Shock!

A thrash metal kialakulása kapcsán elsősorban ma is a Bay Areát emlegetjük őshazaként, az ottani bandákat pedig, mint a műfaj keresztapáit, kitalálóit, pionírjait. Az persze tény, hogy a színtér egész történetét meghatározó, aranykorát elhozó csapatok innen indultak, továbbá a világ jelenleg leghatalmasabb metálzenekara, a Metallica is a thrashszínpadokról vált gigásszá. Mégis alapos a gyanú, hogy a legeslegelső thrash metal zenekar mégsem Amerikából jött, hanem egy olyan országból, ami ma sem tekinthető igazi metal zenei nagyhatalomnak, bő negyven éve pedig végképp nem volt az. Arról a Kanadáról beszélünk, ami jogosan lehetett büszke ugyan a Rushra és a Triumphra, rajtuk kívül azonban nemzetközi szinten sikeres és elismert produkciót a '80-as évek elejére még nem tudott kitermelni.

És arról a Kanadáról, melynek fővárosában, Ottawában 1977-ben megalakult egy Hell Razor nevű csapat, soraiban egy bizonyos, John Ricci nevű gitárossal. Ez a brigád hamar feloszlott ugyan, Ricci azonban 1978-ban feltámasztotta, új társakkal: ekkor csatlakozott hozzá egy mindössze 16 éves dobos, Dan Beehler, valamint a basszusgitáros Allan Johnson, akik egy Jet Black nevű formáció ritmusszekcióját alkották korábban.

Még mindig csak 1978-at írtunk, amikor meglehetősen szokatlan módon a dobos Dan a mikrofont is magához ragadta, ezzel pedig kialakult az a felállás, ami a Judas Priest Stained Class lemezén hallható dal után átkeresztelte magát Exciterré. Ekkor Lars Ulrich még bőven Dániában teniszezett, egy év volt hátra az Exodus életre hívásáig is, sőt, a Venom is épp csak elkezdett mocorogni. Évtizedekkel később, mikor arról kérdezték, az 1979-es alakulású Exodus volt-e az első thrash metal zenekar, még maga Gary Holt is akként nyilatkozott, hogy szerinte ez a dicsőséges cím az Excitert illeti. Mi a Shock!-nál nem szeretünk vitatkozni, főleg nem egy Gary Holt-kaliberű legendával, így most az Exciterről, mint az első speed/thrash metal zenekarról és bemutatkozó LP-jükről, a negyvenéves Heavy Metal Maniacról emlékezünk meg.

Természetesen sem a szó szerint tini Beehler, sem pedig a húszas éveikbe épp csak belépett Ricci és Johnson nem voltak tudatában annak, hogy épp egy új műfaj megszületésénél bábáskodnak, mikor elindították közös zenekarukat. Ők csak annyit tudtak, hogy az általuk kedvelt és tisztelt heavy metal bandák muzsikáját akarják játszani, épp csak eggyel modernebb és agresszívebb formában. És bár a thrash metalnak rengeteg előfutára volt már évekkel korábban is, gondoljuk csak olyan dalokra, mint az Overkill, a Stone Cold Crazy vagy akár a Paranoid, tény, hogy az Exciter mindenképpen ott volt az első csapatok között, akik ebbe a zenei világba újfajta hatásokat keverve segítettek létrehozni azt a hangzást, ami később a speed/thrash szintér kialakulásához vezetett. John Ricci: „Már a kezdetektől olyan bandákat hallgattunk, akikben ott volt a vágy, hogy megújítsák a heavy metalt. És miközben hallgattuk őket, nekünk is pontosan ez volt a szándékunk. Néhány riff, amit tőlünk hallasz, akár még ismerős is lehet innen-onnan, de igyekeztünk máshogyan megközelíteni, máshogy eljátszani őket, illetve kombinálni egy nagy adag energiával, hogy a végeredmény valami új legyen." Dan Beehler: „A hatásaim között a korai amerikai bandák állnak az első helyen: az Aerosmith volt a legnagyobb kedvencem, de imádtam az első Van Halent meg Ted Nugent California Jam lemezét. És persze a KISS-t, mint akkoriban minden kissrác. A Judas Priest ekkoriban még nem igazán volt ismert ezen a kontinensen, de az Unleashed In The Easttel ők is berobbantak, én pedig ekkor ismerkedtem meg a brit heavy metal friss csapataival."

