Shock!

Harminc évvel ezelőtt, 1992 novemberében jelent meg a Biohazard második nagylemeze. Az Urban Discipline a Body Count és a Rage Against The Machine debütáló albumaival együtt alapvető megtermékenyítő hatást gyakorolt az évtized színterére a Punishment és a Shades Of Grey dalok óriási sikere révén. A brooklyni négyesfogat ugyanakkor nemcsak hardcore-t, metált és hip-hopot ötvöző muzsikájával, de nagyvárosi problémákat boncolgató szövegvilágával, balhés, „először ütök, aztán kérdezek" imázsával is az éra legtöbbet másolt csapatai közé tartozott. Évfordulós visszaemlékezésünknek a klasszikus felállás jövőre esedékes második újjáalakulása is apropót ad.

A Biohazard New York legendás hardcore-színteréről emelkedett ki, ám már a műfaj első virágzási hulláma után. Evan Seinfeld énekes/basszer, Billy Graziadei énekes/gitáros, Bobby Hambel gitáros és Danny Schuler dobos egyaránt kemény környékről érkeztek, és nem voltak éppen könnyű figurák: bevallottan a zene mentette meg őket attól, hogy komolyabban is belemásszanak az igazán súlyos dolgokba. Billy: „Találtunk valamit az életben, amit mindennél jobban imádtunk: közösen zenélni. Azonnal meg is tisztított bennünket a drogoktól, a piától, és kimentett az utcáról is. Onnantól nem Billy Graziadei voltam Brooklynből, hanem Biohazard Billy."

A csapat már a '80-as évek második felének szülötte volt, mind aktívan részt vettek a helyi klubéletben, ám zenéjük a korszellemnek megfelelően már nem csak a Cro-Mags, az Agnostic Front és társaik old school hardcore-jának hatásait tükrözte. A zenekar legtöbb kortársához képest mind dalszerkezeteiben, mind zenei irányvonalát tekintve is sokkal metálosabban fogalmazott. Danny Schuler: „New Yorkban akkoriban rengeteg zenekar dolgozott a hardcore meg a metál határmezsgyéjén, viszont egyikünk sem hirdetett magáról semmit, egyszerűen csak valami tényleg mást, újszerűt akartunk alkotni. Vagyis sok bandát megillet az elismerés abból a korszakból, nem csak bennünket. Brooklynban nőttünk fel, ahol a hip-hop is benne volt a mindennapokban: igazi utcai muzsikának számított a környékünkön, nem tudtál róla nem tudomást venni. Így aztán az első pillanattól fogva érezni lehetett a hatását a mi zenénkben is: mélyen beágyazódott a lelkünkbe, akárcsak a súlyos zenék." Evan Seinfeld: „Punk rockon, metálon, hardcore-on nőttünk fel, de közben hallgattuk a hip-hop zenéket is, a Beastie Boyst, a Run DMC-t, a Public Enemyt, Ice-T... Ice-T Power lemeze kábé akkor jött ki, amikor az első albumon dolgoztunk, és rengeteget hallgattuk, de ugyanígy a Cypress Hill első lemeze is óriási hatást gyakorolt ránk. Szóval mindez természetes hatás volt."

A zenekar első albuma 1990-ben jelent meg a Maze kiadónál. A lemezen hallható zene némelyest még kiforratlan volt, a hangzás pedig olcsó és fapados, ám a Biohazard hangzásának alapjai már maradéktalanul tetten érhetők a mai fejjel is élvezhető anyagon: az energiaszint és a zene fésületlen őszintesége kipótolja az esetleges hiányosságokat. A csapat ráadásul már ekkoriban elhíresült mániákus koncertteljesítményéről, tumultuózus színpadi jelenetekkel tarkított fellépéseiről, így a hardcore-színtéren aránylag gyorsan hírük ment. Az album még minimális reklámmal is több mint 40 ezer példányban ment el világszerte, ami kezdő és underground bandától ígéretes alapnak tűnt.

