Shock!

A '90-es évek elejéig csak a legritkább esetben történhetett meg, hogy egy filmzenei albumra felkapta a fejét az egyszeri rockzene-kedvelő egyén. Legrosszabb esetben felsejlett előtte a múlt ködéből John Travolta fiatalkori rémalakja – a You're The One That I Want és a Stayin' Alive dallamaira –, hogy kicsit későbbről a Maniac és a The Time Of My Life negédes hangulatától se nagyon dobbanjon meg a szíve, az akkoriban mindent elöntő I Will Always Love You-áradat hallatán pedig talán már csak blazírt pofával köpött egy hegyeset. Kivételek persze időről-időre akadtak, mint például John Carpenter fagyos hangulatú horror-zenéi, vagy a Last Action Hero meglepően erős gárdát és rengeteg exkluzív témát felvonultató, méregerős adagja '93 nyaráról. De olyan, amitől tényleg seggre ült, aki csak hallotta, nem igazán volt. Egészen 1993. szeptember 14-ig, amikor is megjelent a Judgment Night soundtrackje, és ezzel sok szempontból új időszámítás kezdődött.

A film

Stephen Hopkins (lásd még: Ragadozó 2) alkotását Magyarországon Az ítélet éjszakája címmel mutatták be (bő fél évvel az amerikai premier után), és ha nem hallottál róla, ne csüggedj, nem a te hibád. Maximum egyszer nézős akcióbaromság ez négy jó barátról, akik rossz helyen térnek le az autópályáról, a lehető legrosszabb időben, és bizony olyasmit látnak, amit nem lett volna szabad. Így aztán menekülniük kell a hűdegonosz bandavezér, Denis Leary (ne röhögj!) és nem kevésbé elvetemült gangje elől. Jól jelzi a minőséget, hogy a projekt húzóneve az az Emilio Estevez volt, akinek a karrierje akkor már visszafordíthatatlanul tartott a latrina felé, de ott figyelt mellette az akkor még igazából sehol nem jegyzett Cuba Gooding Jr./Stephen Dorff páros is. De ennyi legyen elég is róluk, talán még annyi kiegészítéssel, hogy a mozi - megérdemelten - elég szépen elhasalt a pénztáraknál.

Rapper, rocker két jó barát

Nem úgy viszont a film zenéje, ami olyan nagyratörő célt tűzött ki maga elé, amit korábban nem sokan mertek volna bevállalni. Már közel sem annyira ugyan, mint mondjuk a '80-as évek szögesdrótokkal és villanypásztorral megerősített zenei határvidékeinek idejében, de a '90-es évek legelején még mindig nem igazán volt jellemző a stílusok közötti szabad átjárás. Persze, voltak már erre irányuló törekvések – hogy csak a jelen szempontból leginkább érdekes rap és rock házasítását vegyük górcső alá –, ott volt például az igazán nagyot durranó Aerosmith/Run DMC-kollaboráció a Walk This Wayjel, még '86-ból, egy évvel később a Beastie Boys No Sleep Till Brooklynja a veszettül szólózó Kerry Kinggel, végezetül pedig a Judgment Night közvetlen előképének is tekinthető esemény, amikor is az Anthrax '91-ben feldolgozta a Public Enemy pár évvel korábban született Bring The Noise dalát, némi segítséggel az eredeti előadók irányából. Emellett rapid módon jelent meg a színen a Rage Against The Machine, a downset., a Body Count, Európában meg a Clawfinger, az Epic illetékesei pedig fejüket felvetve beleszimatoltak a levegőbe, és megérezték a közeledő vihar szagát. Ebből lett aztán a forradalmi(nak tűnő) gondolat: az egész lemezt rap és metal bandák kollaborációjának kell szentelni, minél ismertebbek azok, annál jobb.

A-oldal

Az albumot az egyik legismertebb tétel, a Just Another Victim nyitja, és nem árulok zsákbamacskát: nekem bizony toronymagasan ez a kedvencem az egész eresztésből. A Helmet éppen akkortájt járt kreativitása és népszerűsége csúcsán, a Meantime jó úton a bearanyozódás felé, de még előttük a Betty kísérletezése, így aztán a felkérés túlzás nélkül a létező legjobb pillanatban találta meg őket. Amit Page Hamilton azzal hálált meg, hogy élete egyik legfogósabb riffjét pattintotta a dalba, a hatását pedig csak felerősíti a szintén kábé népszerűsége zenitjén tanyázó House Of Pain, azaz a később a Limp Bizkitbe átszállingózó DJ Lethal bűvészkedése és Everlast ütős rappelése, amiből a legismertebbek a Taxisofőrt is megidéző sorok. A dal tökéletes példája a rap/metal együttműködés lényegének: a két alkotóelem összeáll ugyan, de nem vegyül, mindkettő megőrzi saját jellemzőit, ezáltal hozva létre valami totál újszerűt. Minden bizonnyal szegény Balogh Zoli is így gondolhatta ezt, amikor éppen ezt a témát választotta az akkor még a Szív TV-n futó, Különjárat című műsora szignáljának.

