Shock!

Blackie Lawless köztudottan nem tartozik a rockszakma könnyen kezelhető figurái közé, így aztán nem igazán tudtam, mire számítsak a vele folytatott telefonbeszélgetés előtt.

Jól tudom, hogy a Babylon a látszat ellenére sem konceptlemez?

Valóban nem az, de a borító és a Babylon’s Burning nóta miatt sokan így hiszik. De némi laza kapcsolat azért akad bizonyos dalok között.

A Babylon’s Burning egyértelműen a lemez központi tétele. Mi inspirálta?

Nagyjából egy évvel ezelőtt néztem a tévét, ahol éppen az Európai Unió vezetőit mutatták egy komoly nemzetközi csúcstalálkozón. A téma természetesen a globális világgazdasági válság volt, nekem pedig tátva maradt a szám, miközben hallgattam, mi mindent hordanak össze ezek az arcok: közös világrendről, világvalutáról, globális kormányzatról beszéltek. Más vonatkozásban pedig előkerült az is, hogy 2018-ra Európában mindenkibe mikrochipet építenek majd. Tényleg csak lestem ki a fejemből, és nem hittem a fülemnek: tudják ezek az emberek egyáltalán, miket beszélnek? Egyből eszembe jutott a Jelenések Könyve, meg még jónéhány rész a Bibliából, például Dániel könyve… És persze az is, hogy nem véletlenül tartják sokan az Európai Uniót valamiféle új Római Birodalomnak.

Amerikában eszerint minden rendben van, és csak Európa helyzete ennyire aggasztó?

Dehogy, a szóban forgó csúcstalálkozó is valamilyen G20-as rendezvény lehetett emlékeim szerint… A helyzet mindenütt kemény. Valahol elég durva belegondolni, hogy ma, 20 évvel később ugyanazok a problémák foglalkoztatnak, mint amik annak idején a The Headless Children lemez megírásához vezettek.

A nyitódal, a Crazy szintén elég domináns a lemezen, viszont ahogy hallom, ez nem politikai témájú…

A Crazy hasonlóan komoly és érzékeny témákat boncolgat, de ez egy személyesebb nóta. Nagyrészt arra figyelmeztet, hová vezethet az előadóművészek túlzott istenítése. Elvis Presley, Kurt Cobain, Michael Jackson, megannyi intő példa…

Netán konkrétan Michael Jackson halála ihlette a szöveget?

Nem, már jóval azelőtt megszületett, hogy meghalt, de abszolút rímel az ő sztorijára is, pláne, hogy némi személyes kapcsolódásom is van a témához. Tudod, már nem élek Los Angelesben, kiköltöztem egy kis vidéki farmra, a semmi közepére. Az ő régi birtoka, Neverland is ott van a közelben, és mivel a környéken csupán egyetlen út vezet keresztül, ha valahová megyek vagy valahonnan jövök, mindig elhajtok előtte. Amikor Jacko meghalt, épp a nyári fesztiválokon játszottunk Európában, és minden híradóban mutatták Neverlandet, ahogy százak virrasztanak a kapuk előtt, amiket én magam is jól ismerek. Ezt a helyet egyáltalán nem könnyű megközelíteni, direkt, célirányosan oda kell utazni, mégis rajongók tömegei táboroztak ott folyamatosan. Ehhez képest amikor körülbelül két hete elhajtottam Neverland előtt, már egy lélek sem volt ott, szellő sem rezdült a környéken. Megálltam egy kicsit a kapuval szemben, és elgondolkodtam rajta, mennyire szürreális is ez az egész. Egyáltalán hogy történhetett meg mindaz, ami történt? Ha jobban megnézed, valahol már az is hátborzongató, hogy a birtok neve Neverland. Egyszer volt, hol nem volt… Mi a valóság, és mi az, ami csupán illúzió? A hírnév összezavarja az embereket, a közönséget is és a művészeket is. „Én vagyok az Úr, a te Istened, rajtam kívül más isteneid ne legyenek”, szól az első parancsolat, és ennek is megvan a maga oka. A siker, a bálványozás olyan terheket ró az ember vállára, amit nem mindenki képes megfelelően kezelni vagy egyáltalán elviselni. Nem véletlen, hogy az elmúlt fél évszázad két legnagyobb szórakoztatóipari fenoménje, Elvis és Michael Jackson egyaránt méltatlan körülmények között távozott erről a világról. A Beatlest most csak azért nem említem, mert az egy zenekar volt… Áttételesen egyébként az Into The Fire nóta is ezt a kérdéskört boncolgatja.