Az Exciter legénysége tehát konkrét elképzelésekkel vágott neki a muzsikálásnak: céljuk nem a nagy kedvencek másolása, hanem az általuk játszott muzsika továbbfejlesztése volt. Természetesen az első lépések nem voltak könnyűek, hiszen ellentétben az Egyesült Államokkal, Kanada még nem állt készen a gyors, agresszív hangzású új csapatokra. Így tehát szinte természetes volt, hogy az Exciter első sikereit amerikai segítséggel érte el. Ez volt a Shrapnel által 1982-ben kiadott U.S. Metal Vol. 2. válogatáslemez olyan szereplőkkel, mint a Virgin Steele, a Vixen vagy Mike Batio, aki manapság a Manowarban penget. Közéjük pedig természetesen annak ellenére is befért az Exciter, hogy származásuk miatt kakukktojásnak számítottak. Ricci: „Hallottunk egy srácról, Mike Varney-ról, aki fiatal, amerikai bandákat keresett egy válogatáslemezhez. Mi meg úgy voltunk vele, hogy miért is ne, tegyünk egy próbát, szóval elküldtük neki a World War III című dalunkat, ő pedig imádta, úgyhogy fel is kerültünk a U.S. Metal Vol. 2. válogatásra. Ez egy igen komolyan promotált cucc volt, világ körüli terjesztéssel, és nagyon jó kritikákat is kapott." Beehler: „Mindig is ott motoszkált a fejemben a harmadik világháború témája, hogy előbb-utóbb úgyis meg fog történni, ezért írni akartam róla egy vérbeli heavy metal dalt. Ez lett a WWIII." Ricci: „Nincs egyébként igazán konkrét üzenetünk a rajongók számára; egész egyszerűen csak olyan szövegeket írunk, amik passzolnak a gyors, energikus dalainkhoz. Mikor aztán az olyan csapatok ismertek lettek, mint a Slayer vagy a Venom, mindig kétségbeesetten igyekeztünk elhatárolódni a sátános szövegektől, mert nálunk sosem volt szó ilyesmiről. Viszont ha felmerült az Exciter neve, rögtön elkezdték emlegetni ezeket a csapatokat is, és gyakran megkaptuk miattuk a sátánista vádakat mi is."

A U.S. Metal Vol. 2. válogatás volt tehát az első mérföldkő a zenekar történetében, a második pedig kisebb részben a Black Sabbathnak, nagyobb részben pedig a szerencsének volt köszönhető. 1982. augusztus 27-én ugyanis Ottawába ért a The Mob Rules lemez turnéja, az előzenekari szerepet pedig – ahogy az egész turnén – Johnny Van Zant töltötte volna be. Johnny végül nem ért oda a bulira (Ricci a koncert kapcsán adott interjújában később a heves esőzés miatt rebegett hálaimát), így az aznap épp a próbatermükben demózgató srácoknál csörgött a telefon. Allan Johnson: „Emlékszem, a demófelvételek közepén futott be egy hívás egy helyi koncertszervezőtől, hogy az előzenekar lemondta a fellépését az aznapi Black Sabbath-bulin, és be kéne ugrani. Csak ültünk ott, hirtelen fel sem fogtuk, mi történik, aztán összepakoltuk a cuccunkat és elindultunk. Hatalmas élmény volt találkozni Dióval, aki az egyik legnagyobb ikonom volt, illetve Geezerrel, aki talán a legnagyobb hatással volt a basszusgitározásomra. Az ő stílusa rengeteg helyen hallható a Heavy Metal Maniac dalaiban is." Ricci: „A Black Sabbath az egyik legnagyobb zenei hatásunk, így kicsit mintha egy álom vált volna valóra, amikor előttük játszhattunk."

