You And Your Revolution címmel jelent meg decemberben a Superbutt negyedik nagylemeze. A hazai modern rock/metal színtér egyik vezető zenekarából Vörös András énekessel és Szűcs Péter dobossal tárgyaltuk meg a legfontosabb aktuális tudnivalókat.
Honnan jött az ötlet, hogy a clawfingeres Jocke Skog legyen a You And Your Revolution producere? Régóta ismeritek egymást?
Vörös András: Úgy 2003 táján valahogy összekeveredtünk egy koncerten Belgiumban, utána pedig 2004-ben csináltunk nekik két magyarországi bulit, egyet az A38 Hajón és egyet Debrecenben. Ezután is játszottunk együtt párszor, de igazából akkor haverkodtunk össze, amikor 2006-ban közösen turnéztunk Franciaországban. Saját tapasztalatból tudom, hogy a főzenekarok ritkán hallgatják végig az előzenekarok CD-it, hiszen én is fel tudnék sorolni itthonról egy sor csapatot, akikről tudom, hogy tök jók, játszottunk is velük, mégsem lennék képes mondani tőlük egyetlen nótacímet sem. Ezen a turnén azonban már úgy láttuk, hogy mivel évek óta ismerjük egymást a Clawfingerékkel, talán érdemes nekik odaadni a CD-nket. Meghallgatták, és egyből jöttek is oda utána, hogy mennyire tetszik nekik.
Szűcs Péter: Konkrétan emlékszem, hogy amikor Cognacban játszottunk, akkor említette meg Jocke Skog, hogy szívesen csinálna nekünk egy lemezt. Jellemző, hogy ezen a helyen egyébként minden fellépő zenekar konyakot kap ajándékba a helyi klubtól…
András: Igen, így volt. Beültünk a buszba a koncert után, ők meg laptopokkal az ölükben elkezdték mutogatni, mikor milyen zenekarnak csináltak lemezt, és hallgassam meg, ez meg az hogy szól. Vagyis elvi szinten már 2006-ban tudtuk, hogy dolgozunk majd valamikor Jocke-val. A magyar nyelvű EP-t még nem lett volna értelme vele megcsinálni, mert meggyőződésem, hogy csak akkor lehet valamit igazán jól megkeverni, ha érted a szöveget, hiszen akkor tudod, mit kell kiemelni, mire kell ráerősíteni… Viszont amikor elkezdtünk gondolkodni a következő „rendes” sorlemezen és átszámoltuk a költségeket, láttuk, hogy még a repülőutat belekalkulálva is ki lehetne hozni az egészet körülbelül ugyanannyiból, mintha itthon elmennénk valamelyik jó stúdióba.
Peti: A felvételek svédországi része végülis egy háromnapos dobolásból állt, aztán miután készen lett a keverés, még egyszer kimentünk négy napra. A munka többi része az internet segítségével zajlott, e-mail, FTP…
Mit tudott hozzátenni Jocke a lemezhez? Miben lett volna más a végeredmény, ha nem vele dolgoztok?
Peti: Még úgy is hallatszik a különbség, hogy ma már Magyarországon is minden probléma nélkül lehet nemzetközi szintű hangzással bíró lemezeket készíteni. Nem állítom azt, hogy skandinávul szól az album, de egész biztos, hogy nem is kárpát-medencei módon. Ez különösen a dobra igaz, és ezt most nem azért mondom, mert én doboltam. Van még egy fontos dolog: itthon egyszerűen nincsenek producerek, és ezt csak azután láttuk át igazán, hogy Jocke-val dolgoztunk. Például volt egy dal, amit otthagytunk neki, hogy próbáljon meg kezdeni vele valamit, mi ugyanis még nem éreztük késznek. És a végén lett belőle egy teljesen új nóta…
András: Egy dal van, aminél szerzőként is feltüntettük, mert annyira más lett miatta a végeredmény, ez a Lift Her.
