Shock!

A Turbo zenekar teljesen sajátos színt képvisel a hazai rockzenében, így nem csoda, hogy két évvel ezelőtti debütálásuk óta elég sokan megkedvelték őket. A nehezen kategorizálható, egyszerre összetett és nagyon zenei, ám közben néha már-már pofátlanul fogós dalokkal operáló csapat nemrég jelentette meg második, Lost Measure című nagylemezét, amelyen még az elsőnél is bátrabban ugrálnak az egyes stílusok határmezsgyéjén, de közben a ragadós dallamoknak sem intettek búcsút. Tanka Balázs énekessel beszélgettünk.

Hogy mindjárt a létező legközhelyesebben kezdjük a beszélgetést: mi a legfőbb különbség a Lost Measure és az első Turbo album között?

Elsődlegesen talán az a legszembetűnőbb – legalábbis szerintünk –, hogy sokkal összetettebbek, bonyolultabbak a dalok. Ez nem volt feltétlenül tudatos törekvés, egyszerűen ilyen számok születtek most, ezek jöttek belőlünk. Megvágni pedig semmit sem akartunk... Némelyik dal három különböző ötletből állt össze, amikből lehet, hogy más három külön számot rakott volna össze, mi viszont egybegyúrtuk ezeket. Már amikor az első új dal összeállt nagyjából a Heavyweight Promises vonalán, akkor tudtuk, hogy ilyesmi lesz a csapásvonal.

Gondolom, ebben azért benne volt a debüt jó fogadtatásából fakadó bátorság is...

Így van. Azt vettük észre, hogy kialakult egy nagyon befogadó, nyitott közönségünk, így a koncerteken is folyamatosan teszteltük az új ötleteket. Egy-két dalt egyenesen évek óta játszunk már élőben. Miután láttuk, hogy az emberek ezeket is szeretik, mi is felbátorodtunk. Slágerkoncepció azonban továbbra sincs. Nyilván szeretnénk, ha Turbót játszana a rádió meg a tévé, de tudatosan biztosan nem gyúrunk erre. Elmehettünk volna slágeresebb, kicsit seggnyalóbb irányba, de azok nem mi lennénk. Az elejétől fogva úgy állunk a zenéléshez, hogy nincs kompromisszum.

Ma már elég értelmetlen arról beszélni, mennyi fogyott a lemezből, de mit gondoltok a visszajelzések, koncertlátogatottságok alapján a banda státuszáról?

Nagyon meglepő volt, amit tapasztaltunk: mivel lemezpiac Magyarországon ma már nem nagyon létezik, eleve keveset gyártottunk a CD-ből, de ehhez képest a mai napig érkeznek a kérések, hogy küldjünk, nyomjuk újra, és így tovább. Ezres nagyságrendről beszélünk, ami a mai viszonyok között komoly eredménynek számít. A mai aranylemez negyede-ötöde simán megvan... Az internet előnyeit pedig maximális mértékben használtuk és használjuk. Ezt az albumot is egyből feltettük, hogy hallgassa, aki csak kíváncsi rá. Igazából ez a fontos: hallgassák, szeressék, a koncerteken pedig ismerjék, netán várják az egyes dalokat. Sokan mondják, hogy nem vagyunk kimondott albumzenekar, mert élőben jobban ütünk, de mi nagyon szeretnénk változtatni ezen. Legyen érdemes berakni, hallgatni az albumot – ez volt a cél. És ha visszakanyarodunk az első kérdésedhez, kissé talán ebből a szempontból is más a Lost Measure, mint a bemutatkozó lemez. Talán a számok bonyolultsága miatt is, de ezúttal jobban odafigyeltünk a stúdiókörülményekre, és ez hallatszik a végeredményen is.

Úgy tudom, nem mentek egészen simán a stúdiómunkálatok.

Húztunk magunknak egy lélektani határvonalat, hogy addig dolgozunk, onnantól pedig nem. Próbáltuk magunkat tartani ehhez, de aztán persze kicsúsztunk belőle a végjátékban... Egy idő után egyszerűen muszáj volt megálljt parancsolni a munkafolyamatoknak. Nem mondom, hogy nyomás alatt dolgoztunk, de magunkat azért elég rendesen hajtottuk, hogy a lemezbemutató időpontjáig befejezzük a melót. Addigra egyébként nem is érte el a végső formát a lemez, a koncertről is csak egy papírtokos promo-CD-t lehetett hazavinni, de muszáj volt valamit adni végre a rajongóknak, hogy mindenki hallgathassa otthon vagy a kocsiban. Sokan azt mondták, nem elég nekik az mp3, szóval nem volt választásunk... Ezt örömmel hallottuk, tök jól esik, hogy még ma is léteznek olyanok, akik szeretik betenni a CD-t. Még olyan is akadt, aki azt mondta: ő bizony nem hajlandó az interneten meghallgatni az új Turbót, mert haza akar vele menni, kinyitni egy üveg piát, betenni a lemezt, és alaposan, odafigyelve végigpörgetni. És ez kurva jó! Igazából ezért érdemes csinálni ezt az egészet. Mi magunk is ugyanígy hallgatunk zenét.

