnén is nyomtunk, azt kivesszük a programból, amiért persze az emberek haragszanak. (nevet) De hát nem felelhetsz meg mindenkinek.
Mióta először hallottam a zenéteket, azóta furdalja az oldalamat, hogy mi a banda nevének története?
Alan és Neal egy kocsmában üldögéltek egy nap, és valamiért nagyon érdekes éjszaka volt az, minden tök furcsán sikerült. Erre mondta Neal, hogy olyan, mintha egy alternatív univerzumban lennénk, mire Alan rávágta, hogy igen, olyan, mintha Spocknak is szakálla lenne; tudod, a Star Trekből. Később sokat gondolkodtunk, próbáltunk találni egy igazán jó zenekarnevet, és nevetségesen képtelen ötletekkel álltunk elő, mint a 15 éves fiúk. Négy vagy öt igazán komoly ötletünk volt, de ezek közül mind valamilyen disznóvicc vagy valami ilyesmihez kapcsolódó volt, így ezek végül kiestek, és maradt ez a butácska vicc. Nem vagyunk komoly emberek, úgyhogy a bandának sem lehet komoly neve, a többi túl mocskos, mi maradt, Spock’s Beard, ok, akkor ez lesz a nevünk. (nevet)
Nagyon köszönöm az interjút, már csak a szokásos kérdésünk van hátra, mi az élet értelme?
Oh, ember, nem tudom. (nevet) Az élet értelme… Istenem… Próbálj boldogan meghalni, és ne hagyj magad után túl nagy felfordulást.