A Biohazard a lemezszerződésnek köszönhetően azt hitte, megcsinálták a szerencséjüket, ám gyorsan szembesültek a helyzet árnyoldalaival is. Billy: „Amikor leszerződtünk a Maze Recordshoz, jött a katarzis: megcsináltuk! Hiába mondta a menedzserünk, egy brooklyni haver, hogy ne örvendezzünk, mert a kemény munka csak most kezdődik, azokat a lemezeket el is kell adni... Nem is értettük, miről beszél. Így aztán turnéra indultunk: a kisbuszban éltünk, ismerősöknél aludtunk a földön... A pólópénzből egyből pizzaszeleteket vettünk, aztán persze kivártuk a szomszéd asztalnál kajáló családokat, mert mindig hagytak két-három szeletet, és miután elmentek, megettük a maradékot... És közben sehol sem lehetett kapni az albumunkat, ami persze baromira frusztráló volt, hiszen akkor mégis mi a faszért erőlködünk? Sehol sem hirdették a lemezt, a kutya sem tudta, kik vagyunk. Így az első pár turné után bementünk a céghez, és miközben Danny meg Bobby szóval tartotta az ottani arcokat, Evannel a raktárhoz gurultunk, és lenyúltunk pár láda CD-t... Utána, a következő turnén már saját kezűleg vittem be őket a helyi boltokba, hogy tessék, hoztam öt CD-t, beveszitek bizományiba? Majd az esti bulin bemondom, hogy itt lehet kapni... Aztán persze sosem mentem később vissza a lóvéért, mint valami idióta, szóval alighanem elég sok pénzt hagytam ezeken a helyeken. De soha nem ez volt a lényeg, hanem a csináld magad filozófia, az önkifejezés, meg hogy sikerüljön beindítani ezt az egészet."

A Maze-szerződés persze megkötötte a banda kezét. Billy: „Hét lemezre írtunk alá hozzájuk, és azt hittük, ennyi volt, kinyírtuk a karrierünket. Aztán végül találtunk egy ügyvédet, egy gyufásdoboz hátán szerepelt a hirdetése, aki letárgyalta, hogy 15 ezer dolcsiért elengedjen bennünket a cég. Ennyi pénznek ma is örülnék, de akkoriban tényleg felfoghatatlanul soknak tűnt. Te, Bob, az hány nulla? Mi a fasz lesz ebből? Ezt nem tehetjük... A végén nyélbe ütöttünk egy üzletet egy merchandise-céggel, és abból sikerült összeszednünk. Persze nem tanácsolnék hasonlót egyetlen feltörekvő bandának sem. Mindenki kapaszkodjon a merch-jogaiba, soha ne adja el őket... De teljesen elkeseredettek és ismeretlenek voltunk, a pénz meg azonnal kellett, így ráálltunk, és létrejött ez a szar szerződés, ami az egész pályánk legrosszabb és egyben legjobb döntésének bizonyult." Így esett, hogy a Biohazard épp karrierje legnépszerűbb szakaszában, a '90-es évek második feléig gyakorlatilag alig keresett valamit a merchandisingból: aki emlékszik rá, hogy akkoriban a fél Nagykörút az ő cuccaikban szelt, sejtheti, micsoda bevételeknek mondott ezzel búcsút a zenekar. Graziadei szerint azonban nem volt más választásuk: „Ha nem hozzuk meg ezt a döntést, ott helyben befellegzik a zenekarnak. Csakis azért tudtuk meglépni a dolgot, mert nem a pénz meg a hírnév miatt kezdtünk el játszani. Leszartuk a pénzt."

A csapat szerződés nélkül, saját finanszírozásban lekötött egy turnét a The Exploiteddal és a Type O Negative-val (utóbbiakkal a közös gyökerek miatt eleve adott volt a barátság, sőt, Evan konkrétan még roadolt is Peter Steele-nek a Carnivore-érában). Ezeken a koncerteken már játszották a következő album gerincének szánt négy új dalt, az Urban Discipline-t, a Punishmentet, a Shades Of Greyt és a Black And White And Red All Overt. Miután hazatértek a meglehetősen kaotikus, erőszakos és durva, mindenütt balhékkal tarkított koncertsorozatról, sikerült leigazolniuk a Roadrunnerhez, Monte Connerékhez ugyanis ekkorra eljutott a csapat elképesztően intenzív fellépéseinek híre. Billy: „A Roadrunnernél teljesen más közegbe kerültünk: a kiadónál csak és kizárólag fanatikus zenerajongók dolgoztak, így egyből megvolt a közös hullámhossz. Lejártak a bulikra, saját pultot üzemeltettek a cuccokkal. Gyakorlatilag akkor indult a pályafutásunk."

