Shock!

Legutóbb ugyanitt az Exodus harmadik lemezénél, a Fabulous Disasternél hagytuk abba a banda korai időszakára való visszatekintést, azonban a kettes Pleasures Of The Flesh eddig csak érintőlegesen került szóba. Arról a lemezről van szó, mely Paul Baloff kiebrudalása után a Legacyből igazolt Steve „Zetro" Souza bemutatkozását jelentette, és amelynek kapcsán a rajongók finoman szólva is fanyalogtak akkoriban. Tény ugyan, hogy nem lett olyan erős, mint a debüt, mára etalonná érett Bonded by Blood vagy említett utódja, azonban a második lemeznek így is helye van a thrash történelemkönyvében, az Exodus-sztori pedig nem lehet teljes a Pleasures Of The Flesh kivesézése nélkül. A második Exouds-nagylemez harminc éve jelent meg.

Ugyan a hivatalos verzió szerint az ízig-vérig thrasher Paulnak személyes nézeteltérések miatt kellett távoznia a Bonded By Bloodot bemutató Combat Tour után, a valóság az volt, hogy a többiek nem tudtak tovább együtt létezni a partizást és piálást kétség kívül túlzásba vivő (és ennek következményeibe végül 2002-be bele is halt) frontemberrel, így kénytelenek voltak új énekes után nézni. Rajongótáboruk viszont természetszerűleg belereccsent a hírbe, hiszen egy énekes-csere mindig necces, Paul ráadásul száz százalékos metalhead volt: a testvérük, egy közülük, így a rendkívül közvetlen és szívélyes fickó kirúgását egyszerűen képtelenek voltak elfogadni. Gary Holt: „Pusztán a politikai korrektség jegyében emlegettünk zenei és emberi nézeteltéréseket. Az igazság az volt, hogy Paul teljesen kész volt akkoriban, számunkra pedig nyilvánvaló volt, hogy váltanunk kell."

Az énekesváltás kapcsán pedig természetesen, az új fiún, Zetrón csattant az ostor, aki maga is Exodus-rajongóként került a csapatba, kezdetben azonban nyújthatott bármilyen jó teljesítményt, nem volt esélye. Zetro: „Én magam is a Bay Areában éltem, így pontosan emlékszem, milyen volt, amikor megszületett a thrash metal: a Possessedtől kezdve a Death Angelen át egészen a Legacyig, mindenki olyan akart lenni, mint az Exodus. Ugyanis nem a Metallica találta ki és indította be az egész mozgalmat, hanem az Exodus, 1980 körül. A Kill 'Em All és a Fistful Of Metal is 1983-ban jött ki, de utóbbi nem is volt még thrash. A Megadeth viszont később már thrash metalt játszott, ahogy a Slayer is. Emlékszem, amikor először jöttek San Franciscóba, és még arcfestést viseltek, az Exodusék mondták nekik, hogy mossák le azt. Ekkor persze még nem játszottam a bandában, de emlékszem, hogy Slayerék utána folyton mondogatták: olyannak kell lennünk, mint ezek a srácok! Az Exodus jelentette a thrash kezdetét, és már akkor is ez volt a véleményem, amikor még a Legacyben énekeltem. Soha, egyetlen más bandáért sem hagytam volna ott őket, csak azért az egyért, amelyik akkoriban példaként lebegett mindannyiunk szeme előtt. Csakis az Exodusért!"