Peti: De olyan is volt, hogy valamit meg akartam változtatni a végleges, megkevert anyagban, ő pedig simán azt mondta rá, hogy nem. Máshol pedig beleszólt, hogy csináljam előbb a váltást, meg ilyenek. Egy producer dolga pontosan ez lenne, itthon viszont nem jellemző az ilyesmi. A hazai producerek inkább keverősök, akik nem nagyon szólnak bele a zenébe, a hangszerelésbe.
András: Talán a Bakery stúdiós Varga Zolira illik itthon a producer titulus, ő amolyan első fecske Magyarországon.
Peti: Más a szemlélet is odakint, jóval szélesebb a hasonló szakemberek látóköre. Jocke például megmutatta a Crucified Barbara lemezét, ami rock’n’roll zene, és annak is ő volt a producere, meg lehetett vele beszélni, hogy miért nem szól jól az új Mötley Crüe, és így tovább. Minden zenét ismer, mindent meghallgat, stílustól függetlenül.
András: A másik dolog, amit Jocke hozzátett a lemezhez – és ezt kár lenne tagadni –, hogy erről beszélünk fél éve mindenfelé, tehát egyfajta extra figyelem is irányult ránk emiatt, ami jó. Örülünk neki, hogy így alakultak a dolgok. Nemcsak zenei értelemben kell úttörőnek lenni: nekünk már megvan a kialakult zenei utunk, más vonalakon viszont igenis lehet miben előrelépni. Ez is ilyen volt. Ma már a mi példánkból is minden zenekar tudhatja Magyarországon, hogy egyáltalán nem lehetetlen Skandináviában, Németországban vagy akár az Egyesült Államokban lemezt készíteni. A stúdiózás a zenészek egyik „menekülési útvonala” a színpadról, szóval kizárt, hogy valaki ne találna legalább egy arcot akár a három-négy kedvenc zenekarából is, aki ilyesmivel foglalkozik, és meg lehet keresni.
Talán korai még ezen agyalni, de mit gondoltok, a következő lemezeteket is Jocke-val készítitek majd?
Peti: Legközelebb megint magyar anyagot csinálunk, szóval nem lenne értelme. Pont a múltkor beszélgettünk arról, hogy egy ilyen itthonra szánt lemezre már nem éri meg sokat költeni. A próbateremben is ott vannak a jó hangszerek, a profi mikrofonok, és így tovább. Manapság már 2-300 ezer forintból ki lehet hozni egy jól megszólaló anyagot. Arról még tényleg korai lenne beszélni, hogy utána mi lesz, bár András már felvette a kapcsolatot egy másik kedvenc zenekarával…
András: Voltam kint a múltkor Bécsben Helmeten, és vittem Page Hamiltonnak egy Bartók CD-t meg kottákat. Page totális Bartók-fanatikus, amikor itt játszottak, el kellett vinni a Bartók Béla útra, hogy lefotózkodjon az utcatáblával, meg ilyenek… És olyan szinten elolvadt ettől a dologtól, hogy utána másfél órát beszélgettünk, aztán megadta a telefonszámát, e-mail címét. Mivel ő is producerkedik, simán elképzelhető, hogy legközelebb valamilyen formában vele dolgozunk majd. Ez elsőre biztosan különlegesnek hangzik, de ha belegondolsz, igazából nem olyan nagy dolog ám… Ezekről a zenészekről tudni kell, hogy mindannyian túl vannak már a csúcson, és ezért is tudnak tök jó fejek lenni. Nincs az, hogy az öltözőfolyosójukra sem tudsz odakeveredni, mert minden este hárommillióan találják meg őket. Amellett, hogy a maguk szintjén kurva jó zenészek, akik csináltak egy sor óriási dolgot, mára ugyanolyan hétköznapi emberré vedlettek vissza, mint bármelyikünk. De egyébként egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy nekünk 2011-ben vagy 2012-ben feltétlenül csinálnunk kell egy új sorlemezt. Nyilván folyamatosan születnek majd a számok, de egy idő után törvényszerűen minden zenekar eljut oda, mint mondjuk a Tankcsapda vagy külföldről az AC/DC: rendszeresen hozod ki az újabb és újabb albumokat, ezek közül némelyik jobb, némelyik rosszabb, és ennyi.
