Shock!

Ritkán fordul elő, hogy az ember úgy készül egy interjúra, mintha középiskolai felelésről volna szó, Luke mester ugyanakkor előzetesen a leghatározottabban kikötötte, hogy csak az új Transition lemezt alaposan ismerőknek hajlandó interjút adni, s a leckét rendesen ki is kérdezi. A szigorú feltételek ellenére egy igen jó kedélyű és nyitott művészt sikerült drótvégre kapni Los Angeles-i otthonában, aki a híreszteléseknek megfelelően már a kora reggeli órákban is szívesen beszélt az új lemezéről, karrierjéről és az életében bekövetkezett pozitív változásokról.

Először is muszáj elmondanom, mekkora élmény volt számomra az augusztusi budapesti Toto koncert.

Köszi szépen, haver! Mi is jól éreztük magunkat.

Budapest az utóbbi években szinte az összes turnéd programjában szerepel, gyakran egyedüli városként a régióban. Van valami különös vonzódásod a városhoz?

Bár az ilyesmit alapvetően a koncertügynökeink intézik, de tény, hogy imádok visszajárni, imádom az ottani embereket, vannak arrafelé barátaim, a közönség fantasztikus, és mindvégig nagyon támogattak szólóművészként is. Folyamatosan úton vagyok, és áprilisban ismét visszatérek a saját zenekarommal, amit nagyon várok. Minden alkalommal remekül éreztük magunkat.

Emlékszem, pár éve még a hálaadást is Budapesten töltötted...

(nevet) Igen, ez valóban így volt.

Véletlen egybeesés volt?

Igazából csak így jött ki a lépés, de az ottani barátaim nagyon édesek voltak, hagyományos amerikai hálaadás napi vacsorát készítettek, és így kifejezetten otthon éreztem magam.

Visszatérve a tavalyi Toto turnéra, nyilván felemelő érzés volt újra egy színpadon állni a barátaiddal néhány év kihagyás után. De mégis mi vitt rá arra, hogy mindössze két évvel az úgymond feloszlás után újra összeálljatok?

Igen, fantasztikusan éreztük magunkat. A célunk elősorban mégiscsak az volt, hogy támogassuk a tesónkat, Mike Porcarót, aki nincs túl jól.

Milyen az állapota jelenleg, ha szabad megkérdezni?

Tényleg nem jó. Az ilyesmi sajnos soha nem végződik jól. A lassú elmúlásának vagyunk szemtanúi, ami baromi nehéz egy közeli barát esetében. Mindenképpen mennem is kellene hozzá látogatóba, de az utóbbi időben nekem is voltak kisebb betegségeim, és addig tilos volt a közelében lenni. De tudja, és nagyon sokat jelent neki, hogy a Toto rajongói a világ minden részén támogatják, sokat gondolnak rá és imádkoznak érte.

Ami a koncerten meglepő volt számomra, hogy az utolsó három lemezről semmi nem került terítékre, noha a például a Falling In Between szerintem az egyik legjobb lemezetek.

Ennek prózai oka volt: nem nagyon volt alkalmunk próbálni a turné kezdete előtt. Elképzelhető, hogy legközelebb azokról a lemezekről is előásunk valamit. De persze van vagy háromszáz nótánk, azokból is nehéz kiválasztani, hogy mit játsszunk. Ezúttal azokra a dalokra koncentráltunk, amiket eredetileg is Joe (Joseph Williams) énekelt, hiszen a turnéra visszatért hozzánk. Aztán persze ott vannak a legismertebb slágereink, amiket a koncertszervezők mindenképpen elvárnak a pénzükért. A többi nóta esetében van némi mozgásterünk, legközelebb majd más lemezeket veszünk elő. Óhatatlan, hogy valaki mindig csalódott lesz, hogy nem hallja a kedvenc számát, de hát mindet csak nem játszhatjuk el.

Nem lehetett nem észrevenni azt a pozitív energiát, ami a színpadról áradt. Nem éreztetek késztetést, hogy ezt kihasználva új zenét írjatok, esetleg a jövőben új lemezt készítsetek?

Erre pillanatnyilag semmi esély, jogi lehetőségünk sincs rá, mivel pereskedünk a lemeztársasággal. Jelenleg a szólódolgaimra koncentrálok, ez az, ami számít.

Rendben, akkor beszéljünk az új lemezről! Csak néhány napom volt, hogy elmélyedjek a dalokban, ezért egyelőre csak az első benyomásaim alapján tudom mondani, hogy úgy érzem, a Transition egyenes folytatása az All's Well That Ends Wellnek, bár összességében talán némileg pozitívabb kicsengésű.