A zenekar 1992 tavaszán vonult stúdióba az underground punk- és alternatív körökben jó névnek számító Wharton Tiers producerrel, hogy nekilássanak a második album felvételeinek. Az említett négy alapdal mellé ekkorra továbbiak is születtek, de az első lemez két kiemelkedően jó számát, a Wrong Side Of The Trackset és a Hold My Ownt is újravették, illetve a Bad Religion tíz évvel korábbi debütlemeze, a How Could Hell Be Any Worse? nyitószáma, a We're Only Gonna Die feldolgozása is szalagra került. Az utcaszagú, feszültséggel teli érzés- és szövegvilág megmaradt, ám a csapat mégis kissé más perspektívából közelítette a dalokat, mint először. Ebben a kiterjedt turnézás játszott komoly szerepet. Billy: „Az első lemez idején azt hittük, mindennel képben vagyunk, de valahogy mégis New York körül forgott számunka a világ, hiszen ott éltünk. Az Urban Discipline idejére viszont már láttunk egyet s mást, tehát ott inkább általánosságban a nagyvárosi életet állítottuk a központba, nyilván a saját életünkkel a saját városunkban a középpontban. De akkor a turnéknak köszönhetően már kezdtük pedzegetni, hogy Londonban, Los Angelesben vagy Berlinben, az egész világon egészen hasonló problémákkal küzdenek."

Az Urban Discipline semmilyen szempontból sem kiművelt album. Hangzásában van valami megfoghatatlanul bárdolatlan, főleg a gitárok tompábbak, dinamikátlanabbak mai füllel a kelleténél, zajos, koszos a sound, a hangszeres játék sem feltétlenül a legkifinomultabb, mint ahogy egy avatott kezű énekproducer is sokat segíthetett volna nekik ritmikailag, vagy főleg a néhol felbukkanó dallamos témáknál. És mégis, az album ezekkel a nyilvánvaló hibákkal együtt is úgy tökéletes, ahogy van, őszinteségével, nyers, falbontó erejével ugyanis nem lehet vitába szállni. Harminc év távlatából az is nyilvánvaló, miért tudott a Biohazard népszerűségben kiemelkedni a New York-i hardcore-színtérről: mert sokkal metálosabban fogalmaztak a helyi bandák többségénél. Benne van a dalokban a város megszülte HC/crossover-vonal minden hatása, de a dalok ugyanennyit merítettek a fémesebb vonalról is úgy a riffelésben, mint a Bobby Hambelnek köszönhető szólógazdag megközelítésében, a nyilvánvaló hip-hopos behatásokról nem is beszélve. Mindez olyan lehengerlő elegyet alkotott az albumon, aminek hallatán egyből nyilvánvaló volt: megérkezett az új évtized egyik alapcsapata.

A kezdés tulajdonképpen mindent összefoglal, amit csak valaha fontos volt tudni a Biohazardról, a nyitó hármasfogat a banda valaha írt legjobb dalai közé tartozik. A Chamber Spins Three a maga feszült, ugrálásra késztető tempójával, gyilkos riffjeivel, Evan és Billy váltott rappelő-kiabáló témáival helyből megadja az alaphangulatot, és kifejezetten jót tesz neki, hogy a vártnál hosszabb felvezetéssel jutnak el a védjegyszerű, csordavokálos refrénig – utóbbi így csak még nagyobbat üt. A Dolph Lundgren-féle, pár évvel korábbi low-budget A megtorló filmből vett intróval startoló Punishment még tovább korbácsolja az indulatokat kimért, összevont szemöldökű felvezetésével, majd Evan „I can't deny reality as life gets smothered" kiáltása után a lovak közé hajítják a gyeplőt. Az izomból játszott groove-oknak és az újabb csordavokálos megoldásoknak köszönhetően a dal egészen nonszensz módon fogós, nem csoda, hogy azonnal ismertté tette őket. Harmadikként pedig ott a Shades Of Grey, amely a csapat egyik jellegzetes megoldásával pörgősebben indul, hogy aztán a hirtelen visszarántott tempó még jobban ki tudja fejteni hatását. Az itt elővezetett súlyos, ugrálós riff a banda történetének egyik legerőteljesebb témája, és aki hallotta valaha élőben, azzal is tisztában van, mit vált ki a nézőtéren a mai napig...

