Shock!

Amikor világossá vált, hogy a Depeche Mode megéri a 21. századot, sem a rajongóknak, sem a sajtónak, de még magának a zenekarnak sem volt egyértelmű elképzelése azt illetően, hogy mit is kezdjen ezzel a helyzettel. Alan Wilder nélkül, drogok nélkül, meghódításra váró csúcsok nélkül – Dave Gahan, Martin Gore és Andy Fletcher azonban még nem állt készen a nyugdíjas évekre, kipróbáltak hát valami egészen mást. És annak ellenére, hogy ez sokak szerint egy máig tartó agónia kezdetét jelentette, a változás igénye ösztönösen, őszintén jött, így annak eredményére sem lehetett szimplán rálegyinteni. A Depeche pedig villámgyorsan ráeszmélt, hogy a feltérképezetlen terület, amelyre így rátalált, határtalan lehetőségeket biztosít számukra. A drámakirályok pedig nem szégyelltek egy lélekemelő lemezzel jelentkezni – ez lett az éppen húsz éve megjelent Exciter.

Az 1997-es Ultra nyílegyenesen tovább írta a Depeche Mode sikertörténetét, hogy mást ne mondjak, a csapat örökké szkeptikus hazai piacán is az első helyen nyitott a slágerlistán, innen valóban nem lehetett már feljebb lépni. Kellettek is a megkérdőjelezhetetlen visszaigazolások Gore-éknak, mert maga a zenekar továbbra is a megelőző évtizedben történtek kínjait nyögte. A sosem volt lánggal égő hedonizmus, majd a totális talajvesztést követő szabadrepülés után elsőként azt kellett elfogadni, hogy mindannyian túlélték ezt az elképesztő hullámvasutat. Minden és mindenki rettenetesen törékenynek tűnt ebben az új közegben, de határozottan úgy festett, hogy kellő összetartással, konstruktív hozzáállással az előnyükre is fordíthatják a főkolomposok a történteket. Dave Gahan nem halt meg, a Depeche nem széledt szét, de vajon a trióra fogyatkozott brigád képes lesz-e újabb hódításokra a zeneipar néven ismert, kőkemény darálóban?

Az új évezredre efféle kínok között ráforduló DM esetében a siker záloga valószínűleg az volt, hogy nagyon messziről indítottak, és akkor is apró, kimért lépésekkel haladtak. Az Ultra turnéja a tagok fizikai és mentális kimerültsége okán teljes egészében elmaradt, és ez a kényszerből meghozott döntés szépen meg is ágyazott a fejleményeknek. A csapatnak esze ágában nem volt egy újabb albumba fejest ugrani, a jelszó a gyógyulás és a fontolva haladás lett. Teljesen logikusan érkezett ebben a helyzetben a The Singles 86–98 válogatás 1998-ban, a Depeche második korszakának összegzése, az Only When I Lose Myself single-lel megfejelve. Az új dal ugyan senkiben sem hagyott különösebben mély nyomokat, de jellemző a zenekar körüli felhajtóerőre, hogy ez a best-of is az ötödik helyig jutott az angol slágerlistán, és a Top 10-ben volt megtalálható gyakorlatilag egész Európában. A zenekar iránti, szemmel láthatóan nem csökkenő, ráadásul folyamatosan megújuló igény láttán aztán már el lehetett/kellett gondolkozni újra egy nagyobb szabású turnén.

Ez a négyhónapos, 1998 végéig tartó körút meghatározó fontossággal bírt a brigád jövője szempontjából, és ezzel előzetesen is pontosan tisztában volt valamennyi érintett. Ha nem jött hát el a vég, akkor nem marad más lehetőség, mint elképzelni a jövőt. Gore: „Volt néhány alkalom, amikor akkora volt a nyomás, hogy azt kérdeztem: tényleg megéri ezt csinálni? De aztán elkezded felmérni a dolog súlyát, és rájössz, hogy valóban élvezed, és minden szempontból a zenekarral akarsz tartani. A Black Celebration óta létezik ilyen vészforgatókönyv, ami folyton kísért bennünket, de végül sosem vált valóra. Mindig úgy alakult, hogy valahogy átlendültünk a nehézségeken." A koncerteken személyesen az Ultra producere, Tim Simenon melegítette be DJ-szettjével a közönséget, Gahanék pedig Wilder helyére a billentyűs Peter Gordenót és a dobos Christian Eignert álllíva, egy rajongóetető programmal igyekeztek átvészelni ezt a kihívást (itt jegyezzük meg, hogy a Depeche élő felállása azóta is, vagyis immár bő húsz éve változatlan!).