Peti: Ezzel nem feltétlenül értek egyet, mert én igenis ragaszkodnék a fizikai formához. Szerintem bizonyos időközönként igenis ki kell hozni 10-12 dalt.
András: Nem feltétlenül így gondoltam. De például többször felmerült már, hogy legközelebb csináljunk valami különlegeset. Például átdolgozhatnánk egyes régi dalainkat teljesen más stílusba, rockabillybe, ilyen hegedűs, Stúdió 11-es valamibe… És a menet közben megszülető hagyományos számokat egy-egy ilyen speciális anyaghoz csapva is ki lehetne tolni.
Ha már így szóba jött a magyar nyelv, egy Superbutt-típusú, a közönség által angolul elfogadott zenekarnak mi értelme van hirtelen magyarul kihozni dalokat? Hiszen ti a kezdetektől fogva következetesen ragaszkodtatok az angolhoz, mindig is kifelé tekintettetek, ezért is okozott akkora meglepetést a Szájon át EP…
Peti: Én vagyok a zenekarban az, aki következetesen próbál kiállni az angol mellett, engem lehet a legkevésbé meggyőzni arról, hogy szükség van a magyar dalokra.
András: Ha kicsit nagyképűek akarunk lenni, azt is mondhatjuk: itthon a mi zenei generációnk verekedte ki, hogy elfogadott legyen az angol szöveg. Még emlékszem, amikor mindenhonnan elzavartak: „ez így nem kell, énekeljetek inkább magyarul…” Aztán a rockos, metalos vonalon megszokottá vált az angol, ma pedig már minden műfajban természetes, legyen szó indie-ről vagy akármi másról. ’99-ben mindenki azt kérdezgette, miért angolul zenélünk, 2009-ben pedig már az a kérdés, miért magyarul. Ma már senki sem ütközik meg az angol szövegeken, a rádiók is játszanak angol nyelvű felvételeket magyar előadóktól – még ha nem is a mi műfajunkból –, és így tovább. Ilyen szempontból tehát már nincs lemaradás, és amit itthon így elérhettünk, azt nagyjából elértük. Nemcsak mi, hanem a mi generációnkból gyakorlatilag mindenki. Viszont a másik oldalról nézve az a helyzet, hogy mindenki óriási műgonddal dolgozik az angol szövegeken, odafigyel rájuk, hogy jók legyenek, aztán utána az emberek nem értik meg őket. Ez most nem valami pejoratív megállapítás másokra nézve, hanem egyszerűen tény, amin nem lehet változtatni. Ez ugyanis nem attól függ, hogy ma már azért a fiatalok jelentős része itthon is beszél valamennyire angolul. Nekem például már harmadik éve angol csajom van, egy átlagos hétköznapon gyakorlatilag ugyanannyit használom az angolt, mint a magyart, de még én is úgy vagyok vele, hogy egy film esetében sokkal kevésbé jönnek át a mélyebb rétegek, hiába értek gyakorlatilag mindent a szövegből. Másrészt meg lehet mutatni, hogy igenis lehet magyarul is jó szövegeket írni, még ha óriási kihívást is jelent. Ezt akkor is hangsúlyoztam, amikor a Szájon át készült. Gyakran hallani ugyanis olyan véleményeket, hogy „hááát, magyarul nem szól jól ez a zene”… Ilyenkor szoktam azt mondani, hogy nyugi, angolul sem, csak az nem tűnik fel, mert egyrészt nem az az anyanyelvünk, másrészt a kedvenced albumán hallod az adott sorokat, nem pedig a Barátok köztben, amiről tudod, hogy ciki. Kicsit olyan ez, mint például a jégkorong: itthon nagy lelkesen nézed az NHL-közvetítéseket, iszonyú menő dolognak érzed az egészet, aztán kimész, látod, hogy az amerikaiak közül milyen típusú arcok szeretik a hokit, és még attól is elmegy a kedved, hogy tapsolj. És ugyanígy itthon sem mész automatikusan a Fradi B-középbe, ha kedveled a focit.