A fajsúlyosabb ütemű, lassabb Business nem ennyire nyilvánvaló sláger, de roppant agresszív, groove-os riffelésével és a zeneipar árnyoldalairól szóló szövegével ez is roppant karakteres darab, Bobby jellegzetes szólója is nagyon rendben van benne. Érdemes megfigyelni, hogy a csapat már itt is kivételesen jó érzékkel osztotta el az egyes szövegsorokat a hisztérikusabb, élesebb hangú Billy és az öblösebb, erőszakosabb torkú Evan között. De mint írtam, énekileg itt azért volt még hová fejlődniük, ami a Black And White And Red All Overben is felcsendülő fésületlen részeknél a napnál is világosabb. Maga a pörgős, csordavokálos nóta azonban ezzel együtt is csúcspont azzal a bizonyos éjsötét, doomos gitártémával a végén. A vonszolós basszusbevezetőből kibontakozó, majd punkosra felpörgetett Man With A Promise szintén a belassított refrénnel tarol, ugyanakkor folytatásával, a groove-os, torzított énekkel operáló Disease-zel egyetemben a lemez kevésbé ismert dalai közé tartozik. Ezek nem annyira közönségetető pillanatok, mint a korábbiak, így a stabil turnémenetrendben sem kapaszkodtak meg tartósan.

Az egész lemezen roppant ízesen játszó Danny Schuler dobbevezetőjével, szirénazajjal induló címadó abból a szempontból érdekes, hogy sem szerkezetében, sem konkrét témáiban nem nyilvánvaló tétel, de a tempóváltások közepette sem esik szét, és gyorsan fülbe is ragad. Ugyanez a dallamos bevezetővel ellátott Lossra is igaz, ha mondhatok ilyet, ez a szám a Biohazard szentimentálisabb oldalát villantja fel, ami természetesen a csapat világán belül értendő, mert természetesen itt is rendesen a húrok közé csapnak. Az első lemezről átemelt Wrong Side Of The Tracks („And when you're in fuckin' Brooklyn / You best watch your back!") szintén emblematikus téma, később nyilván ezt is másképp rakták volna össze, mégis úgy kerek az egész, ahogy van, különös tekintettel a Bobby által végigszólózott, kiabálós fináléra. Utána a mechanikus riffeléssel és punkos kalapálással egyaránt dolgozó Mistaken Identity óhatatlanul is szürkébbnek hat egy fokkal. Önmagában nézve ez is jó kis téma, ugyanakkor a refrénben Evan énektudása még egyértelműen kevés volt ahhoz, amit meg akart valósítani. A fentebb említett Bad Religion-feldolgozás azonban gyorsan feledteti ezeket a hiányosságokat, meggyőződésem, hogy ezt a témát sokan a mai napig Biohazard-dalnak hiszik, olyannyira sajátjukká tették az egyébként tőlük megszokottnál jóval melodikusabb punkhimnuszt.

Az album fináléjában elsőként érkező Tears Of Bloodra talán valamennyire szintén igaz, amit fentebb már pedzegettem: kissé feszegették vele ekkori határaikat. Maga a dal és a koncepció azonban hibátlan, amit még Evan kissé formátlan dallamos témái sem tudnak félrevinni. Ha létezhet ilyen, ez a szám áll a legközelebb ahhoz, hogy a Biohazard majdnem-power-balladájának nevezzük. Perfekt építkezésével, azonnal az agyba rögzülő, súlyosan fémes témáival egyértelműen jelezte, hogy a csapatban sokkal több rejlik agresszív moshpit-indulóknál, vitán felül a lemez és a banda valaha írt egyik legjobb szerzeménye. A szintén '90-es túlélő Hold My Own pedig amolyan ars poeticaként zárja az anyagot („step to the rhythm of the Brooklyn beat"), és nagyjából összefoglalja mindannak az esszenciáját, amit az előző szűk egy órában hallottunk.