A Fallin' az „A oldal" kakukktojása. Az anyag leglelazultabb tétele, totális elszállás, amit a számomra akkor (és azóta is) teljességgel ismeretlen skót alter-rock banda, a Teenage Fanclub követett el azzal a De La Soullal, akik azért mindig a könnyedebb oldaláról ragadták meg a hip hop muzsikát, és sosem vették magukat halálosan komolyan. Most sem tesznek így, a dal – aminek a refrénje amúgy Tom Petty Free Fallin'-jának átértelmezése – végét konkrétan szétröhögik, ezzel is emelve az amúgy sem komor hangulatot. Nem igazán szoktam csípni az ilyesmit, ezt azonban annyira frankón eltalálták, hogy simán ott van a kedvenc tételeim között. Nem csoda, hogy nem csak kijött külön single-en (mint egyébként a Just Another Victim is), hanem ez az egyike a lemezhez készült három videóklipnek is.

A fukszok legnagyobb királyait, a Run DMC-t, mint a műfaj tiszteletbeli keresztapáit nyilván nem lehetett lehagyni egy ilyen lemezről, ők társnak azt a Living Colourt kapták meg, akik ugye bőrszín alapján ugyanúgy kilógnak a metal mezőnyből, mint a House Of Pain a másik oldalon. Ennek az összeállításnak papíron remekül kellett működnie, és a Me, Myself & My Microphone végül hozza is a kötelezőt, ezzel a vidáman fel-le ugrálós ritmussal, nekem azonban meggyőződésem, hogy sokkal többet is ki lehetett volna hozni ebből a történetből, ha a Living Colour hangszeresei kicsit nagyobb teret kaptak volna. Ráadásul ez a tétel a lemez legrövidebbje is, alig érve el a három percet.

A kontraszt úgy az igazán éles, hogy feszes rendben érkezik a három legagresszívebb tétel, igaz, a maga módján mind teljesen más, mint a többi. A Judgement Night rögvest egy hatalmas maflást visz be a képünkbe, miközben egyesül Brooklyn és Queens, azaz az Urban Discipline és a State Of The World Address között álló Biohazard, és a keménykötésű Onyx, akik egyébként is pont ekkoriban találtak egymásra utóbbiak Slam című dalának átértelmezése folytán. A kőkemény szövegeléssel felvértezett címadó pedig hát pont olyan lett, amit ilyen előzmények alapján várni lehetett, és a benne rejlő potenciált a kiadó tökéletesen ki is használta (single és klip is készült hozzá, természetesen).

De még ez is kismiska ahhoz képest, ahogy Ice-T és a Slayer közösen beakaszt, igaz – a metalos közvélekedéssel ellentétben – én bizony közel sem a Disorder-t tartom a korong koronájának. Amit természetesen a kellő brutalitással reszelnek el, de hát ezek a csont egyszerű témák azért a Slayer számára nem lehettek többek laza ujjgyakorlatnál, míg Ice-T lényegében ugyanazt a műsort hozza, mint a Body Count esetében, amelynek addigra már kijött és nagy port vert fel az egyes lemeze, és már készülőben volt a fémesebbre vett második. Részemről jobban örültem volna egy önálló dalnak, de mondom, magától értetődően a három Exploited-tételből (War, UK '82, Disorder) összepasszintott gyűlölethimnusz is kellően baráti lett.

Viszont számomra az Another Body Murdered üt csak igazán. A korong legizgalmasabb darabjának tartom, amiben az a Faith No More gyalul, akik akkoriban már túl voltak az Angel Duston, így igazán már senki nem lepődött meg semmin velük kapcsolatban, még azon sem, hogy ebben a dalban a jó Patton bácsi szöveget nem is énekel, csak ó-ó-ózik, meg üvölt-süvölt, már-már scratchcsel a hangjával (amely technikából később igen sokat felhasznált a King For A Day... anyagon is). Társukul a ránézésre iszonyat durva fazonokból álló Boo-Yaa T.R.I.B.E. szamoai óriásai szegődtek, és a végeredmény magáért beszél. Mondanom sem kell: klipesítés, kislemezre másolás persze ebben az esetben is járt, hiába, a kiadó vitán felül teljes mellszélességgel beállt a Judgment Night projekt mögé.

B-oldal

Innentől jön az a rész, amit én csak az anyag „B-oldalának" hívok, összképében lazább darabokkal, a metalhordák helyébe pedig inkább alter/grunge-bandákat állítva. A kört kapásból az I Love You Mary Jane vezeti fel, ami a Fallin' testvérdarabjának tekinthető annyiban, hogy hasonlóan lelazult hangulatú (és hát nyilván nem nehéz kitalálni, hogy témájában is közös a kettő). Az előadók egyrészt a legendás Sonic Youth, minden alter bandák legalterabbika, másrészt pedig a Black Sunday koronggal (különösképpen pedig az Insane In The Brain nótával) akkoriban nagyot durrantó Cypress Hill. Szerintem kábé tökéletesen sikerült összefésülni a két világot, amit B-Real szétszívott hangú rappelésének és Kim Gordon loopokkal megtámogatott suttogásának duettje is jól példáz.