Gondolom, némi saját tapasztalatot is fel tudtál használni ezekhez a dalokhoz…

Pontosan így van. Életem egyik legnagyobb fordulópontjaként tartom számon, amikor az Inside The Electric Circus turné kellős közepén, egyik pillanatról a másikra „megvilágosodtam” egy ohiói koncertünk előtt. Világéletemben híres és elismert akartam lenni – legalábbis ezt hittem. Amikor megkaptam, amit akartam, rájöttem, hogy baromira nem erre vágytam. Vigyázz, mit kívánsz, mert lehet, hogy valóra válik, ahogy a mondás is szól… Ez a felismerés felrázott, megváltoztatott, valóban drámai volt az egész. És kulcsszerepet játszott abban is, hogy a sorban következő The Headless Children már egy egészen másmilyen W.A.S.P.-ot mutatott, mint az előző három lemez. Azt hiszem, ez nagyon jót tett nekünk.

Ez azt jelenti, hogy téged hosszabb távon nem változtatott meg a siker?

A hírnév és a siker mindenkit megváltoztat. Aki mást mond, az egyszerűen hazudik. A kérdés csupán annyi, pozitív vagy negatív irányba történnek ezek a változások… A saját példámat a szerencsés esetek közé sorolom, de a W.A.S.P.-ban is játszottak olyanok, akikkel elszaladt a ló. Emlékszel Michael Jackson Man In The Mirror dalára?

Persze.

Azt hiszem, abban a számban a tükör a hírnév metaforája volt. A magam idejében én is belenéztem ebbe a bizonyos tükörbe, és egy cseppet sem tetszett, amit láttam benne, így még időben léptem.

A Deep Purple Burnjét állítólag már az előző lemezre is fel akartátok tenni, mégis csak most került kiadásra. Mi volt ennek az oka?

Igen, valóban ez terjedt el, pedig komolyan egyetlen pillanatra sem merült fel, hogy felkerül a Dominatorre. Egyszerűen dumáltunk róla, hogy fel kellene venni, elkezdtünk rajta dolgozni, én pedig megemlítettem a dolgot egy interjúban, és onnantól fogva mindenki arról beszélt, hogy csak lemaradt a lemezről ez a feldolgozás. Igazából ezúttal sem úgy álltunk neki a munkának, hogy na, most aztán biztosan kiadjuk a Burnt, de amikor végignéztünk az elkészült dalokon, láttuk, mennyi tűzzel kapcsolatos témánk született… (nevet) Szóval minden szempontból passzolt az albumra.

És mi a helyzet Chuck Berry Promised Landjével?

Általában rögzíteni szoktunk 15-16 dalt demóverzióban, és abból válogatjuk ki, mi marad fenn a rostán. Mindig is imádtam ezt a nótát, különös tekintettel Elvis verziójára, így aztán felvettük, de sokáig fogalmunk sem volt, hogy felkerül-e majd az album végső verziójára. Aztán ahogy nagyjából összeállt a lemez képe, hirtelen beugrott, mennyire jól passzolna a legvégére a Promised Land. Az alaphangulat nagyon sötét és borús, egy gonosz, barátságtalan helyre juttatunk el. Miért ne lehetne ezután az ígéret földje a következő állomás? Szívesen mondanám azt, hogy az elejétől fogva ezt az ívet terveztük a nótáknak, de sajnos nem így történt! (nevet) Teljesen spontán és természetes módon jött ki így a dolog, és ez tök jó.