Így is érzem magam. Amikor szomorú vagyok, szomorú témák jönnek elő, de most egyértelműen úgy látom, jövök vissza a világosságba. Nagyon magabiztosnak és boldognak érzem magam a világomban. Állati büszke vagyok erre a lemezre, nagyon sokat dolgoztunk azért, hogy ilyen jó anyag állhasson össze. Már csak ezért is okom van az elégedettségre, de talán még ennél is fontosabb, hogy jól elvagyok a bőrömben: egészséges vagyok, kivágtam az életemből mind a piát, mind a cigit és az egyéb káros dolgokat csaknem négy évvel ezelőtt. Egészségesen eszem, jókat alszom, az egész életem nagyon rendezetté vált. Tényleg jobban érzem magam, mint valaha. Úgy érzem, megtaláltam a helyes ösvényt a karrieremet és magát a zenémet illetően is. Jobban megy például az éneklés, mint valaha. Újra elkezdtem zenét tanulni, mert a legtöbbet és a legjobbat akarom kihozni magamból.

Azt akarod mondani, hogy konkrétan énektanárhoz jársz?

Így van, heti kétszer járok egy énektanárhoz, hogy képezzem a hangomat. Hihetetlenül fontosnak tartom, hogy egyre jobb legyek ezen a területen is minden alkalommal, amikor újra útra kelek. Az egész karrierem a folyamatos fejlődésről szólt. Nem vagyok az a fajta, aki otthon ücsörög és lustálkodik. Minden reggel korán kelek, majd miután elvittem a gyerekemet iskolába, két órát gyakorlok a gitáron, vagy próbálunk a zenekarral – ahogy ma reggel is –, folyamatosan fejleszteni próbálom a művészetemet. Ezek a dolgok hihetetlenül fontosak számomra, és úgy érzem, most sokkal többre becsülöm a karrieremet, mint bármikor korábban. A célom egyértelműen az, hogy a legtöbbet tudjam kihozni magamból. Ezzel azoknak is tartozom, akik várnak rá, sőt fizetnek is érte, hogy lássanak a színpadon.

Ez az elhivatottság egyértelműen hallatszik is az új anyagon...

Nagyon köszönöm, ezt jó hallani. Tényleg sokat melóztunk rajta, és ami a legfontosabb, hogy valóban úgy érzem, visszatért a zene iránti szenvedélyem, hogy úgy mondjam, a szememben a ragyogás. Egyszerűen élvezem ezt csinálni. Nem munkaként tekintek rá, hanem egyszerűen szeretném kihozni a legtöbbet abból, amivel a sors megajándékozott.

Ami a dalszerzést illeti, ezúttal is hasonlóan születtek a dalok, mint legutóbb?

Alapvetően igen, mivel a csapat nagyjából ugyanaz volt. Főként ketten írtuk az anyagot C.J. Vanstonnel, aztán jött a fiam és Randy Goodrum, hogy pár dologban kisegítsen, végül a zenekarom többi tagja, Steve Weingart és a többiek. De a lényeg mégiscsak az, hogy szólóelőadóként végre megtaláltam a saját hangomat, és az egész arról szól, hogy ezt hogyan tudom még tovább csiszolni, és hogyan tudok ehhez illő új anyagot, szívből jövő szövegeket írni. Ami a szövegeket illeti, mindegyik rendkívül személyes. Vannak köztük könnyedebb, humoros és pozitív kicsengésű témák, de persze szomorúak is. Elvégre az életről írok, a saját személyes szemszögemből.

Akkor nézzünk néhány konkrét dalszöveget. Ki akarja például elvenni a szabadságodat a Do I Stand Alone-ban? Nyilván itt egy erőteljes aktuálpolitikai állásfoglalásról lehet szó, de egy konkrét üggyel van bajod, vagy inkább általánosságban nem tetszik a jelenlegi helyzet?

Inkább általánosságan. Nézd, minden reggel arra ébredek, hogy a kormányzat elfogadott egy újabb rohadt törvényt, ami megtilt nekem valamit, vagy bejelentik, hogy mostantól innen és onnan is figyelnek, vagy megemelik az adómat. Álljon már meg a menet! Ki adott ezekre felhatalmazást? Én biztosan nem. Talán abba kellene már hagyni, hogy hatalmas pénzeket ölünk értelmetlen háborúkba, ahelyett, hogy ezeket az emberekre költenénk. Lehet, hogy a „béke, szeretet" fogalma nyálasnak és közhelyesnek, vagy a hippi korszak idejétmúlt baromságának tűnik, de én ebből a generációból származom. Apaként és a föld nevű bolygón élő emberi lényként felháborítónak tartom, hogy ezekkel a semmilyen eredményt nem hozó ostoba szarságokkal foglalkozunk. Amerika teljesen megőrült az utóbbi időben. Nem tudok úgy felkelni, hogy ne rossz hírekkel bombáznának. Mondjatok már végre jó híreket is, oké? (nevet)

És a Creep Motel miről, vagy kiről szól?