Nagyon elméleti feltevés: ha egy magyar nyelvű dalotok beütne itthon, és mindent elsöprő siker lenne, akkor esetleg elgondolkodnátok azon, hogy nem angolul folytatjátok?
András: Biztos, hogy nem írnánk át magyarra az angolul készült dalainkat. El tudom képzelni, hogy ha egy magyar nyelvű dalunk slágerré válna itthon, esetleg feltennénk a következő angol nyelvű albumra, de ennél többet nem. Azt hiszem, kicsit inkább ez a kétarcúság lesz majd jellemző a jövőben. Ha elkészül a következő magyar kiadvány, már lesz úgy tíz számunk magyarul, vagyis ha éppen kedvünk támad hozzá, akkor itthon tudunk majd olyan koncertet is játszani, ahol ezek képezik a program gerincét.
Külföldön mit láttok reálisan elérhetőnek az új anyaggal vagy akár attól függetlenül?
András: Hiába nézünk külföld felé, mindenki tisztában van vele: itthonról nemhogy mi, de még a mostani egyévesek generációja sem fog tudni Metallicává meg Red Hot Chili Peppersszé válni, sőt, még System Of A Downná sem. Olyan már esetleg a közeljövőben is lehet, aki felkerül mondjuk a Clawfinger szintjére, tehát van legalább egy néhány éves periódusa, amikor valamennyire áttör, sikeres és rendszeresen szerepel a médiában. De ez ma még nem megvalósítható, amit pontosan tudunk, és ebben a megállapításban nincs is semmiféle keserűség. Ha minden összejön, odakint is erős klubzenekar lehetünk, akik jó esetben be tudnak hozni 150-200 embert, fel tudnak lépni fesztiválokon, de ennél több ma még nem nagyon hozható ki ebből az egészből. Viszont még így is úgy érzed, hogy felfelé mész a hegyre, ami Magyarországra nem áll, hiszen még mi is elmondhatjuk azt, hogy a PeCsa szabadtértől és az Arénától eltekintve már minden megvolt nekünk itthon. Előzenekarként pedig még ezek a kimaradt dolgok is elérhető, kézzelfogható szinten állnak. Szóval itthon már azért nem történhet velünk olyan sok minden… Nyilván az úgymond művészi indíttatás nem kizárólag a siker függvénye, és tök jó dolog együtt zenélni, új dalokat, szövegeket írni, de karrier szempontjából akkor is ez az ábra. Az éremnek egyébként itt is van egy másik oldala. Gyakran hallani, hogy „ááá, Magyarországon ebből nem lehet megélni.” Nos, máshol sem lehet. Hogy megint a saját példánkkal éljünk, a múltkor Bard a Clawfingerből azt mondta, hogy életében először elment rendes állásba, és burkolóként kap egy Norvégiában normálisnak számító 40 eurós órabért. Zak, az énekesük is visszament a kórházba betegeket tologatni. Mondta, hogy szívesen jön szerepelni, meg minden, de hétfőtől péntekig melózik… Téglás Zoli is a családi boltjukban dolgozott sokáig az Ignite mellett, most meg egy mobilcég képviselőjeként repked ide-oda. Ugyanígy sorolhatnék még további ezermillió példát: a Pro-Pain dobosa pizzát szállít, az egykor a Cradle Of Filth-ben is játszó Nick Barker doboktató… Ő mondta a múltkor kissé keserűen, hogy Joey Jordison a Slipknotból mindig az egyik fő hatásaként nevezi meg, és ehhez képest minden nap mennek hozzá a kissrácok, akik azt kérik, hogy mutasson nekik valami jordisonosat. Nick egyébként turnémenedzserkedni is szokott, mi is innen ismerjük. Vagy ott van például a francia Mass Hysteria, akik kint elég jól futnak, folyamatosan ott vannak a helyi MTV-n, meg minden. És ehhez képest voltunk is az egyik tagnál, aki egy másfél szobás lakásban lakik.