Mit gondolsz, milyen fogadtatásra találhat 2009-ben egy új W.A.S.P. lemez?

Fogalmam sincs. Mindig is az izgatott, hogy elmondjak valamit, hogy provokáljam, gondolkodásra késztessem az embereket. Azt hiszem, ez a művészet lényege. Önmagában persze az sem rossz, ha egy alkotás nem vált ki ilyen reakciót a közönségből, de akkor nem művész vagy, csak egy olyan arc, aki lemezeket készít. Én ennél mindig is többre törekedtem. Meglátjuk, mit hoz a jövő. Mindenesetre nem egy olyan emberrel beszéltem már, akik szerint hosszú-hosszú ideje a Babylon a legjobb W.A.S.P. album.

És szerinted?

Hááát… Nem igazán tudok erre mit mondani, mert sosem különálló darabokként tekintettem az eddigi lemezekre, hanem egyetlen nagy könyv fejezeteiként. Egyikből következik a másik, a következő mindig az előző továbbfejlesztése. Igazság szerint nem szoktam túl gyakran hallgatni a saját dalainkat, és ahhoz is kell legalább egy év, hogy reálisan lássam, mit csináltunk jól vagy rosszul egy adott albumon. De annyi már most is biztos, hogy az egész új lemezről a Crazy a kedvenc nótám. Folyamatosan megy a fejemben, és nagyon-nagyon elégedett vagyok vele.

Nem súlyos belegondolni, hogy augusztusban volt az első lemezetek megjelenésének 25. évfordulója?

(nevet) Dehogynem! Főleg annak fényében durva ez, hogy amikor megjelent, még arra sem mertem volna fogadni, hogy a következő öt hónapot kibírja együtt a zenekar! Néha a mai napig meg kell csípnem magamat, hogy tényleg megélhettem, amit megéltem. Mérhetetlenül szerencsés vagyok, hogy ilyen sokáig elmeneteltem a W.A.S.P.-pal, de tudod, mi az igazság? Hogy nem te választod a showbizniszt, hanem a showbiznisz talál meg téged. Ha megnézed a legtöbb sikeres vagy hosszú ideig jelen lévő zenészt, láthatod, hogy a történetük sosem kizárólag róluk szól. És itt visszakanyarodunk ahhoz a témához, amiről az előbb már beszéltünk: a te szereped elsősorban az, hogy felismerd, hol a helyed a gépezetben. Egy ideig keresed a válaszokat a nagy kérdésekre, de az igazi utazás akkor kezdődik el, amikor végérvényesen rájössz, hogy semmit sem tudsz, és esélyed sincs arra, hogy megértsd a világot.

Mi jut eszedbe, ha mai fejjel felteszed az első albumot?

Elmosolyodom! (nevet) Egy csapat kölyök voltunk, méghozzá egy csapat nagyon dühös kölyök, de hát mindenkinek el kell indulnia valahonnan… Az az album maga volt a nyers és színtiszta szenvedély, és ez a kulcsszó: mindent a szenvedély, az energia irányított nálunk. Ez a hajtóerő egyébként ma is megvan, csak átalakult. Felkelsz, látsz valamit a híradóban, ami feldühít, és máris ott az inspiráció.

Számtalanszor körbeturnéztad az egész földkerekséget. Melyik turnéra emlékszel vissza a legszívesebben?

A csúcs talán az volt, amikor ’86-ban és ’87-ben az Iron Maiden előtt játszottunk. Lehet, hogy hülyén hangzik így több mint 20 évvel később, de már akkor is éreztük, hogy valami nagy dolog részesei vagyunk. Mindkét zenekar felszállóágban volt, és hatalmas teltházak előtt adtunk iszonyú jó bulikat. Kölyökként én is egy rakás olyan koncerten fordultam meg, amikről a mai napig büszkén mondom el, hogy én bizony ott voltam. Na, ez a Maidennel közös turnénk az akkori srácoknak pont ilyen volt, számunkra pedig az egyik legvarázslatosabb időszakot jelentette.