Az albumot a Punishment vezette fel klipként, és a számmal maximálisan telibe kapták a korszellemet. Ebben persze a mozgalmas videó játszotta a főszerepet, ami hetek leforgása alatt vált az MTV Headbanger's Balljának legtöbbet kért klipjévé, és világszerte egyik napról a másikra bedobta a köztudatba a Biohazard nevét. Pedig a csapat nem agyalta túl a videót... Billy: „Parris Mayhew, a Cro-Mags gitárosa rendezte a klipet, és nem volt különösebb koncepciónk hozzá. Estefelé járt az idő, már lemenőben volt a nap, amikor felvetettem, hogy forduljunk rá a Brooklyn-hídra, és készítsünk pár snittet, hátha jók lesznek. Parrisnek tetszett az ötlet, de a producerünk, Drew Stone csak a szemét forgatta, és azt mondta, nincs időnk, már felvettük, amit akartunk... De aztán valahogy rádumáltam, és végül ebből jött ki az a két ikonikus kép: ahogy a szöveget énekelve, négyesben jövünk a kamera felé, meg ahogy Danny üti a pergőt a hídon."

Így eshetett meg, hogy a megjelenést azonnal követő, a Kreator nyitóbandájaként végigjátszott Európa-turnén a Biohazard ellopta a reflektorfényt a főattrakció elől. Mindez persze nem volt olyan nehéz, hiszen Mille Petrozzáék épp karrierjük legdemoralizáltabb korszakát élték, aktuális albumuk, a Renewal pedig igencsak megosztotta a közönséget. Lehengerlő erejű, látványos, arcbamászó élő produkciójával a Biohazard zajos feltűnést keltett a bulikon, majd egyből folytatódott a menet odahaza is, méghozzá a műfajban hozzájuk jobban passzoló Sick Of It All vendégeként. A Punishment eközben kirobbanthatatlannak bizonyult a metálműsorokból – egy statisztika szerint a Headbanger's Ball történetében egyetlen videó sem ment le többször, mint ez, annyit kérték a nézők –, de közben szorosan felzárkózott mögé a Shades Of Grey is. Így aztán 1993 tavaszán már az egyik legnagyobb aktuális feltörekvő reménységként térhettek vissza Európába az Urban Discipline önálló turnéjára.

A zenekar ezeken a bulikon vastagon igazolta hírnevét. Színpadot felszántó produkciójukkal hatalmas káoszt csináltak a kontinentális Európa akkoriban legfontosabbnak számító metálfesztiválján, az eindhoveni Dynamón, és elég rendesen el is lopták a show-t a sorban utánuk következő bandák, a headliner Anthrax, a Suicidal Tendencies és a Mind Funk elől. Párhuzamosan pedig sikerült még egy sikeres klipdalt produkálniuk, igaz, egy kollaboráció révén. Történt ugyanis, hogy az igazán súlyos figurákat tömörítő New York-i rapcsapat, az Onyx felkérte őket némi közös munkára. Ez lett a Slam című dal úgynevezett Bionyx-remixe, amely surranópályán szintén igazi underground sláger lett az MTV késő esti idősávjaiban a súlyosan sittes fejű arcokkal telezsúfolt videó révén. Persze ebben az esetben vérbeli hip-hopról volt szó, amely azonban Danny dobjaival és Billy ordításaival, alákevert gitársávjaival agresszivitásban simán felvette a versenyt a korszak metálzenéivel. Jelen esetben pedig egy platinalemezes csapat alapváltozatban már szintén milliós példányszámban eladott daláról volt szó, ami további óriási extra nyilvánosságot jelentett Evan Seinfeldéknek.

Mindez pedig máris elvezetett a következő lépcsőfokig, hiszen az 1993 szeptemberében kiadott, minden egyes dalhoz egy súlyos rockcsapatot és egy hip-hop előadót összepárosító Judgment Night filmzenealbum minden túlzás nélkül korszakalkotónak bizonyult. Evan: „Gyakran szokás az Anthraxet emlegetni a rap metal úttörői között, de az ő zenéjükben valójában sosem volt rap, mindig is színtiszta thrash metalban utaztak. A Public Enemy-feldolgozás ettől még persze baromi jól sikerült, de az nem az ő daluk. Mi viszont a Biohazarddal a két stílus vegyítésének első természetes pionírjai közé tartoztunk. Eleinte persze részben azért rappeltünk Billyvel a magunk amolyan brooklyni hardcore-stílusában, mert nem tudtunk énekelni, a többi meg már történelem... Óriási megtiszteltetés volt részt venni a Judgment Night projektben, a mai napig imádom azt a lemezt. Az Onyxék kicsit olyanok voltak, mint a Biohazard rapverziója."

