Shock!

Nem tudom, hogy a csillagok állása volt-e kivételesen szerencsés, netán a vízbe kevertek valamit, vagy a 18-as hangárból szabadult el egy sugárnyaláb, de tény, hogy a '80-as évek közepén-végén a Bay Area olyan pezsgő thrash-életet élt, aminek gyümölcséként szinte példátlan koncentrációban jelentek meg a környéken a különleges zenekarok. Amellett, hogy kiváló, és a műfajt a mai napig meghatározó, illetve vezető bandák születtek meg akkor és ott, mellettük egy csomó kisebb karriert befutott, de minőségét tekintve szintén kiemelkedő csapat is felbukkant. Ráadásul mindannyian markáns, saját stílussal rendelkeztek, így annak ellenére, hogy nem lettek különösebben népszerűek, jelentőségük mégis óriási, hatásuk pedig a mai napig érezhető. A különbség mindössze annyi, hogy míg a Big Four tagjai széles körben, addig ezek a kultcsapatok leginkább csak az unbdergroundban számítanak közmegegyezéses hivatkozási alapnak.

Az anno két lemezt megért Heathen abszolút ilyen kultcsapat, és bár Lee Altust ma már leginkább az Exodus gitárosaként szokás beazonosítani, a Heathen vezetőjeként és fő dalszerzőjeként felmutatott munkássága semmivel sem kevésbé jelentős. Második nagylemezük, a Victims of Deception huszonöt évvel ezelőtt jelent meg.

A Heathent 1984-ben alapította a Szovjetunióban született gitáros, Lee Altus és a dobos Carl Sacco, aki egy rövid ideig a Metal Churchben is megfordult korábban. Melléjük első körben az a Sam Kress érkezett énekesnek, aki a legendás Whiplash fanzine-nek is társalapítója volt, gitárosként pedig Jim Sanguinetti egészítette ki a csapatot. Annak ellenére, hogy bőgősük még nem volt, 1985. április 21-én adták első és ezen felállásban utolsó bulijukat, röviddel az esemény után ugyanis Sanguinetti kiszállt, hogy megalapítsa saját csapatát, a Mordredet, Kresst pedig kirúgták, mivel énekesként finoman szólva sem nyújtott kiemelkedőt. A helyükre Dough Piercy gitáros (korábban Legacy, Exodus, Anvil Chorus) és a Blind Illusion énekese, David Godfrey (azaz későbbi nevén David White) került 1985-ben. A felállás az ex-Spectre bőgős Eric Wong csatlakozásával lett teljes, élő megmérettetésükre pedig 1985 februárjában került sor.

A legendás Pray For Death demót, amelynek később a Combat-szerződést is köszönhették, 1986 áprilisában vették fel, röviddel ezután azonban Wongot Mike „Yaz" Jastremski váltotta. Ezzel pedig meg is született a felállás, melynek az első lemez, az 1987-ben kiadott Breaking The Silence köszönhető. „A Heathen már a Pray For Death demóval keltett némi feltűnést. Nagyon pezsgett a színtér, a csapat pedig ott volt a sűrűjében", emlékezett vissza erre a korszakra a 2007 óta a csapatban pengető gitáros, Kragen Lum. „Játszottak a Ruthie's Innben, a Stone-ban, mindenhol. Akkoriban robbant minden a Metallica és az Exodus körül, a Heathen pedig ott volt közvetlenül mögöttük. Ha jól tudom, egész egyszerűen azért választották a srácok a Heathen nevet, mert királyul hangzott, szóval semmilyen mögöttes tartalmat nem kell belegondolni a dologba."