Ekkor a csapatnak mindössze az 1982-es World War III demó volt a tarsolyában, amin elvileg négy szám szerepelt (WW III, I Will Never Forget – Sail On, Vindicator és Fall Like An Angel), de a címadón kívül ezek gyakorlatilag fellelhetetlenek. Javában dolgoztak viszont az első lemez dalain, amik közül nyolc-kilenc már nagyjából készen is állt ekkorra, és ezeket kivétel nélkül el is játszották Ronnie-ék előtt. És ekkor indult be igazán a banda karrierje. Ricci: „Az egyik kanadai magazintól ott volt egy fotós lány, Candice is, amikor a Black Sabbath előtt játszottunk, és neki nagyon tetszett a bulink. A koncert után odajött hozzánk, csinált pár képet a backstage-ben, és mondta, hogy a következő számban mi is benne leszünk, mint feltörekvő kanadai banda. Pár nappal később fel is hívott egy fickó az újságtól, és végül meg is jelent a cikk, ami az első itthoni sajtós megjelenésünk volt. Európából akkor már többen is érdeklődtek irántunk a válogatáslemez miatt: egy holland magazintól is kaptunk levelet, illetve egy Tomcat nevű belga DJ is jelentkezett, aki az Overdrive című műsort vezette. Tomcat azt írta, hogy a World War III a leggyakrabban kért szám a műsorában, és a srácok folyamatosan további Exciter-dalokat követelnek. Nagyon örültünk ennek, de nem tudtunk mit csinálni, hiszen akkor mindösszesen az az egy számunk jelent még csak meg."

Beehler szerint is ez a bizonyos Black Sabbath-buli indította be az Exciter karrierjét: „Van egy fotóm, amit a koncert kezdete előtt csináltam, a dobcuccom mögül. Ezen látható egy fiatal srác a tömegben, aki nem más, mint Jeff Waters, a későbbi Annihilator-főnök. Mivel egy suliba jártunk, ismertük is egymást, és később elmondta, hogy kölyökkorában órákon keresztül hallgatták a korai dalainkat a haverjaival, ezen a bulin pedig az ezer éves cimborájával, Tommal volt ott, aki anno megmutatta neki a World War III dalunkat. Jeff azóta nagyon sokat tett a bandáért, például neki köszönhető az is, hogy a Megaforce 2005-ben kiadta a Heavy Metal Maniac lemezt egy csomó ritkasággal (korabeli interjúkkal, illetve a WWIII 1981-es és egy Evil Sinner című dal 1983-as demóverziójával – KG.) kiegészítve." Jeff Waters: „Tinikoromban gyakran előfordult, hogy kicsit beszívtunk, aztán az a haverokkal az Exciter próbaterme környékén lógtunk. A mai napig emlékszem, hogy egy nap ott ültünk a kocsiban, és lehúzott ablakokkal hallgattuk őket próbálni valamelyik hétvégén, délután. Aztán egyszer csak abbahagyták a zenélést, mi meg nem voltunk elég gyorsak, hogy lelépjünk, úgyhogy hirtelen ott állt előttünk ez az öreg, nagydarab, félelmetes csávó, John Ricci, és elzavart minket. Hihetetlen király dolognak éreztük ezt, hogy az egyik nagy bálványunk zavart el onnan, mert nem tudta, hogy nagy rajongói vagyunk."