Márpedig ezt a sajátos párost a lemez összeállítói is a helyén kezelték, hiszen a Biohazard és az Onyx a kollekció címadó dalát és felvezető single-jét jegyezte közösen. Danny: „A '80-as évek végén meg a '90-es évek elején a Def Jam menedzselt bennünket, és kábé mi voltunk az egyetlen súlyos zenét játszó, fehér tagokból álló bandájuk akkoriban. Sokan nem is csíptek bennünket, mert igazi utcai banda voltunk, mindenféle bohóckodás vagy hasonló nélkül... Billy megcsinálta a remixet, beültem a dobok mögé, aztán adtunk pár közös koncertet is az Onyxékkal, a végén pedig jött a Judgment Night lehetősége. Tök jól megtaláltuk velük a hangot, hiszen mindannyian New Yorkból érkeztünk. A hozzáállásuk sok tekintetben rímelt a miénkre, csak éppen hip-hopban mondták el ugyanazt." Billy: „Az Onyxék megkerestek, hogy nem készítenék-e nekik egy remixet a Slam című dalukhoz. A közös változat nagy siker lett, jól összebarátkoztunk, így aztán közösen nekiálltunk a Judgment Night filmzene címadó dalának is, ami kibaszottul hengerelt. Eleve óriási megtiszteltetés volt Jam Master Jay-vel dolgozni a Run DMC-ből. A végeredmény pedig végül sokkal nagyobbra nőtt, mint bármelyikünk is gondolta volna előzetesen. Mert ugye mi sosem üzleti szempontok szerint hoztuk a döntéseket, mondván, hogy ezzel majd áttörünk, vagy menőnek látszunk majd... Úgy álltunk neki, hogy nézzük meg, mi sül ki belőle, ha fasza, hát fasza, ha meg nem, hát akkor sincs semmi..."

Az Urban Discipline eladásai ekkorra már meghaladták a félmilliós álomhatárt, és a lemez a Roadrunner történetének egyik legsikeresebb albuma lett. Nem csoda, hogy az 1993-as évet megállás nélkül végigturnézó csapatért végül bejelentkezett a multinacionális Warner, és a következő albumra már utóbbi istállójából, a veterán Ed Stasium producerrel fordulhattak rá. Hardcore-körökben persze elég komoly felzúdulást keltett a nagykiadós szerződés (főleg, hogy velük párhuzamosan a Sick Of It All is aláírt a Warner-birodalomhoz számító EastWesthez), de a harmadik lemez, az 1994 májusában kiadott State Of The World Address egyből bebizonyította, hogy a félelmek alaptalannak bizonyultak. Produkciós téren hatalmasat léptek előre, de zeneileg és attitűdre a Biohazard megmaradt Biohazardnak. Közkedveltségüket és táboruk fanatizmusát jól jellemzi, hogy a lemezből már megjelenésének hetében közel 200 ezer példány kelt el világszerte, ennek több mint fele Németországban, ahol az összeladási listák hetedik helyén indítottak. Itthon is hihetetlenül népszerűnek számítottak, a csapat ekkor már a magyar Metal Hammerben is simán címlapbanda volt, tényleg valószínűtlenül beleették magukat a rockzenei köztudatba. A következő években a hazai színtéren is megkerülhetetlenül domináns volt a hatásuk, a legnyilvánvalóbb módon természetesen a Sex Actionből lett Actionnél, akiknél az egyértelmű zenei áthallások, szövegi- és imázselemek mellett Mátyás Attila még Bobby Hambel jellegzetes színpadi mozdulatai közül is ellesett néhányat.