Annak ellenére, hogy a tagok mindegyike szerzett már némi koncerttapasztalatot mára kultikusnak számító egyéb formációkban is, ami a stúdiózást illeti, meglehetősen zöldfülűek voltak, így a debüt felvételei előtt külső segítséget kértek. A választás a legendás Ronnie Montrose-ra esett. Lee Altus: „Az első lemez felvételei előtt úgy gondoltuk, hogy kell egy tapasztalt ember a stúdióba, és mivel Ronnie Montrose maga is muzsikus volt, jó választásnak tűnt. Bár a demónk révén volt már némi tapasztalatunk, kellett valaki, aki irányítja a folyamatot. Sajnos Ronnie végül egyáltalán nem vált be. Amikor a felvételek végén visszahallgattuk az anyagot, alig hittünk a fülünknek. Túl tiszta, túl steril lett a hangzás, egyáltalán nem úgy szólt, ahogy mi szerettük volna."

Való igaz, hogy a Breaking The Silence soundja nem lett kiemelkedő, és a mély hangok szinte teljes hiánya is sokat ront az élvezhetőségén, az azonban még így is nyilvánvaló, hogy nem egy kiváló témát rejt. A Death By Hanging vagy a Goblins Blade teljes mértékben megmutatták, hogy a Heathen különleges, hiszen thrash metalt ilyesfajta, NWOBHM-hatású dolgokkal keverve rajtuk kívül gyakorlatilag senki sem játszott akkoriban így. Amellett, hogy a dalok már itt is magas technikai felkészültségről árulkodtak, kellően karakteresre és fogósra is sikeredtek, így bemutatkozó dalcsokorként a Breaking a mai napig megállja a helyét. És bár Lee később úgy nyilatkozott, hogy ezeket a tételeket ma már nem feltétlenül rögzítené, azt ő is elismeri, hogy első szárnypróbálgatásként igencsak jól sikerültek. Mindazonáltal a Breaking azért is fontos fordulópont volt a csapat karrierjében, mert szerepelt rajta egy Sweet-feldolgozás, aminek köszönhetően kapásból ismertté váltak. Kragen: „Az egész első lemez óriási volt, de a srácoknak nagy mázlijuk volt a Set Me Free sikerével, aminek a videóját az MTV is sokat játszotta. Ez egy remek kezdés volt, de a feldolgozás egyáltalán nem mutatta azt, ami az albumon hallható volt. Viszont a segítségével százezer példányt adtak el, ami hatalmas dolog volt egy thrash bandától." David White: „Hihetetlen sikerünk volt a Set Me Free-vel. Még mi is sokszor mondogatják nekem az emberek, hogy mennyit látták ezt a klipet anno."

Ahelyett azonban, hogy fokozatosan építkeztek volna, a banda elkövette azt a hibát, amibe sok fiatal csapat beleesett. Nevezetesen: elkezdtek másokra hallgatni. Lee Altus: „Az első lemez után egy időre megváltunk Dave-től. A Breaking The Silence a Combatnél jött ki, mivel azonban semmit nem tettek a promóció terén, elkezdtünk más kiadóknál is érdeklődni. Sok nagy cégnél jártunk, és érdekes módon, mindnél azt mondták, hogy szívesen leszerződtetnek minket, ha Dave helyett szerzünk egy másik énekest. Fogalmam sincs, mi bajuk volt Dave-vel, ahogy azt sem értem, hogy lehettünk akkora barmok, hogy belementünk az énekes-cserébe. Mivel azt mondták a lemezcégek, hogy rossz az énekesünk, kirúgtuk Dave-et, ami persze óriási hiba volt, és őt is iszonyúan bántotta. Később szerencsére sikerült rendbe tennünk a kapcsolatunkat, de addig több énekessel is kísérleteztünk, legtovább pedig azt hiszem, Paul Baloff volt nálunk. Idővel persze rájöttünk, hogy Dave-vel a csapat jellegzetes soundja is odalett. A Heathen ugyanis csak vele Heathen, ahogy a Testament sem lehetne Chuck Billy nélkül Testament. Rengeteg gondunk volt a menedzsmentünkkel is, a szokásos szarakodások... Alig koncerteztünk, de végül aztán összejött egy saját turné, ami azonban egyértelműen hiba volt, mivel nem voltunk elég ismertek ahhoz, hogy önállóan induljunk útnak. Inkább előzenekarnak kellett volna elmennünk egy nagyobb banda elé."