Amellett, hogy az Exciter valóban igen friss muzsikával rukkolt elő, izgalmasságukat tovább fokozta a tény, hogy a dalszövegeket a dobcucc mögül süvöltötte el egy fiatal srác, így hamar komoly rajongótáborra tettek szert. Manapság sem gyakori az ilyesmi, negyven évvel ezelőtt pedig tényleg igazi kuriózumnak számított, hogy egy dobos énekeljen (érdekesség, hogy a Kreator korai időszakában is valami hasonló volt a helyzet, hiszen anno Ventor és Mille felváltva énekelték a dalokat), de ez sem segített a kiadókeresésben. Kicsit olyasmi volt a helyzet Ricciék esetében is, mint pár évvel később itthon az első heavy metal zenekaroknál: hiába növekedett folyamatosan a népszerűségük, hiába hallgatták őket egyre többen, lemezhez nem sikerült jutniuk. Míg azonban nálunk politikai okai voltak a mellőzésnek, Kanadában a kiadók egész egyszerűen nem látták a bizniszt ebben a zajos, gyors, zabolátlan, újfajta zenében. Beehler: „Jelenleg épp az első lemezünkön dolgozunk: felvettünk már egy csomó demót hozzá. Mivel viszont hiába jártuk körbe a kiadókat, a kanadai cégeknek túl súlyos a zenénk, így végül úgy döntöttünk, hogy szerzői kiadásban fogjuk megjelentetni, 1000 példányban, és eladjuk saját magunk. Biztos vagyok a sikerben, mert van egy csomó rajongónk a városban és a környéken, akik folyamatosan azzal piszkálnak minket, hogy mikor lesz már végre lemezünk. Illetve Európából is sok helyről érdeklődnek irántunk, szerintem arrafelé még nagyobbat is fog szólni a lemez, mint itthon."

Végül pontosan az is történt, amit Dan jósolt: a Heavy Metal Maniac gyakorlatilag egy saját erőből készült demo, mely John Belrose producerkedése mellett készült, a terjesztésbe viszont besegített a Shrapnel Records, így hivatalosan az ő égiszük alatt, nagylemezként jelent meg a cucc 1983. június 14-én, azaz másfél hónappal megelőzve a Kill 'Em Allt. John Belrose a sikeres kezdés ellenére nem futott be nagy karriert a szakmában, hiszen az Exciter-debüt mellett mindösszesen a Jade két, 1983-ban és 1985-ben megjelent nagylemezén dolgozott később, ráadásul ennek a csapatnak a gitárosa egy bizonyos Pat Belrose volt, akivel feltehetően rokonok voltak. Beehler: „Nem lehet eleget dicsérni John Belrose-t, aki az első lemez producere volt, és az egyetlen ember, akinek sikerült elkapnia, miről is szól az Exciter, milyennek kell lennie a hangzásunknak. Egy mindössze nyolcsávos magnón vettük fel a lemezt az ő irányításával, és eredetileg csak demónak szántuk, aztán a legnagyobb példányszámban elkelt kiadványunk lett belőle. Tudom, hogy egyfajta úttörő cucc volt a speed/thrash-színtéren, és sokakra hatással voltunk vele, amire a mai napig nagyon büszke vagyok." Johnson: „A fiam ekkoriban lett egyéves, de én is még csak egy kölyök voltam, így persze fogalmam sem volt róla, hogy épp a heavy metal történelmének egy darabját rögzítjük. Ma gyakran hivatkoznak ránk, mint úttörőkre, ami nagyon hízelgő, de én leginkább annak örülök, hogy az akkori dalaink nem merültek feledésbe." Ricci: „Tudom, hogy sokan az első thrash metal lemeznek tartják a debütünket, de én inkább power metal zenekarként szeretek hivatkozni magunkra, mivel egyértelműen dallamosabbak vagyunk, mint a thrashcsapatok."

Van persze igazság abban, amit John Ricci mondott, ettől függetlenül azonban tény, hogy a műfaj alapjait vetették el a Heavy Metal Maniackel, tehát ha nem is színtiszta thrash metal hallható a lemezen, a proto-thrash címke mindenképpen passzol hozzá. És mivel a hangsúly az energián és a sebességen van, nagyon nincs is értelme boncolgatni a dalokat: ez a lemez pontosan olyan, amilyennek a címe, illetve mai szemmel kifejezetten vicces, Andy Brown által jegyzett borítója (ő egyébként később még öt nagylemezük artworkjét készítette el) alapján gondolnád. A The Holocaust intrója után a Stand Up And Shout a zenekar hitvallását fogalmazza meg. Sodró lendületű party metal dal ez, egyszerű, de hatásos riffeléssel, zsigeri szólóval és Dan magas hangú, hisztérikus vokáljaival. A hangzás is totál old school, a gitárok szárazon horzsolnak, mélyek pedig gyakorlatilag nincsenek, de ez így meg is felelt a kor standardjainak: mindenki így dörrent meg akkoriban. Ahhoz képest pedig, hogy gyakorlatilag egy házilag összebarkácsolt demóról beszélünk, a Heavy Metal Maniac nem is szólt rosszul.