És melyik korszak volt a W.A.S.P. történetének mélypontja?

Azt hiszem, az azelőtti periódus, hogy Chris Holmes és én újból összejöttünk, tehát a ’90-es évek eleje és közepe. Döglött szakasz volt… A The Crimson Idol albumunkat ugyan nagyon jól fogadta a szakma, ám a grunge gyakorlatilag megölte a metalt, egyszerűen lehetetlen volt érvényesülni akkoriban. Chrisszel nagyjából a Kill Fuck Die album megjelenése előtt egy évvel vettük fel ismét a kapcsolatot, és teljes titokban kezdtünk el dolgozni az új dalokon. Elég gyorsan kiderült, hogy egy baromi dühös, radikális album születik majd… És ebben is az a legszebb, hogy teljesen természetesen alakultak így a dolgok, hiszen előtte több mint öt évig nem is beszéltünk egymással, fogalmunk sem volt arról, mi van a másikkal. Aztán ahogy ismét felvettük a kapcsolatot, láttuk, hogy megint van miről beszélnünk. Ő éppen akkoriban vált el Lita Fordtól, nekem is egy hároméves kapcsolatom ért véget rendkívül ocsmány körülmények között… Ugyanúgy közös nyelvet beszéltünk, mint annak idején az első lemez előtt. Ismét szükségünk volt egymásra, méghozzá úgy, hogy előzőleg nem is tudtunk erről.

Manapság szoktatok néha beszélni Chrisszel?

Mind mondtam, már nem élek Los Angelesben, és igyekszem olyan ritkán odamenni, amennyire csak lehet, így aztán senkivel sem tartom a kapcsolatot a régi tagok közül. Tudod, én a keleti partról származom, teljesen másképp gondolkodom, mint a kaliforniaiak. Sosem tartoztam igazán közéjük… Sokkal jobban érzem magam távol a világ zajától. Berendeztem magamnak itt egy igazi kis birodalmat, és persze egy kis „gyárat” is, ahol elkészíthetjük a lemezeinket.

Mi minden idők három legjobb lemeze?

Először is az egyes Steppenwolf, rajta a Born To Be Wilddal, aztán a Demons & Wizards a Uriah Heeptől. Óriási rajongójuk vagyok, a mai napig büszkeséggel tölt el, hogy Ken Hensley elvállalta a Headless Children billentyűs témáinak feljátszását! A harmadik pedig az Iron Maidentől a Seventh Son Of A Seventh Son, ami szintén igazi mestermunka, az egyik leghatalmasabb konceptalbum, ami csak valaha is született.

Mi az élet értelme?

A szolgálat: ott segíts másokon, ahol csak tudsz. 20 évesen az ember azt hiszi, minden csak róla szól: „én, én, én!” Aztán ahogy idősödsz, rájössz, hogy nem, korántsem minden a te, te, te érdekeid és kényed-kedved szerint működik. Az a legfontosabb, hogy amikor majd Isten színe előtt kell felelned a tetteidért, elégedetten nézhess vissza az életedre, amiért annyit segítettél másokon, amennyit csak tudtál.

Még egy utolsó kérdésem lenne, ha nem veszed rossz néven. A Crimson Idol 15 éves születésnapját ünneplő turnéról kitiltottátok a hivatásos fotósokat, és rendkívül komolyan vettétek azt is, hogy a közönség soraiból sem lehetett fényképezni. Mi volt az oka ennek a kivételes szigornak?

A válasz roppant egyszerű: a háttérben folyamatosan ment az a film, amit annak idején a lemezhez készítettünk, és baromi zavaró lett volna, ha közben folyamatosan villognak a vakuk. Olyan komplett élményt akartunk nyújtani a közönségnek, mintha egy mozielőadásra érkeztek volna, de ha mindenki folyamatosan fényképezget, az csökkenti a dolog teljességét. A szigor ugyanakkor csak erre a speciális turnéra szólt, a mostani koncerteken természetesen megint lehet majd fotózni.