A színpadképet illetően végre megvalósulhatott Gahan álma egy minimál környezetben együtt muzsikáló csapatról. Ennek kivitelezését ismét Anton Corbijnra bízták, aki ezúttal sokkal inkább az emberi dimenzióra koncentrált, mint a csúcstechnológiára, a végeredmény pedig egy igazán puritán színpad lett, ahol a zenekaron volt a hangsúly. A Mute főnöke, Daniel Miller szerint ráadásul a belsőbb szinteken is pozitív fordulat állt be: „A kemény drogok hiánya mindannyiukra jó hatással volt. Tiszta maradt mindenki, és egyáltalán nem volt fagyos a hangulat. Azt hiszem, Martin számára ez volt az első alkalom, hogy teljesen józanul állt színpadra. Sokkal jobban képben voltak, hogy mi történik körülöttük, mint azelőtt. Végre már nem azt érezték, hogy egy puha gyapjúlabda belsejéből pislognak, amit a Föld körül lökdösnek. Visszatértek, és egymást erősítik a színpadon. Mindannyian boldognak tűntek, talán most először." Minderre pedig már fel lehetett építeni a Depeche Mode jövőjét. Jöhetett az új lemez.

A dalokért ekkor még egy személyben felelős Martin Gore-nak azonban szembe kellett néznie valami olyasmivel, amivel korábban még soha: a semmiből érkezett kreatív blokkal. Gore: „Erőlködtem és küzdöttem. Az első hat hónapban nem csináltam semmit. Semmi sem motivált. Nem voltak ötleteim, amik előrevittek volna. Ez eléggé ijesztő volt, hiszen mindig egymagam dolgoztam a demókon otthon. Fél éven át gyakorlatilag nem csináltam semmit. Egyfolytában csak halogattam, és azt gondoltam, nincs ihletem, nem érzem úgy, hogy bennem lennének a dalok. Nyűglődtem. A kiadó persze sürgetett, hogy adjunk ki valamit, de ez önmagában semmit sem jelentett addig a pontig, amíg fel nem ismertem, hogy tényleg bajban vagyok." A zenekarnál mondhatni megszokott problémák helyébe tehát valami új, eddig ismeretlen akadály érkezett, ennek eredményeként viszont a komplett dalszerzési megközelítés átalakult, mivel Gore – a Depeche történetében először – külsős segítséghez folyamodott.

Esetünkben ez annyit jelent, hogy két jó barát, a hangmérnök Gareth Jones és a szintiprogramokban nagymenő Paul Freegard megérkezett Gore stúdiójába, hogy a puszta jelenlétükkel, illetve a jelenlétük okozta presszió által sikerüljön beindítani a wurlitzert. Jones: „Paul és én alapvetően azért voltunk ott, hogy ezzel segítsük Martint. Minden stúdióban szenvedő ember tudja, hogy mit jelent ez. Valamiért Martin alkotói válságba került, és mi segítettünk olyan környezetet és rutint kialakítani, ahol a kreativitása könnyebben felszínre tör. Kísérletezgettünk a dalokkal egy hihetetlenül nyugodt, egészséges és pozitív környezetben, már amennyire ez lehetséges volt. Jó hangulatban ébredtünk, elmentünk kondizni, beültünk a szaunába, meditálgattunk egy kicsit, néha zenét hallgattunk, jókat ettünk, időnként meg elmentünk kocsmázni." Gore: „Ez tök jól sült el, bár feszültséget is generált akkoriban. Eléggé félénk ember vagyok, ha a saját zenémről van szó, ezért kihívás volt számomra, hogy ilyen nyers formában szabadjára engedjem a fantáziámat."