A magam részéről nehezen tudnék választani a két album közül, nagyjából egybetartoznak a fejemben, de hajlok rá, hogy azt mondjam: ha a '92-es lemezt is a State Of The World Address atomhangzásával, Stasium produceri hozzáértésével vértezték volna fel, egy paraszthajszálnyival az Urban Discipline-nek állna a zászló. Kicsit a csapat tagjai is egybetartozónak tekintik ezeket az anyagokat. Bobby: „Az első lemez megfelelt annak, ami volt, produkciós szempontból viszont egy nagy kalap szar az egész, rettenetesen utálom a hangzását. De akkor ennyire futotta. Az Urban Discipline-nél már sikerült elkapnunk azt a színtiszta energiát, ami jellemezte a bandát a koncerteken, a State Of The World Addressben pedig szintén ott volt ez az erő, csak éppen sokkal jobban szólt. De hogy őszinte legyek, mindkettő után úgy éreztem: rejlik még a zenekarban valami olyan plusz, amit egyszerűen nem sikerült lemezre vennünk, mert még nem értünk el oda, ahol elő tudott volna jönni. Ezen persze kár agyalni, hiszen egy album olyan, mint egy fotó, mindig az adott pillanatot mutatja, annak a korszaknak a lenyomata, amelyikben készült... A zene azonban változik, fejlődik, egy kicsit minden nóta más lesz minden este, és nyilván egy csomó olyan dolog szerepel ezeken a régi lemezeken, amiket mai fejjel már teljesen másképp csinálnánk, legyen az egy gitárszóló, egy riff vagy akármi. Akkoriban viszont abban a formában fejezték ki a banda lényegét. Összességében nézve talán az Urban Discipline volt a legfontosabb a három album közül, hiszen azzal vált a zenekar igazi tényezővé."

A zenekar útja vihetett volna akár még feljebb is, ha nem kapnak gellert személyes problémák miatt, de végül Hambel kiválása 1995 második felében elég rendesen megfektette őket, és gyakorlatilag derékba törte a banda pályáját. Később is készítettek jó lemezeket, a szakítás sokkjából táplálkozó Mata Leão a maga puritán egyszerűségében szerintem azzal együtt is erős album, hogy nem ért fel az előzményekhez, de nagyon kedveltem az extrán keménykötésű, 2001-es Uncivilizationt is. Viszont nem kérdés, hogy a Biohazard soha többé nem tudta hozni azt a szintet, amit 1994-gyel bezárólag. Lemezszinten nem várok tőlük semmiféle vívmányt a klasszikus felállás jövőre esedékes második újjáalakulása után sem, de annak azért nagyon örülnék, ha valaki elhozná őket Magyarországra, mert a koncertekben garantáltan nem lesz hiba most sem.

A napjainkig világszerte mintegy egymillió példányban elkelt Urban Discipline tehát kora egyik legfontosabb albuma volt annak idején, hatását pedig áttételesen zenekarok egész soránál lehetett tisztán érezni a következő évtizedekben. A Biohazard befolyása nemcsak a '90-es években gombamód elszaporodott, jobbhíján néha gettó hardcore-nak nevezett, rap metal és egyéb alakulatoknál volt tapintható, hanem pár évvel később, a nu metal vonal csúcsra járásánál is. Billy: „Nem úgy kell ezt elképzelni, hogy leültünk, és tudatosan összevegyítettük a zenei stílusokat. Kölyökként egyszerre hallgattuk az Iron Maident, az Agnostic Frontot meg a Sugarhill Ganget, így aztán mindhárom irány teljesen természetesen jött belőlünk. Így aztán együtt dolgoztunk az Onyxszal meg a Cypress Hill-lel, a House Of Painnel, összeraktunk pár jó nótát, aztán félreálltunk, hogy a Limp Bizkit nyúlja le a nagy pénzeket ebből a stílusból..." Evan: „A Limp Bizkitért meg a többi kommersz, nyálas szarért senki se tegyen bennünket felelőssé. De az például tetszett, hogy a Linkin Park merített tőlünk, aztán nagyobbá, jobbá formálták ezeket a hatásokat, és hatalmas slágereket alkottak. Jól össze is barátkoztam a srácokkal, Isten nyugosztalja Chestert... Egyszer Liam Howlett is elmesélte, hogy a The Prodigy számára az jelentette a fordulópontot, amikor látta élőben a Biohazardot. Akkor állt nála össze egy csapásra a kép: ráébredt, mit kell csinálnia a saját zenekarával."

Aki megélte azt a korszakot, pontosan tudja, mekkora lemez volt ez annak idején, de harminc évvel később is ugyanúgy sistereg az energiától. Megkerülhetetlen alapmű.