A fentieknél a valóságban kicsit bonyolultabb volt a sztori: 1988-ban, az amerikai turnéjuk végén Godfreyt Baloff váltotta, akivel októberben egy demót is rögzítettek. A bőgős Yaz ezt követően lépett le, a banda pedig egy rövid időre fel is oszlott, hogy aztán Manny Bravo bőgőssel és az ex-Metal Church énekes David Wayne-nel alakuljanak újjá. Wayne azonban csak pár napig volt a fedélzeten, majd egy Rick Weaver nevű fickóval is próbáltak, végül pedig Godfrey tért vissza, akivel 1989 márciusában újabb demót – ez volt a négyszámos Opiate For The Masses – rögzítettek. Ezt az 1990-re tervezett Fear Of The Unknown című anyag előkészületeinek szánták, de pénzügyi problémák miatt végül semmi nem lett a korongból. Az ekkor született ötletek többsége azonban szerencsére nem veszett el, hanem felkerült az 1991-es Victims of Deception nagylemezre, kivéve a Nothing You Can See dalt, ami azóta sem jelent meg hivatalosan, a YouTube-on azonban elérhető koncertverzióban. Lee: „A dobos Carl Sacco szállt ki először, méghozzá nem sokkal azt követően, hogy a Breaking The Silence megjelent. Őt váltotta Darren Minter, majd pár évvel később, amikor még mindig a lemezkiadókkal bénáztunk, a basszer Mike Jastremski, azaz Yaz is bejelentette, hogy lelép. Szerintem simán csak besokallt a semmittevéstől, és úgy döntött, alapít egy saját bandát, ahol már gitározni fog a bőgőzés helyett. Az ő helyére aztán sokáig nem találtunk senkit, a kettes anyagot így a Blind Illusionből Marc Biedermann játszotta fel, vendégként. Őt egyébként szerettük volna bevenni, és neki is bejött a Heathen muzsikája, de végül a Blind Illusion mellett döntött."

A Victims Of Deception cím tehát egyértelműen utal a csapat által megélt canossa-járásra, de szerencsére valóban úgy tűnt, a sok vargabetű megerősítette a csapatot, a kettes korongon ugyanis a válság legapróbb jelei sem mutatkoztak. Ráadásul végül a Roadrunnerhez szerződtek vele, a holland kiadó szekere pedig ekkorra kezdett igazán beindulni. Lee: „Belefáradtunk, hogy a nagy kiadók mindenféle változtatásokat követelnek tőlünk, így végül a Roadrunnerhez igazoltunk, ahol senki sem próbálta meg ránk erőszakolni az akaratát. Sokat fejlődtünk az első anyag óta, és megpróbáltunk mindemellé egy kifejezetten érdekes lemezt összehozni. A végeredmény egyértelműen nem a Breaking The Silence folytatása; ha összehasonlítom a mostani bandát a négy évvel ezelőttivel, óriási a különbség."

Lee-nek teljesen igaza van, azt ugyanis akkor is el kell ismerni, hogy a Victims köröket ver a debütáló albumra, ha a Breaking The Silence korongot a mai napig imádom. Amellett, hogy a sound messze erősebb, úgy tűnt, a csapat stílusa is igazán kiforrott az eltelt négy évben. A jellegzetes Heathen-íz persze megmaradt, de a NWOBHM-hatások hátrébb szorultak. Lee dalszerzői vénáját dicséri, hogy a sokszor kifejezetten szövevényes, összetett és hosszú dalok annak ellenére is fogósak lettek, hogy érezhetően kevésbé volt dallamos ez a korong, mint elődje. A nyitó Hypnotized például kapásból nyolc perc feletti, és egyértelműen csúcsra járatja azt, amit akkoriban techno-thrashnek hívtak. Amellett, hogy a Heathen muzsikájában mindig is volt egyfajta vészjósló hangulat, leginkább a kiemelkedő gitárjáték és David Godfrey hangja miatt voltak különlegesek. A Hypnotized pedig mindezt fel is vonultatja, riffelése mellett ugyanis már a dal elején hallható díszítés is klasszikus, a szólókról már nem is beszélve. A kettes Opiate Of The Masses sem rövid darab, ez viszont visszavesz valamelyest a tempóból, karakterében ugyanis inkább a középtempóhoz áll közelebb, legalábbis kezdetben, a végére ugyanis ezt is eléggé begyorsítják. A korszellemnek megfelelően a szövegek is társadalomkritikusak voltak, illetve szót emeltek a szervezett vallások ellen is, ahogy az egy thrashzenekartól elvárható is volt akkoriban.