Mikor tehát megérkezett az felkérés a csapat részéről, Souza egy pillanatig sem hezitált, hanem otthagyta később Testamentként befutott csapatát, hogy csatlakozzon a thrash metal pionírjaihoz, ahol viszont a rajongók annak ellenére sem fogadták tárt karokkal, hogy nem kívülállóként, hanem a színtér ismert figurájaként érkezett. Gary Holt: „Egy olyan underground legendát váltani, mint amilyen Paul volt, lehetetlen feladat, de Steve mindent megtett, hogy helyt álljon, és ezt végül a rajongók is belátták, bár idő kellett nekik, hogy elfogadjanak valakit Paul helyén." Zetro érkezésének ideje tehát kemény időszaknak bizonyult, de nemcsak a frontember, hanem az egész zenekar számára. A Bonded By Blooddal igen komolyan bejelentkező csapat többi tagja is be volt szarva, hiszen a forrongó színtéren igen komoly versengés folyt, az Exodus pedig nem akart véglegesen leszakadni az ekkor már jóval nagyobbra hízott Metallicától, Slayertől és a többiektől. Zetro: „Elég komoly versengés alakult ki a bandák között, csak az erősek maradhattak fenn. Annyira el volt foglalva mindenki azzal, hogy ő legyen a legjobb, a legnagyobb, hogy szinte semmi és senki más nem érdekelte a bandákat és a közönséget. Minket sem. A csatlakozásom pedig igen komoly átalakulást hozott. A rajongók nagyon szerették Pault, számukra borzasztóan drasztikus lépésnek számított a leváltása. Főleg egy olyan monumentális bemutatkozás után, mint a Bonded by Blood. De velem is működött a dolog, így végül elfogadtak, még akkor is, ha ehhez sok időre volt szükség. Később, a Fabulous Disaster megjelenésekor viszont már egyértelműen én voltam AZ énekes a rajongók szemében is, sőt, '90 körül már sokan azzal jöttek oda hozzám, hogy tényleg volt másik énekese is az Exodusnak?"

A Pleasures Of The Flesh végül a csapat számtalan turnéja miatt elég lassan, két év alatt készült el, így pedig természetesen még Paullal kezdtek el rajta dolgozni. Bár végül Zetro süvöltötte fel az anyagot, a neten fellelhetők kezdetleges verziók is, még elődjével a mikrofon mögött, társszerzőként pedig két dalban (címadó és Brain Dead) is feltüntették. A Tom Skid által felmondott intro után elég komoly felütéssel indul a lemez, a Deranged ugyanis pontosan olyan, horzsolóan kíméletlen thrash-dal, amely alkalmas lehetett volna arra, hogy az énekesváltás miatt elbizonytalanodott arcokat már az első percekben meggyőzze. Szövege egy pszichopatáról szól, a tök spontán született intrónál jobban pedig semmi sem passzolhatna jobban elé. Gary Holt: „Tom Skid egy hajléktalan pszichopata volt, aki a stúdió körül lődörgött, mikor vettük fel a lemezt. Adtunk neki egy flakon bort, és hagytuk, hogy a szalag rögzítse, amit szövegel. Azt hallottam, hogy nem sokkal később elütötte egy busz, és meghalt. Valószínűleg nem sokkal azután történt, hogy kitántorgott a stúdióból a teljes flakon négydolláros bor benyakalása után. Kemény arc volt, de maga a környék is elég kemény volt, tele részegekkel, drogosokkal meg travikkal."

A másodikként érkező 'Till Death Do Us Part egy lényegesen visszafogottabb tempójú, végig középtempón dohogó, kifejezetten fogós darab, erős, dallamos gitárszólóval. Ez volt az első tétel, amely megmutatta, hogy az Exodus igyekszik újítani, kitágítani a zenei határait, azaz túllépni a Bonded By Blood vegytiszta thrash metalján. Gary Holt később azt nyilatkozta, hogy a lemez viszonylagos sikertelenségének oka talán pont a túlzott progresszivitás volt, a rajongók számára ugyanis már túl sok volt egyben az új énekes és a megváltozott zenei irány. A Parasite kezdése ismét csak a jól megszokott Exodus-riffelést dobja be, csordavokálos refrénjével pedig végeredményben kvázi akkora thrash-sláger, mint a csapat másik „állatos" dala, a Piranha. A négyes Brain Dead szintén egyike a valaha született legjobb Exo-daloknak: markáns riffjei és hót egyszerű énektémái mind kitörölhetetlenek, és sikerült hozzá írniuk egy különleges hangulatú, a csapat repertoárjában teljesen új hangzásvilágúnak számító szólót is. Mint említettem, ezt még Paullal közösen írták, és megszületése a későbbi események tükrében kifejezetten hátborzongató, a szöveg ugyanis egy kómában fekvő emberről szól, akit lekapcsolnak az életét biztosító gépekről. Tizenöt évvel később pedig pontosan így ért véget Baloff élete... Az énekes 2002. február 2.-án esett ugyanis kómába egy biciklizés közben elszenvedett stroke után, az oaklandi Highland General Hospital orvosai gyakorlatilag ezzel egy időben megállapították nála az agyhalált, majd le is kapcsolták az őt életben tartó gépekről. Holt elmondása szerint a végzetes stroke-ot két kisebb is megelőzte korábban, amelyeket vélhetően összefüggésbe lehetett hozni az énekes életvitelével.