Peti: De azért megél a zenélésből…
András: Oké, de az, hogy „megél”, mindenkinek mást jelent. A csávónak van egy másfél szobás lakása, amiben ott figyel kétszáz CD, két könyv, egy tévé és negyven KISS bábu, valamilyen szinten tehát tényleg megél, de ez azért nem a tejjel-mézzel folyó Kánaán. Ezen a szinten csak és kizárólag a zenéléssel nem lehet olyan egzisztenciát teremteni, amibe belefér a luxus. Vagyis nemzetközi viszonylatban is ugyanaz az igazság, ami itthon: létezik néhány zenekar, akik iszonyú összegeket keresnek, a többiek viszont korántsem.
Ez a zeneipar agóniájának köszönhető, vagy valami másnak?
Peti: Inkább annak, hogy rengeteg a zenekar, és teljesen mások a csatornák, mint akár egy évtizede. Régen, amikor még nem létezett az internet, ott volt az MTV, ami rendelkezett egyfajta központosító hatással, és kész. Ma gyökeresen más a helyzet. Annyi a csapat, mint égen a csillag, és a neten keresztül könnyebben el is jutnak a közönséghez.
András: Tíz évvel ezelőtt még teljes egészében a lemezeladás körül forgott a zeneipar. Olvasom például a Chili könyvben, hogy annak idején mindegyik tag kapott egymillió dollár előleget a lemezre. Akkoriban az album volt a lényeg, a turné jóformán csak ahhoz kellett, hogy minél jobban el tudd adni a CD-idet. Még Magyarországon is 40-50 ezer példány fogyott egy-egy sikeresebb produkcióból, és a másod-harmadvonal bandái is komoly mennyiségeket forgalmaztak. Ott volt például Szentpéteri (Zsolt, gitáros) régi zenekara, a Southern Special 8 ezer eladott példánnyal. Emellett pedig 2200 ember ment el rájuk a PeCsába… Nem kell magyarázni, mennyire más a mai helyzet. Innentől fogva erre a pályára megélhetési forrásként tekinteni illúzió, és ahogy mondtam, nemcsak itthon, hanem külföldön is. Persze van az a kritikus tömeg, ami egy zenekart Metallicává vagy itthoni példával élve Tankcsapdává tesz, de ehhez az is kell, hogy a megfelelő helyekről a megfelelő időpontban rengeteg pénzt fektessenek a produkcióba. Nálunk ilyesmi fel sem merül. Mivel anyagi értelemben nem függünk a zenekartól, az a fő szempont, hogy kiéljük a személyes kreatív ambícióinkat, és persze az is tök jó érzés, amikor kitartod a mikrofont, és kétszáz ember üvölti helyetted a szöveget.
Vagyis mondhatjuk, hogy elégedettek vagytok a Superbutt jelenlegi státuszával?