A címadó aztán ott folytatja, ahol a Stand Up And Shouttal abbahagyták, épp csak ez egy hangyányival rockosabb (értsd: jobban érezni benne a Saxon és a NWOBHM hatását), illetve refrénje is fogósabb. Kifejezetten jó dal, még negyven év távlatából is, nem hiába érett klasszikussá. A tempóból csak a súlyos középtempóban dohogó Iron Dogsszal vesznek vissza, ám azért természetesen ennek utolsó két percében magasabb sebességfokozatba kapcsolnak. A lemezanyag nagyját a Ricci-Beehler páros rakta össze, de azért Allan Johnson is besegített: a Mistress Of Evil egyike a lemez három olyan szerzeményének, amelyeket teljes egészében a basszusgitáros írt, és talán ebben a dalban érhetőek leginkább tetten az Allan által korábban említett Geezer-hatások. Johnson: „A lemez három dalát, a Rising Of The Deadet, a Cry Of The Banshee-t és a Mistress Of Evilt teljes egészében én írtam, a szövegeket meg együtt raktuk össze Dannel. Mivel egy ponton rendre elakadtam, Dan húzott ki a bajbül azzal, hogy mindegyik számhoz volt egy jó ötlete, így tudtuk őket befejezni. Az ilyen összedolgozások, a csapatszellem miatt sikerült annyira jól az egész lemez."

A soron következő Under Attack újabb gyors, leginkább refrénje, és az alatta hallható kétlábgépes, karakteres rész miatt emlékezetes dal, majd a Rising Of The Dead az első két számhoz hasonló, lehengerlő dal, és természetesen szintén favorit. A doomos, sötéten hömpölygő, hétperces Black Witch egyértelműen a lemez csúcspontja, melyen totál szembeötlő a Dio-korszakos Black Sabbath hatása, mind hangulatát, mind felépítését tekintve. Ez a dal érettebb, összetettebb és jobb produkció, mint bármi más a lemezről, így kissé ki is lóg róla, természetesen fölfelé. A záró Cry Of The Banshee-vel aztán már sok újdonságot nem kapunk, véget is ér vele az 1 másodperc híján 38 perces lemez.

Annak ellenére, hogy Dan Beehler még csak 21-22 éves volt, amikor felénekelte a dalokat, hangja meglepően érettnek tűnik, azaz az Exciternél már az első lemezre sem volt jellemző az a kölyök énekhang, ami például a Kill 'Em Allnak még sajátja. Persze Dannek sincs hatalmas, többoktávos hangterjedelme, ami megadatott, azzal viszont remekül sáfárkodott, így nagyban neki köszönhető, hogy a Heavy Metal Maniac kifejezetten összeszedett, kiforrott összképet mutat, pláne egy első lemezhez képest. Mindemellett komoly segítséget jelentett az is, hogy a csapatnak volt egy titkos fegyvere, Dan 1999. július 26-án elhunyt bátyja, aki mindenben igyekezett segíteni őket, így a fentebb már említett producer, John Belrose mellett ő is komolyan hozzájárult a végeredményhez. Johnson: „Hatalmas köszönet illeti Richard Beehlert, Dan bátyját, aki nemcsak a mentorunk és a csapat titkos, negyedik tagja volt, hanem a legnagyobb rajongónk is. A dalszerzésből és a produkciós melóból is kivette a részét, meg úgy általában mindenből, amiben segítségre volt szükségünk. Az első perctől velünk volt, és a meglátásai, a kritikai észrevételei hatalmas szerepet játszottak a stílusunk kialakulásában és a lemez megszületésében."