A munka tehát ismét nyögvenyelősen indult, amit csak tetézett, hogy a harmincas éveik végén járó hőseink is szívesebben vonultak vissza a családjaikhoz, Gahannek és új feleségének pedig első gyermeke is ekkor született. Senki sem rohant tehát fejvesztve a stúdióba, a Singles turné viszont szerencsére szépen hozott a konyhára ahhoz, hogy ne okozzon túl nagy drámát a csapattól már megszokott késés. Gahan: „Hogy őszinte legyek, nagy problémát jelent, ha a jövőre kell koncentrálnom. A legfontosabb dolog, ami ma számít, hogy tiszta vagyok, és minden nap konkrét, határozott dolgokat kell tennem, hogy biztos legyek, nem felejtem el, ki vagyok – egy függő." A konkrét felvételek végül csak 2000 nyarán kezdődtek meg, és három helyszínen (London, New York, Santa Barbara) zajlottak, laza, nyugis hangulatban. Gyorsan túljutottak az ügydöntő kérdésen is, hogy ki legyen az új album producere, aki a küszöbön álló korszakváltást levezényli, és a dalok karakterét meghatározza majd.

A választás az LFO és Björk kapcsán elhíresült Mark Bellre esett, nem mellesleg pedig a Depeche Mode hajlandónak mutatkozott arra, hogy felrúgja a korábbi évek összes játékszabályát a techno úttörő producer társaságában. Ha úgy tetszik, szűk húsz évvel az A Broken Frame után újabb paradigmaváltás történt a zenekar dalszerzési metódusában, amelyből a beavatottak számára csak az következett egyértelműen, hogy az új album valami egészen más lesz, mint amit megszokhattunk Gore-éktól. A Wilder-korszak grandiózus szónikus monstrumai teljességgel száműzettek a palettáról, de még az Ultrához képest is alapjaiban változott a megközelítés. Az időközben azért megszületett Gore-demókat ezúttal nem kapta szét apró darabjaira a produkciós csapat, ahogy mondjuk a Violator esetében, hanem a leggyakrabban szimpla akusztikus gitáron/zongorán felkarcolt nótavázakhoz igazították a komplett megszólalást. A szintetizátorok ugyan továbbra is meglehetősen fontosnak számítottak, mégsem jelentette ki senki, hogy mindez az elektronikus hangzáshoz való visszatérés jegyében történik.

Gore: „[Mark Bell] nagyon ért a hangokhoz, fejben képzeli el őket. Aztán odamegy a hangszerhez, és megalkotja. És itt nem csupán a billentyűn megszólaló hangról van szó, hanem az egész dal hangzásáról. Ezt én egyszerűen nem tudom megcsinálni. Nekem ki kell próbálnom dolgokat, hogy valami működik-e. Ha működik, megtartom, ha nem, kidobom." Az új munkamódszert az elsőként megszületett daloknál (I Feel Loved, The Dead Of Night, Dream On, Shine) tesztelték, és általános meglepetésre működőképesnek bizonyult. Mindössze néhány hangminta, minimalista módon használt analóg szintik és Gahan fátyolos, de roppant szuggesztív hangja kellett hozzá, hogy a vázlatok életre keljenek, és dalokká váljanak. Hatalmas kontrasztot jelentett ez például a Songs Of Faith And Devotion elkészítésének kínjaihoz képest. Gahan: „Ami jelenleg a Depeche Mode-ból kihallatszik, az nem más, mint Martin és én, és ez a lényege annak, amit csinálunk. Mark Bell felbecsülhetetlen volt. Azt akarta előtérbe helyezni, amit ő szeret a Depeche-ben: a dalokat, a dallamot és az én hangomat, majd minden mást ezek köré felépíteni."

A végeredmény egészen egyedi ötvözete lett az akusztikus megoldásoknak és az elektronikus zenének, valami olyasmi érzékeny, légies elegy, amelyet legkevésbé Gahanéktől vártunk volna. Bell: „Ugyanazzal a tisztelettel bántunk az elektronikus hangokkal, mint az akusztikus elemekkel. Nagyon unalmasnak találom, ha az elektronikus hangokat úgy kezelik, mintha azok a jövőből érkeznének, ezekkel a szétszabdal, pattogó, hülye szarokkal mindenütt. Ezek igazi, élő koncertre alkalmas számok, teli elektronikus díszítő betoldásokkal, amelyek megalapozzák a dal karakterét." Gore: „Rákattantam az underground elektronikus zenére, mert igazi alternatív jellege van. Sokkal inkább, mint az alternatív rocknak. Szinte visszatér ahhoz az állapothoz, amikor az emberek boldogok voltak, ha öt példányt el tudtak adni a lemezükből. De sajnos mindenki, aki mostanában alternatív kiadóhoz szerződik, a legnagyobb banda akar lenni a világon." A Depeche egyszerre indult el saját múltja és az egyszerű dalok újrafelfedezésének irányába, miközben igazán előremutató dolgokat alkottak, elsősorban a saját jövőjük szempontjából.

