Sosem tagadtam, hogy Steve Lukather az egyik kedvenc zenészem. Nem is csupán gitárost írok, mert amellett, hogy hihetetlenül technikás és feelinges a játéka, nála sosem a technikán, hanem a dalokon volt a hagsúly. Ráadásul stílusa akkor is messziről felismerhető volt, ha történetesen poplemezeken játszott Michael Jacksonnal, popos hangzású AOR/hard rock lemezeken Richard Marxszal vagy a Totóval, fúziós jazzt nyomott Larry Carltonnal vagy bluesos hard rockot saját szólólemezein.
Az utóbbi évtizedben leginkább a szólókarrierje került előtérbe, de még így is egymást váltották az izgalmasabbnál izgalmasabb felkérések a Satriani / Vai-féle G3-tól Ringo Starrig. Ebből mi itt Magyarországon csak a fenomenális Toto bulit láthattuk tavaly nyáron, s már ott is leírtam, hogy számomra egyértelműen az év buliját adták az öregfiúk. Mindeközben pedig úgy tűnik, végre maga mögött tudhatja a súlyos magánéleti válságait, a depressziót, illetve a vele járó önpusztító életmódot, és végre tényleg csak a zenélésnek élhet, aminek minden Lukather-rajongó csak örülhet – emberi és zenei szempontból egyaránt.
Ezen igen örömteli időszak produktuma a már csaknem egy éve beharangozott Transition, amelynek már a címe is a pozitív változásokra utal. A több hónap alatt, itt-ott lecsipegetett szabadidőben elkészült lemezt ezúttal is nagyjából ugyanaz a csapat hozta össze, mint legutóbb: a dalok jelentős részét C.J. Vanstonnal közösen írták, míg Lukather élő zenekarának tagjai (Steve Weingart, Renee Jones és Eric Valentine), valamint a Totóból és máshonnan ismert, egytől-egyig hatalmas zenészek, például Phil Collen, Lee Sklar, Nathan East, Gregg Bissonette és Chad Smith színesítik az összképet.
Annak ellenére, hogy a magánéleti válságnak a jelek szerint vége van, a dalok hangulatán ez csak részben érzékelhető. Összességében a két évvel ezelőtti All's Well That Ends Well album nyílegyenes folytatása lett a Transition, s éppen ezért talán most fordul elő először, hogy két Lukather szólóanyag ennyire hasonlít egymásra. Ennek van persze egy pozitív olvasata, amit maga a Mester is előszeretettel hangoztat, nevezetesen, hogy most talált rá igazán a saját hangjára, és ezt csiszolgatja lemezről lemezre. Ez is nyilván benne van a dologban, ahogy az is, hogy a korábbiakhoz képest viszonylag rövid idő telt el az előző album óta, ami – különösen az első három kiadvány esetében – egyáltalán nem volt korábban jellemző.
Nem hallgathatom el ugyanakkor azt sem, hogy – bár a dalok ezúttal is egytől egyig nagyon meggyőzőek és mívesen kidolgozottak – most éreztem először úgy: nincs igazából egyetlen olyan momentum sem az albumon, amire tényleg felkapnám a fejem. Megvan itt minden, ami a korábbi lemezeken is, de azokhoz képest semmi újdonsággal nem szolgál. Megvannak a Luke-ot annyira jellemző bluesos (Creep Motel), epikus/hard rockos (Judgement Day, Do I Stand Alone), helyenként a '80-as évek fúziós jazz-rockját idéző instrumentális témák (a címadó nóta bevezetője például mindenképpen az album egyik csúcspontja), gyönyörű lírai dalok (Right The Wrong, Once Again), szívből jövő és szívbe hasító trademark szólók (Transition), de ha nagyon őszinte akarok lenni, az előrelépést nem érzem ezekben a dalokban.
Lehet, hogy a magánélete egyenesbe került, de azt azért nem lehet mondani, hogy a világ dolgaival, égető társadalmi-politikai kérdéseivel kibékült volna Luke barátunk, amit néhány igen dühös szöveg, például a Judgement Day is jól mutat. Már korábban is jellemző volt ugyanakkor Lukatherre, hogy a lelkét nyomó témákhoz is olyan szövegeket és főleg zenét komponál, ami első hallásra nem feltétlenül adja vissza személyes felháborodását. Jó példa erre a Do I Stand Alone vagy a Creep Motel, melynek könnyed, az előbbi esetében kifejezetten laza bluesos témája szöges ellentétben áll azzal a dühvel, amit Lukather az interjúban is egyértelművé tett például az internetes gyűlölködőkkel (fertelem!), illetve az amerikai politika bizonyos aspektusaival kapcsolatban. Sokan biztosan egész más zenei eszközökhöz folyamodnának ennek az elégedetlenségnek a megfogalmazásához, Lukather azonban inkább a szépséggel és könnyedséggel igyekszik elgondolkodtatni. Egyébként érdekes módon talán ez a kettő, valamint a címadó nóta emelkedik ki leginkább ebből a mezőnyből.
Kénytelen vagyok elismerni, hogy Lukather nem a levegőbe beszél, amikor azt mondja, hogy a rengeteg befektetett energia (énekórák, miegymás) folyamatos javulást eredményez az énekteljesítményében is. Muszáj kiemelni, hogy vokál terén egyértelműen hatalmas az előrelépés, pedig én mindig is csíptem a fickó jellegzetes, fanyar hangját. Biztosan sokat számít az alkohol- és dohánymentes életmód is, de azt a fajta elkötelezettséget, amit ezen a téren mutat, egyszerűen nem lehet nem tisztelni. Én azt mondom, ha lesz következő Toto album – és azért még nem adtam fel teljesen a reményt, hogy egyszer talán lesz –, felesleges is bármelyik korábbi énekessel kísérletezni (maximum színesítő jelleggel), mert Lukather ma már bármelyiket simán leénekli a színpadról. A hangzás természetesen kiváló, meleg, simogató, de eléggé eltér az első két-három lemez nyersebb, egyértelműen élőbb hangzású megszólalásától. Ez nem feltétlenül baj, sőt, talán ehhez a letisztultabb, érettebb zenéhez ez jobban is passzol, mint a korai, némileg „koszos" sound.
Mindent egybevetve ez egy valódi, érett Lukather album, amely változatosságában és újszerűségében nem említhető egy lapon az első három szólóanyagával, ugyanakkor minden benne van, amit egy egyenesbe jövő, az életével megbékélő, nagybetűs zenésztől elvár az ember. De nem több ennél. Egész biztosan nagy örömmel fogom a következő hetekben, években hallgatni ezt a lemezt is, de ha Lukather csúcsteljesítményére kíváncsi valaki, akkor nem biztos, hogy a Transitiont ajánlanám elsőként.
Elfogult vagyok, ráadásul annyira tisztelem a Luke zenéjéből áradó alázatot és elhivatottságot, hogy nem tudok (és talán nem is akarok) teljesen objektíven pontozni. Ha valaki akar, nyugodtan vonjon le fél vagy egy pontot a végső ítéletből.
Steve Lukather április 7-én a PeCsa Music Hallban koncertezik a Livesound szervezésében.