Az interneten gyűlölködő barmokról. Ezek az emberek bebújnak a kis szobájukba, ami lehet akár egy szállodai szoba is, felmennek az internetre és darabokra szednek más embereket a gyűlölködésükkel. Dobálják a szarságot másokra, hogy ronda vagy, gáz vagy, utállak, s teszik mindezt kamu nevek mögé bújva, mert a véleményüket persze nem merik nyíltan vállalni. Tök mindegy, hogy én vagyok-e a célpont, vagy éppen valaki más. Ezek idióták. Még rosszabb esetben olyan emberekről van szó, akik szemtől szembe halálra dícsérnek, hogy „hú, mennyire fasza a zenéd", aztán hazamennek és elkezdik az interneten önteni az ocsmányságaikat. Könyörgöm, miért kell ennyire gyalázni a másikat? Mindenkinek vannak hibái, senki sem tökéletes. Nyilván nem arról beszélek, hogy mindenkinek imádnia kell mindent, amit csinálok. De miért kell személyeskedni, darabokra szedni, a kinézetembe belekötni? Vagy ha mondjuk valaki megnéz egy felvételt a Youtube-on, és teszem azt valahol hibázom, vagy becsúszik egy hamis hang, akkor rögtön azzal jönnek, hogy „mekkora túlértékelt szar vagy". Ezekről a gátlástalan, értelmetlen fikázásokról beszélek. És ennek tényleg bárki lehet a célpontja. Egyszerűen túl sok a gyűlölet a világban. Vissza kellene végre hozni a „béke, szeretet" cuccot, amivel én is felnőttem. Hova lett mindez? (nevet)

És mi a helyzet a lemez produkciós oldalával? Az első lemezeidre nagyon jellemző volt, hogy gyakorlatilag élőben, minimális utómunkálatokkal rögzítettétek a dalokat. Most is ez volt a helyzet?

Nem, most épp fordítva dolgoztunk. Ahogy írtuk a dalokat, folyamatosan vettük fel az anyagot, és a különböző zenészek apránként tették hozzá a saját részüket, s végül összeállt a teljes lemez. Ez egy teljesen más megközelítés. Így lehetőség volt arra, hogy különböző emberek zenéljenek az egyes dalokban. Ez a hagyományos módszerrel nem igazán működött volna.

Melyik módszert szereted jobban?

Nem tudom megmondani. A végeredmény az, ami számít. És azzal nagyon elégedett vagyok, úgy érzem, jó irányba haladunk.

Akkor tehát minden jó, ha a vége jó!

(nevet) Pontosan, de most már elindult az átmenet a sötétségből a fénybe. Remélem, ezt a turnén is be tudom majd mutatni.

Így van, mégpedig Budapesten is, áprilisban. Várható, hogy ezúttal előkerül valami az első szólólemezedről is?

(nevet) Hát, nem is tudom, az huszonöt évvel ezelőtt volt. Nem igazán szoktam annyira visszatekinteni. De ki tudja, bármi megtörténhet. Most rakosgatjuk össze a setlistet, és megpróbálunk majd mindegyik korábbi anyagról játszani valamit.

Mi a véleményed a fiatal generációról, Guthrie Govanről és a hozzá hasonló gitárosokról?

Guthrie Govan valószínűleg az egyik legjobb gitáros, akit valaha hallottam, lenyűgöző zenész. Hatalmas rajongója vagyok. Nagyon jó srác is, az évek során többször is találkoztam vele. De annak nem látom értelmét, hogy azon az úton haladjak, mint például ő. Nem célom, hogy lépést tartsak a nyugat leggyorsabb tüzelőivel, ez őrültség is volna. Annyira sok félelmetesen jó gitáros van ma már a világon, hogy az szinte már nevetséges. Ezeknél a srácoknál technikailag nem lehet jobbat csinálni, ezen a téren teljesen hibátlanok. Én nem vagyok az. Nekem nagyon sok hibám van (nevet). Én ezért inkább visszatérek ahhoz, amihez a legjobban értek.

Ha már a legendás zenészeknél tartunk, milyen érzés volt Ringo Starr-ral egy színpadon állni?

Elmondhatatlan, hatalmas megtiszteltetés, és persze nagy élmény. A Beatles zenéjén nőttem fel, és hogy végül együtt zenélhetek a zenekar egyik tagjával, az iszonyú sokat jelent nekem. Büszke vagyok rá, hogy a barátomnak nevezhetem. Néhány hét múlva újra útra kelek velük. Nemcsak Ringo, de a zenekar összes többi tagja is kiváló zenész és nagyszerű ember is. Minden percét élvezem a velük együtt töltött időnek. Felemelő érzés volt, ahogy egymás dalait játszottuk különböző verziókban. De általánosságban is igaz, hogy nagyon élvezem, hogy egymást váltják a turnék a különböző zenésztársaimmal: Toto, majd G3, aztán Ringo, és végül a saját szólózenekarom. Aztán ott volt a Classic Meets Rock, olyan nagyszerű emberekkel, mint Ian Gillan, vagy Chris Thompson.