Nem is nagyon töltögetsz?

Nyilván ami nagyon érdekel, azt én is letöltöm, átírom, csereberélem, de az új őrületem a bakelit. Budapesten is vannak már helyek, ahol külföldről rendelik meg a lemezeket, és három-négy nap után frissen, ropogósan ott van a kezedben az akármilyen régi Pearl Jam album vagy bármi más. Tényleg csak ajánlani tudom mindenkinek. A bakelit tényleg olyan, hogy leheveredsz a kanapéra, felteszed a lemezt, aztán meghallgatod. Nincs közben ugrálás, léptetés, nincs az, hogy közben chatelek, hanem egyfajta szeánszról beszélünk. Megadod a módját. És az összetettsége miatt a Turbo is pont olyan zene, ami ezt kívánja meg. A lemez tömény, de ha az embernek van rá ideje, rendesen el tudja utaztatni a hallgatót.

A fogósság azért megmaradt...

Igyekeztünk úgy összeválogatni a témákat, hogy tényleg csak a lehető legjobbak maradjanak bent a végső rostán. Én már persze olyan sokat hallottam a dalokat a próbateremben meg mindenhol, hogy szinte slágereknek tűnnek. De mi eleve bonyolultabb zenéket hallgatunk, a Mars Voltát, a Coheed And Cambriát... Ezektől persze mi messze vagyunk, de nem is az a cél, hogy olyasmit csináljunk, mint ők, sőt: sokkal populárisabbnak érezzük magunkat. Ebben talán az énektémák is közrejátszanak. A végén már egyszerűen nem volt tovább hová színesíteni a dallamokat. Rengeteget dolgoztunk ezen.

Zeneileg nem hasonlítotok, de kicsit ugyanaz jutott eszembe a Lost Measure-ről, mint legutóbb a Protest The Herónál is: az ének simán működne néhány kvintes alapokkal is, annyira ragadós.

Igen, ez nagyon érdekes. Minden fázisban mutogattuk az anyagot az embereknek, és mindig az volt a visszajelzés, hogy a zenei alapok ének nélkül is megállják a helyüket. Erre a srácok persze viccesen mondták is, hogy akkor hagyjuk is az egészet a francba... De a lényeg az, hogy zeneileg már pusztán az instrumentális alapok is élményt jelentenek. Épp ez az egészben a legnehezebb: valami olyat kell ezekre ráilleszteni, amitől mégis megmarad a fejben a dallam. Persze nemcsak én vagyok az énekfelelős, mindannyian részt veszünk az énektémák kidolgozásában. Az elsődleges cél az, hogy nekünk tetsszen a dolog, de tudatosan törekszünk a fogósságra is. Úgy gondolom, most is jó eredménnyel jártunk ezen a téren. De körülbelül ez az egyetlen populáris terület a zenénkben.

Mit vártok ettől az albumtól?

Irgalmatlanul bizakodók vagyunk. Az első lemezt is jónak éreztük, de némi idő után bizonyos dalok már kicsit avittasnak, uncsinak tűntek. A Lost Measure mögé azonban tényleg száz százalékosan oda tudunk állni. A hangzáson persze lehetne javítani, és ha lenne pénzünk, mi is Rick Rubinnal dolgoznánk, arra azonban biztosan alkalmas a lemez, hogy kinyisson előttünk pár kiskaput. Ugyanúgy, ahogyan az első albummal sikerült megnyitni néhány ajtót Magyarországon és főleg Budapesten. Olyasmire gondolok, hogy már nem magunknak kell meghívatni a zenekart valahová koncertezni... Talán Európa más részein is esély nyílik ugyanerre az új anyaggal, jó lenne bekerülni a kinti véráramba.

Ez cél, vagy csak örültök neki, ha úgy mellékesen csurran-cseppen valami külföldről is?

Abszolút cél. Mostanában napi szinten is mindannyian azzal foglalkozunk, hogy minél több helyre juttassuk el a hírünket, főleg a progresszív vonalon. Világszinten is kicsi felvevőpiacról beszélünk, de küldözgetjük a lemezt a kiadóknak, szervezőknek, hátha... Légvárakat persze nem építünk, és nem reménykedünk csodában sem, de ha ennek révén már eljutunk pár fesztiválra, netán valami kinti kiadó felkarolja a bandát, vastagon megérte. Nagy várakozással tekintünk afelé, hogy más is érzi-e azt az energiát, amit mi beleraktunk ebbe az albumba.

Ha egy szóval kellene jellemezned a Lost Measure-t, mit mondanál?

Maradjunk inkább két szónál: elveszett mérték.