András: Jó lenne előre menni, de ahogy te is mondod, éppen a zeneipar válságának kellős közepén állunk, és igazából mi sem tudjuk, merre van az az előre. Régen mindig azt mondtam, hogy olyan ez a tapogatózás, mintha egy PeCsa méretű, elsötétített teremben állnál, ami tele van limlomokkal, és próbálnád megkeresni az elemlámpát, amit valaki más már megtalált. És miközben te is megtaláltál pár villanykapcsolót, a raktárban lévő kacatok összeborultak, minden egymás hegyén-hátán áll… Régen legalább sejteni lehetett valamit a mikéntekről, de ma már ez sincs meg. Még csak az sem igaz, hogy a kiadó tőkeerősségén múlik a siker, hiszen ott van például a Volbeat, akik egy picsányi lemezcégnél dolgoznak, és már Magyarországon is teltházat csináltak. Tehát a franc se tudja, mitől működik valami manapság és mitől nem. Minél több kapcsolatod van, minél többet játszol, minél többet mutatod magad, annál inkább tudsz érvényesülni, de ezen túlmenően nincs recept. Bőven van még hová előrelépnünk, dolgozunk, hogy valami történjen, és hálistennek általában történik is valami.
Lesz lehetőségetek valami jó külföldi turnéra idén?
András: Mindenképpen szeretnénk idén elcsípni valami olyan turnét, ami nem merül ki a hétvégi kijárogatásban. Tehát jó lenne valamelyik másod-harmadvonalbeli külföldi csapat előtt játszani.
Létezik esetleg konkrét elképzelés is?
András: Egy személyes kontakton át kaptunk egy levelet a Mucky Puptól, ami ugye a Dog Eat Dog elődje volt, hogy augusztusban turnéznának Európában, és esetleg mehetnénk eléjük. Más esetben, tehát ismeretség, haverság nélkül ez általában úgy megy, hogy egy zenekarnak van egy listája, amiről kiválasztanak valakit, közlik vele a tarifákat – hiszen az előzenekarnak be kell szállnia a költségekbe egy ilyen turnén –, aztán ha megfelelnek a feltételek, lehet menni eléjük játszani. Egyelőre tervek vannak, konkrétumok nincsenek.
A standard kérdés sem maradhat ki így a végén: mi minden idők három legjobb lemeze?
András: Hát ebben nem fog egyezni a véleményünk…
Peti: Az első legyen a Guns N’ Rosestól az Appetite For Destruction…
András: Igen, az még jó.
Peti: …, aztán ott az Alice In Chainstől a Dirt, és mondjuk a harmadik legyen a Skid Row-tól a Slave To The Grind.
Mötley póló, Guns, Skid Row, te ilyen vonalon mozogsz?
Peti: Én csak ilyenen. András viszont nem bírja elviselni ezeket a zenéket, mert szerinte ez a Korda György-vonal.
András: Igen, Korda György, meg azt szoktam még mondani, hogy Hooligans. Persze nincs semmi baj a Hooligansszel sem, jó zenészek, azt a stílust jól is játsszák, csak hát hallod és érted, mit énekelnek, tudod, mi kapcsolódik hozzá, honnan indultak, satöbbi… Én ilyen szempontból szövegcentrikus vagyok. Ezért nem tetszik egyébként az új AC/DC sem. Egy 60 éves embertől nálam ezek a szövegek nem működnek.
Peti: De ott a dalok is rosszak.
András: Persze meg lehet fogni a kérdést úgy, hogy mik voltak a fő gyerekkori kedvencek, amik annak idején beleégtek a fejembe, és akkor nyilván ott az AC/DC-től a Highway To Hell, a Gunstól az Appetite, meg mondjuk Ozzytól a Speak Of The Devil dupla koncertlemez ’82-ből, csak Black Sabbath számokkal. De ha nem ebből a szemszögből közelítek, hanem azt nézem, hogy mai fejjel miket tartok kiemelkedőnek, akkor azért más a helyzet. Úgyhogy legyen az egyik egy Monster Magnet lemez, méghozzá akármelyik. Aztán ott a Rollins Bandtől a Come In And Burn, és mondjuk valamelyik Clutch. Ezeknél a zene és a szöveg amúgy egységet alkot, tehát egyik sem hangsúlyosabb a másiknál, de minden a helyén van, méghozzá a megfelelő arányban. Se több, se kevesebb, csak mindenből annyi, ami kell.