Esetleg a Larry Carltonnal való – rövid, de annál produktívabb – együttműködésnek lesz valami folytatása?

Larryre mindig nagyon fel fogok nézni, és szeretném hinni, hogy lesz. Nagyon jó volna valamikor folytatni azt a projektet, az egész inkább csak időzítés és lehetőség kérdése.

Ebből a rövid felsorolásból is látszik, hogy a világ legjobb zenészeivel volt már lehetőséged együtt dolgozni a különböző projektjeid, illetve a több száz session munkád során. Ezek közül melyik volt a legnagyobb kihívás?

A legnagyobb kihívás...úristen, erre így hirtelen nem is tudok válaszolni. Minden zene, még a legegyszerűbb is kihívás, ha az ember jól akarja csinálni. Túl sokat csinálntam ahhoz, hogy egyet ki tudjak választani. Nyilván, amikor azokkal az emberekkel dolgozhattam, vagy dolgozom, akikre hősként tekintettem, az különleges élmény. Gyerekként álmomban nem gondoltam volna, hogy egyszer mindez valóra válhat. Most már van lehetőségem vissza is tekinteni arra, amit elértem, mert jelenleg egy könyvön dolgozom, ami az életemről, a stúdió munkáimról és hasonlókról szól, abban majd lesz egy csomó sztori ezekkel kapcsolatban, és talán a kérdésedre is választ találsz.

Van esetleg olyan, akivel eddig nem hozott össze a sors, de szeretnéd, ha együtt dolgozhatnátok?

Nem is tudom. Peter Gabriellel már több alkalommal is találkoztam, de még nem dolgoztunk együtt. Egymás nagy rajongói vagyunk, biztosan valami jó sülne ki a dologból. Nagyon szívesen játszanék egy szólót egy Steely Dan lemezen, de nem hiszem, hogy szükségük volna már rám. Velük amúgy dolgoztam már külön-külön. Összességében viszont nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert egy csomó klassz projektben vehettem részt, és nincs sok olyan előadó, akivel szerettem volna, de nem sikerült együtt dolgoznom.

És amit a végén mindenkitől meg szoktunk kérdezni: mi szerinted minden idők három legjobb albuma?

Húha. Mindenképpen a gyerekkoromból kell válogatnom, mert ezek a cuccok inspiráltak az életem során. A Sgt. Peppernek egész biztosan ott a helye. Aztán Jimi Hendrixtől az Are You Experienced. És talán a Dark Side Of The Moon. Ez már csak a produkciós munka miatt is ide tartozik. Nehéz kérdés. Annyi a hatalmas zenész!

És végül: mi az élet értelme?

A tanulás. Ahogy keresztülmész az élet jó és rossz dolgain, folyamatosan tanulsz. Aztán a szeretet. Tudom, ez is nyálasan hangzik, de ez az igazság. Amikor fekszel a halálos ágyadon, akkor a pénz meg hasonlók semmit nem számítanak. Csak az, hogy kit szerettél, és ki szeretett téged. Ez mind hozzátartozik az emberi tapasztalathoz. Nyilván a zene is az életem egyik hatalmas része. Szóval számomra talán az egész a gyermekeimről, a szeretetről és a zenéről szól. Meg talán a megbocsátásról. Mindannyian csinálunk hülyeségeket, mondunk olyasmiket, amiket később megbánunk, dühösek vagyunk, vagy neheztelünk másokra, vagy egy olyan sötétségbe kerülünk, például a drogok, vagy a pia révén, mint én is, vagy a testvéreim az évek során. De a lényeg, hogy ezekből kimásszunk és mindegyikből tanuljunk. Amikor az ember évtizedekig folyamatosan úton van, abba beleőrül. Ezt át kell élni ahhoz, hogy az ember megértse. Nem a színpadon töltött vidám két óra olyankor a probléma, hanem a maradék huszonkettő. Hogy nem vagyok a gyerekeim közelében, és csak Skype-on tartjuk a kapcsolatot. Amikből emiatt kimaradok, mert nem lehetek három helyen egyszerre. De persze mindezért kárpótol a karrierem, amiért rendkívül hálás és boldog vagyok.

Külön köszönet Késmárky Nórának, hogy az interjú létrejöhetett.

Steve Lukather április 7-én a PeCsa Music Hallban koncertezik. További részletek a Livesound honlapján.