A grunge egykori alapító atyái közül többeket is tömörítő Mudhoney és az ismert slágere szerint a nagy seggeket kedvelő Sir Mix-A-Lot a Freak Mommát adja elő, amiben egyszerre van jelen a rapper kicsit ripacskodó-kedélyeskedő slágeressége és a Mudhoneyra mindig is jellemző fésületlen zabolázhatatlanság. Az elegy a refrénben robban igazán nagyot, jól helyre rántva ezáltal az anyag második felének dinamikáját. Ütős egy darab!

A kilences Missing Link azonban számomra a filmzenealbum legszürkébb tétele, igaz, itt a rockos előadót (Dinosaur Jr.) sem hallgatom szinte soha, Del The Funky Homosapien nevét – Ice Cube unokaöccse amúgy – meg ezt a kollekciót leszámítva a büdös életben nem hallottam. Ez az a dal, ami hiába erős rapben igazán, meg hiába rejti kábé az egész lemez legösszetettebb gitárjátékát, valahogy csak nem akar összeállni kerek egésszé.

Nem úgy a Therapy? – Fatal kettős Come & Die-a, ami az egész anyag legfullasztóbb, leginkább klausztrofób tétele, amiben az észak-írekre mindig is jellemző nyomasztóan sötét hangulat az igazán meghatározó, amit nagymértékben kihangsúlyoznak a rendre beslamperezett „DIE!" üvöltések. Ez a hármas számú kedvencem amúgy a lemezről, pedig akkor még igazán egyik előadót sem ismertem (Fatalt azóta sem), hiszen Andy Cairns-ék is a Troublegum kiadása előtt álltak.

A lemezt végül az első blikkre legvalószínűtlenebb párosítást jelentő Pearl Jam és Cypress Hill (az egyetlen duplázó csapat) duója zárja, és a Real Thing bizony igazi zárótétel: egyáltalán nem rossz, de igazából semmi extra. A grunge-ultrasztár ekkor már vonult elfelé a világtól, a Vitalogy kísérletezése felé, és hát erről a tételről nem is nagyon mondta volna meg senki, hogy ők is szerepelnek benne, ha nincs kiírva a nevük. Sen Dogék persze küldik a szövegelést rendesen, és van is némi egészségesen komor hangulata a dolognak, de szerintem részükről is jobbak voltak a marijuánás nótában.

A kiadó részéről persze nyilván fontos volt, hogy a fellépők között ott legyenek Jeff Amenték is, megértem én a dolgot, de akkor már talán jobb lett volna valahogy kipofozni azt a markánsan politikus Can't Kill The Revolutiont, amit a Tool dobott (volna) össze a Rage Against The Machine-nel, csak éppen egyikőjük sem volt elégedett az eredménnyel. Olyannyira nem, hogy a dal azóta sem jelent meg sehol sem hivatalosan – az interneten persze ez is elérhető (egyébiránt valóban nem nagy truváj, inkább iszonyatosan elhúzott, zajos és elég üres).

Utóhang

A Judgment Night sikerre vitele a fent említett előzmények ellenére is komoly lutrinak számított, pláne egy filmzenealbumhoz képest, amik azért soha nem a hatalmas revelációkról szóltak – az, hogy a kiadó valóban ilyen szépen beállt a dolog mögé, nemcsak elég nagy bátorságra vallott, hanem arra is, hogy tökéletesen hallották meg az idők szavát. A soundtrack kritikai és anyagi sikere – tizenhetedik hely a Billboard 200-as listáján! – ugyanis igen komoly lökést adott nem pusztán a zenei stílusok közötti falak leomlásához, hanem a filmzene-albumok mind bátrabbá válásához is. Ez utóbbiak esetén gondoljunk akár csak az olyan, szintén különböző stílusokat (metal és elektronika) keverő dolgokra, mint a Spawn – Az ivadék, vagy éppen az olyan újító jellegű soundtrack-lemezekre, mint a következő évben érkező Pulp Fiction, vagy a Natural Born Killers, a filmekből kiollózott hangmintákkal, eklektikus zenei kínálattal.

A fentiek mindegyike szép és jó volt ugyan, de ha engem kérdezel, igazából egyikük sem ért a Judgment Night nyomába – bár, ha pusztán a sötét hangulatot és a minőséget nézem, szegény Brandon Lee hollódala, a The Crow azért talán egy lapon említhető vele. De az egy másik történet, talán egyszer még visszatérünk rá.