A Faster Than You'll Ever Live to Be a Derangedhez hasonlóan egyenes vonalú, sodró lendületű dal, de a többihez képest meglehetősen szürke, így ki is lóg a lemezről. A címadó viszont ismét igazi mestermű, amely Michael Pluznick ütőhangszeres, stúdiómuzsikus különféle dobok és zajok csatasorba állításával feljátszott dzsungel-hangulatú intrójával indul, és természetesen a felvezetés kapcsolódik is a lemez koncepciójához. Az eredeti elképzelés szerint ugyanis a borítón a zenekar tagjai kannibálokként lettek volna ábrázolva, amint épp falatoznak áldozataikból. A festmény el is készült, végül azonban csak a lemez picture-disc verzióját díszítette, a sima kiadásra egy jóval finomabb kép került, amelyen a srácok egy afrikai tematikájú bárban, koponyák mögött láthatóak, de a hátsó borítóra azért egy kannibál bennszülöttet is sikerült felcsempészniük. Ma már nehéz kibogozni, hogy a változtatás oka kiadói nyomás volt, vagy a zenekar akart az eredeti, kétségkívül nagyon metal változatnál egy érettebbet, de tény, hogy az új cover teljesen eltért a Bonded by Blood bájosan amatőr képi világától. Ahogy a Brain Dead, úgy a címadó is ott van a csapat megkerülhetetlen klasszikusai között, és ha Gary progresszivitást emlegetett a lemez kapcsán, ennél jobb példát nem is lehetne találni róla szavai igazolására. A Pleasures Of The Flesh számtalan hangulaton áthullámzó, összetett, csaknem nyolcperces, megunhatatlan dalszörnyeteg. Egyértelműen egyik csúcsalkotásuk, amely már 1987-ben előrevetítette azt az epikus világot, melyet később a Force Of Habittel, illetve az Exhibit A és B lemezekkel bontottak ki igazán.

A 30 Seconds egy valójában 39 másodpercet kitevő, olyasfajta akusztikus szösszenet, amelyet korábban és azóta is számtalanszor hallottunk az ezt is egyedül jegyző Garytől (halld például a Bonded By Blood No Love-ját), a Seeds Of Hate pedig ismét egy szélsebes thrash-reszelés, épp csak sokkal erősebb, mint a Faster volt korábban. Riffelése némileg slayeres hangulatú, de igazán Zetro kifejezetten dallamos, minimálisan reszelő énektémái miatt érdekes. A Chemi-Kill újabb csúcspont, ennek felvezetése újfent csak a progresszív vonalat képviseli. A gyors, kíméletlen riffelést szellősebb témákkal váltogató, Zetro számára kifejezetten sok teret biztosító dal topformában mutatja a zenekart. A záró Choose Your Weapon végül már inkább csak korrekt, így túl sokat nem ad hozzá a nélküle is kerek egész lemezhez.

Ugyan a légkör kifejezetten kedvezőnek számított ekkoriban a thrasherek számára, a Pleasures Of The Flesh a fentebb vázolt körülmények miatt nem arathatott – és nem is aratott – osztatlan sikert. Arra viszont tökéletesen alkalmasnak bizonyult, hogy megmutassa: a zenekar ikonikus frontembere nélkül is tud létezni, illetve képes és akar is fejlődni, továbblépni. Ráadásul több, komoly kiadó érdeklődését is felkeltették vele, így alappal bízhattak abban, hogy hatékonyabb kiadói támogatással sikerül végre egy szintre kerülniük az eddigre népszerűségben már messze előttük járó Big Four tagjaival. Zetro: „A körülbelül 1988-tól 1991-ig terjedő időszak jelentette a thrash metal csúcskorszakát. Teljesen előtérben volt a műfaj, mindenki tudott róla, mindenki beszélt róla, és bárhová is mentünk, teltházak előtt léphettünk fel."

A Pleasures biztosította tehát a zenekar túlélését, a megjelenését követő, többek között az M.O.D., a Lääz Rockit, az Anthrax és a Celtic Frost társaságában lenyomott turnék pedig össze is kovácsolták őket. Ráadásul a koncertezéssel töltött egy év arra is elég volt, hogy a közönség is maradéktalanul megbarátkozzon Zetróval. A harmadik nagylemezre így megerősödve és magabiztosan fordulhattak rá. A Fabulous Disaster történetét pedig már ismeritek.