A majd' tízperces Heathen's Song indítása visszanyúl kissé a NWOBHM-hoz, illetve a Thin Lizzyhez, majd érkezik egy újabb remek thrashriff, és gyakorlatilag ez a riffelés váltakozik akusztikus dolgokkal egészen a dalmonstrum végéig. Negyedikként egy feldolgozás került a korongra, és mivel a Set Me Free kapott némi rádiós- és MTV-játékidőt, a kettes lemez Rainbow-átirata hallatán sokan arra gondoltak, a csapat ismét a sikerre utazik. Lee szerint persze szó sem volt ilyesmiről egy akkori interjú szerint: „A Rainbow dala a gyökereinkre utal, és csak azért tettük fel a lemezre, mert nagyon szeretjük játszani. Nem arról volt szó tehát, hogy kifogytunk volna a dalokból, hiszen akár most kiadhatnánk a harmadik lemezt, annyi témánk gyűlt össze az elmúlt négy évben. Anno a Set Me Free is véletlen dolog volt, egyszerűen csak jól esett eljátszani. Igazság szerint mi egy jóval keményebb verziót akartunk, de Ronnie Montrose azt mondta, komoly sláger lesz belőle, ha hagyjuk, hogy a saját szája íze szerint keverje. És igaza is lett, mert sokat segített nekünk ez a dal, de őszintén szólva nem vagyunk elragadtatva tőle. A Roadrunner is támogatta, hogy legyen a kettes lemezen feldolgozás, a Kill The King viszont már úgy is szól, ahogy azt mi szerettük volna."

Az egyenes vonalú, azonnal ható feldolgozás ugyan kilóg kissé a lemezről, de ez a begyorsított, thrashes változat kifejezetten jó áll a csapatnak. Kellemes felvétel, de nem lett kiemelkedő. A Fear Of The Unknown az eredeti tervek szerint még címadó lett volna egy évvel korábban, és mivel zeneileg ez az egyik legizgalmasabb tétel a korongon, nincs is mit csodálkozni ezen. A Victims Of Deception dalait hallgatva tulajdonképpen mindegyiknél elsüthető lenne ugyanaz a pár mondat: ezek ugyanis mind első osztályú, technikás thrash dalok, remek énekdallamokkal és kifejező, érzelemgazdag, virtuóz szólókkal. Ennél többet írásban nem is nagyon lehet elmondani róluk. Ha valaki szereti az ilyesmit, egész egyszerűen kötelező számára a Heathen, illetve a Victims Of Deception, ismerkedésnek pedig gyakorlatilag bármelyik tételt ajánlhatnám, mindegyik tízpontos. És ahogy például a Fear Of The Unknownt hallgatom, el nem tudom képzelni, mi bajuk lehetett a kiadóknak jó huszonöt évvel ezelőtt Daviddel, a fickó ugyanis tényleg a színtér legjobb énekesei közé tartozott. Érdekes adalék vele kapcsolatban, hogy David White-ként látott napvilágot, de a suliban a mostohaapja vezetéknevét, azaz a Godfreyt használta. Később, felnőttként már visszatért a White-hoz, a többiek azonban meggyőzték, hogy a Breaking The Silence-en még Godfreyként szerepeljen, nehogy azt gondolja bárki is, énekest cseréltek. A Victims Of Deceptionön már David White-Godfreyként tüntették fel, majd szépen elhagyta felvett nevét.