Can you feel a little love? – Hát hogyne! A 2001. május 14-én napvilágot látott Exciterről sok mindent el lehetett és el is kellett mondani, de azt a legkevésbé, hogy kiszámíthatóra sikeredett volna. A Depeche Mode-ot örökké kísértő, olykor fülsiketítő zajban ez az album a szemlélődés, a leállás, az álom és ébrenlét határán való táncolás lemeze lett. A legszebb az egészben, hogy a fentiekben összefoglalt előzmények ismeretében ösztönösen, őszintén jöttek elő Gore-ékból ezek a dalok, és a 21. századba lépve a mainstream popzene egyik legbalhésabb alakulatára is rátalált végre a béke. Ebből azonban nem az következik, hogy az Exciter afféle altatódal-gyűjtemény, kötelezően letudott kör lett volna egy újabb slágergyűjtemény előkészítéseképpen. Egyrészt ez a dalcsokor is tartalmazta a maga slágereit (Dream On, When The Body Speaks, Freelove), megtoldva néhány meglepő csemegével, például a kapcsolódó turnén a koncerteket beindító szerepbe előreküldött The Dead Of Nighttal. Az Exciternek bizony az Ultra és a Playing The Angel közé ékelve sincs szégyenkeznivalója. Sőt, ha engem kérdezel, eredendően pozitív hangvétele és ínyenceknek készült dalai okán ez az általam legtöbbször leporolt DM-albumok egyike.

Egyes dolgok persze változatlanok maradtak, ahogy arról Fletcher is megemlékezik: „Ugyanúgy vitatkozunk mostanában is. Még mindig megvannak a feszültségek, de szerintem egy együttesnek szüksége van ezekre. Ez nem a tökéletességről szól. Nem kell Dave cimborájának lennem, hogy egy csapatban legyek vele." Más dolgok pedig határozottan az előnyükre változtak. Gahan például élete egyik legnagyszerűbb teljesítményével rukkolt itt elő: „Sokkal magabiztosabb vagyok, képes vagyok belefeledkezni egy dal éneklésébe. Az Ultránál erre képtelen voltam, mert fizikailag nem tudtam összeszedni magam, ráadásul kívülállónak éreztem magam, mintha az ötleteimet senki nem akarta volna meghallgatni, akkor meg minek erőlködjek. Azóta teljesen más lett minden, és furcsán fog hangzani, de a múltam egyetlen percét sem bánom. Természetesen lehetett volna könnyebb utat választani." Ahogy a borítón látható agávé nevének eredete is mondja: jeles, előkelő, illusztris. Ó, dehogy! – We are the dead of night / We're in the zombie room...

Az Exciter turnéja minden különösebb túlzás nélkül diadalmenetnek bizonyult, talán csak éppen az Egyesült Királyság kivételével, ahol eltartott kisujjal, perverz élvezettel már egy olyan bandának kiáltották ki őket, akik „valaha léteztek". A világ többi része pedig közben újra és újra megőrült értük/velük (2001. szeptember 12-én a Kisstadionban is felléptek), és ez a mai napig így van. Elhozták az európai koncertekre a korai éveikben hatalmas hatásuknak számító, és ezzel a körrel visszatérő Fad Gadgetet, akiknek a világon talán egyetlenként sikerük lehetett a DM előtt. A közönség pedig vette a lapot, ahogy élvezettel szemlélte a Gahan/Gore koprodukció elképesztő energiákat mozgató kontrasztját is. Sajnos alig pár héttel később el kellett búcsúznunk Frank „Fad Gadget" Toveytól, ahogy egy operáció következményeként elvesztettük aztán Mark Bellt is. Az Exciter, ha úgy tetszik, számukra is emléket állít, de szerencsére az összkép lényegesen pozitívabb: a Depeche Mode ezzel az albummal képes volt nem csupán talpra állni, de meg is nyerni a csatát.