Miután kijött a Heavy Metal Maniac, természetesen azonnal felpörögtek az események a zenekar körül. Bár 1983-ban összesen 9 koncertet adtak csak, és szó sem volt arról, hogy turnéra tudjanak menni, John Zazula, a legendás Megaforce kiadó főnöke felfigyelt rájuk. Beehler: „Mikor John Zazula meghallgatta a Heavy Metal Maniac albumot, azonnal leszerződtetett minket. Fogalmunk sem volt, mi fog történni, csak azt tudtuk, hogy végre elhúzunk Kanadából, és nem sokkal később már úton voltunk New Jersey-be, hogy csatlakozzunk olyan csapatokhoz, mint a Metallica, az Anthrax vagy a Manowar. Aztán jött a Violence And Force lemez..." Bár úgy tűnt, hogy ezzel sínre került a karrierjük, nem sikerült megvetniük a lábukat a Megaforce-nál, így a harmadik nagylemez, a Long Live The Loud 1985-ben már a Music For Nationsnél jelent meg, majd szép lassan széthullott a csapat. Az eredeti felállás utolsó közös anyaga a Fell The Knife EP volt, szintén 1985-ben, majd John Ricci kikerült a zenekarból, és a csapat innentől kezdve kicsit irányt is vesztett. Míg az egykori követők 1986-ban olyan albumokat adtak ki, mint a Master Of Puppets, a Reign In Blood vagy a Peace Sells... But Who′s Buying?, a már Brian McPhee gitárossal felvett Unveiling The Wicked egyértelműen gyengébb volt, mint az Excitertől bármi, a fentebb felsoroltakkal pedig egy lapon sem lehetett említeni.

Az 1988-as, szimplán csak Exciter (vagy más néven O.T.T.) címre keresztelt anyagra Beehler mellé bevettek egy énekest is, Rob Malnatit, de ezzel sem lehetett megmenteni a süllyedő hajót, így szépen bele is álltak a földbe. A brandet Ricci és Beehler együtt élesztette fel 1991-ben, a basszusgitáros Allan nélkül, de az 1992-es Kill After Kill, illetve az 1993-as Better Live Than Dead koncertlemez után ezúttal Beehler lépett le, Ricci pedig előbb Jacques Bélanger, majd Kenny „Metal Mouth" Winter énekesekkel folytatta a bandát. Az utolsó nagylemez még 2010-ben jelent meg Death Machine címmel, aztán 2014-ben a bandában csaknem húsz évet lehúzott, és ezzel rekorder dobos Rik Charron (ma Necronomicon), Fémszájú Kenny, illetve a 2004-től szolgálatot teljesítő basszer, Rob „Clammy" Cohen repültek, és ismét visszatért Beehler, illetve ezúttal Johnson is, így a csapat négy éven keresztül eredeti felállásban nyomult. Ricci 2018-ban úgy döntött, hogy nyugdíjazza magát, az Exciter viszont Beehler és Johnson vezetésével, illetve egy Daniel Dekay nevű gitáros sráccal a fedélzeten ma is létezik, bár leginkább csak nosztalgiazenekarként. Folyamatosan koncerteznek – mostanában épp a Heavy Metal Maniac jubileuma kapcsán –, de új lemezről nincs szó, sőt, egyetlen dalt sem jelentettek meg közösen, így ma is a Death Machine-t záró Skullbreaker az utolsó kiadott Exciter-nóta.

Visszatekintve a zenekar pályafutására, esetükben egyértelmű, hogy az Exciter miért ragadt az underground bugyraiban mindvégig, és azokkal a csapatokkal ellentétben, akik utánuk nem sokkal érkeztek, miért nem tudtak soha szintet lépni. Bármennyire is ígéretes kezdés volt ugyanis a Heavy Metal Maniac, az Exciter Ride The Lightningja sosem született meg, így igazán komoly fejlődés hiányában a kortársak néhány év alatt kíméletlenül lekörözték őket. A Metallica, a Slayer, de még az olyan kisebb csapatok is, mint a Death Angel, a Forbidden vagy a Testament, fénysebességgel robogtak el a leginkább csak egy helyben toporgó kanadaiak mellett. Mindez azonban a Heavy Metal Maniac fontosságából semmit sem vesz el. Ez itt kétségtelenül egy darabka metáltörténelem, ami megkerülhetetlen, ha tisztában akarsz lenni azzal, honnan is indult a thrash/speed irányzat.