Az akusztikusan induló Prisoners Of Fate hallatán számomra mindig egy másik sajnálatosan alulértékelt csapat, a Lethal ugrik be, ez ugyanis egy olyan szomorkás power-lírai, amilyeneknek Mallicoaték voltak a mesterei; refrénje egyértelműen a legjobb az egész lemezen. A könnyedebb pillanatokat egy szélvész téma követi, a Morbid Curiosity, amely az instru Guitarmony mellett az egyetlen, amit teljes egészében Doug Piercy jegyez. A végül 64 perc fölé kúszó lemezt a gyors, vegytiszta thrash Mercy Is No Virtue (személyes kedvencem) és a slágeres refrénnel operáló Timeless Cell Of Prophecy zárja. David White: „Számomra mindegyik dalunk olyan, mintha saját magam egy része lenne. Ha visszanézek, egyfajta evolúciót látok: azt, hogy mit tettünk és meddig jutottunk. Lépésről-lépésre. Nagyon büszke vagyok mindegyikre."

Okulva a Breaking produkciós fiaskójából, a kettes nagylemez kapcsán már nem engedték ki a kezükből az irányítást, a munka oroszlánrészét Lee végezte: „A Victims felvételei előtt azt mondtam: ezek az én dalaim, és pontosan tudom, hogy kell szólniuk, úgyhogy nincs szükségünk senki külsősre." Altus döntése helyes volt, a Victims Of Deception megjelenése után pedig nagy reményekkel néztek a jövő elébe. Bár a korongot Marc Biederman bőgőzte fel a Blind Illusionból, ő csak vendégként kapott szerepet, sosem lett a Heathen tagja. Basszusgitárosukat Randy Laird személyében találták meg, sajnos azonban semmi sem úgy alakult, ahogy tervezték. A sorozatos balszerencse sok volt a főnök Altusnak, a Heathennek pedig az tette be végleg a kaput, amikor a bandát addig mozgató Lee egy másik csapatba igazolt. Kragen: „A Heathen végül akkor oszlott fel, amikor Lee beszállt a Die Kruppsba. A banda a Victims turnéja után újabb tagcseréken ment keresztül, mivel a bőgős Randy Laird elhunyt, Doug Piercy pedig kiszállt, és Németországba költözött. A dalok, amik végül a Recovered lemezen jelentek meg 2004-ben, ekkor készültek, de be sem fejezték őket. Lee végül kapott egy ajánlatott a Die Kruppstől, ami elég jól futott ekkoriban, úgyhogy a banda leállt, és csak a Thrash of the Titans show hozta össze újra."

Sajnos nem az 1991. szeptember 21.-én, autóbalesetben elhunyt Randy az egyetlen, aki nincs már köztünk a Heathen-családból: az anno még a Metallica által is invitált bőgős, Yaz Jastremski 42 éves korában, szívrohamban halt meg 2005. május 23-án. A szintén bőgősként 2004 és 2011 között velük muzsikáló Jon Torrest szívelégtelenség vitte el 2013-ban, de 2006 óta az első frontember, Sam Kress sincs köztünk, ahogy ugye David Wayne és Paul Baloff sem.

A Heathen tehát második lemeze után hosszú pihenőre vonult, és bár 2001-ben visszatértek, azóta sem pörögnek túlságosan. 2004-ben kijött ugyan a fentebb említett Recovered című gyűjteményes anyag feldolgozásokkal és néhány demóval, a harmadik nagylemezre azonban egészen 2010-ig kellett várni. Annak ellenére, hogy a The Evolution Of Chaos méltó folytatása lett a Victims Of Deceptionnek, utóbbi megjelenése óta ismét teljes csend honol a csapat körül. Bár hivatalosan nem oszlottak fel, elég árulkodó, hogy facebook oldaluk 2015 januárjában frissült utoljára. A magam részéről töretlenül reménykedem a folytatásban, de ha soha többé nem lesz már Heathen, eddigi három lemezükkel így is helyük van a thrash metal nagykönyvében.