Shock!

Az Iced Earth sorsa jelenleg finoman szólva is kérdéses, hiszen a csapat egyszemélyi vezetője, Jon Schaffer gitáros aktívan részt vett a washingtoni Capitoliumnál kirobbant 2021. január 6-ai zavargásokban, és jelenleg is az FBI felügyelete mellett várja a jövőre esedékes ítéletet. Huszonöt évvel ezelőtt azonban minden jel arra mutatott, hogy nem létezik amerikai tradicionális metálbanda, amelyikre fényesebb jövő várna a floridai csapatnál. Az 1996-os The Dark Sagával és az 1998-as Something Wicked This Way Comes albummal a zenekar telibe kapta az ezredvégi heavy metal hullámot – és épp ma huszonöt éve játszottak Budapesten az akkori turnén. Ennek alkalmából felelevenítjük kicsit a negyedszázaddal ezelőtti eseményeket.

A floridai Iced Earth útja látszólag kissé hosszabb volt a sikerhez az átlagosnál, hiszen a csapat csak a '90-es évek második felében robbant be igazán a köztudatba a színtéren. Ekkor már a negyedik nagylemeznél és a sokadik felállásnál jártak, de ami a The Dark Saga megjelenésekor csupán vágyálomnak tűnt, egy bő éven belül valósággá vált. A zenei széljárások lassan, de biztosan épp ekkor indultak változásnak, Jon Schaffer bandája pedig jókor volt a lehető legjobb helyen, a lehető legjobb lemezzel. A Spawn képregény sztorija által ihletett, szikár és súlyos, mégis roppant dallamos album megfogta a beavatott kevesek képzeletét, és híre amolyan sleeper hit módon terjedt az undergroundban.

Az Iced Earth túlzás nélkül rengeteg új rajongót szerzett a Dark Sagával: olyan látványosan sikerült szintet ugraniuk az anyaggal Európában, hogy 1997-ben még egy Days Of Purgatory című kollekciót is volt értelme megjelentetniük, rajta az első korszak dalainak Matthew Barlow által újraénekelt felvételeivel, deklaráltan azzal a céllal, hogy megismertessék a most érkezettekel korábbi munkásságuk legjavát. Utána pedig nekiálltak a '96-os album folytatásának. Teljesen egyértelmű volt, hogy hacsak nem rontanak el nagyon valamit, az Iced Earth robbantani fog, hiszen 1997 fordulópontot jelentett a műfajban. A fiatalabb előadók lemezei közül a Glory To The Brave, a Visions vagy a Legendary Tales, a kitartó és/vagy új erőre kapott régi nagyok munkái közül az Accident Of Birth, a Jugulator, az Unleash The Beast, a The Wake Of Magellan vagy a Somewhere Out In Space minden túlzás nélkül egy éhes, új rajongói generációt nyert meg a hagyományos fémzenéknek.

Talán furcsa, talán nem, de hiába volt papíron is nyertes helyzetben a csapat, mégis csonka zenekarként kényszerültek nekiállni a munkálatoknak. Randall Shawver szólógitáros a Days Of Purgatory munkálatai után lelécelt, és személyes okokból a The Dark Saga turnéira szerződtetett Brent Smedley dobos sem tudta vállalni a tagságot. Így aztán a banda magját alkotó Schaffer-Barlow duó mellett egyedül James MacDonough basszer vonult be fix tagként 1998 kora tavaszán a legendás floridai Morrisound stúdióba, hogy az előző albumot is jegyző Jim Morris produceri felügyelete mellett rögzítsék az új művet. Dobosnak – szigorúan session jelleggel – visszahívták a '96-os anyagot felütő Mark Pratort, a szólókért pedig Larry Tarnowski felelt, szintén csak stúdiómuzsikusként. Más kérdés, hogy utóbbit aztán a turnéra is leigazolták, és végül meglehetősen hosszú időre sikerült megmelegednie a később is mindvégig átjáróházként funkcionáló csapatban. Cinikusan hangzik vagy sem, de nem mintha különösebben számított volna, épp kik dolgoznak a két főarc oldalán: velejét tekintve az Iced Earth mindig is egyszemélyes műsor volt, a karakteres hangú és fazonú Barlow kivételével megkockáztatom, hogy itt valójában mindenki csak vendég lehetett Schaffer partiján az évtizedek során. A csapat ötödik stúdióalbuma végül a Something Wicked This Way Comes címet kapta, és 1998 nyarán került a boltokba.

A lemez voltaképpen egyetlen bírálatot kapott meg rendszeresen már a maga idejében is: hogy túlságosan is közel áll közvetlen elődjéhez. Mindez annyira egyértelmű volt, hogy nálunk például már akkor, 17-18 éves fejjel, lényegesen kisebb zenehallgatói rutinnal is téma volt, de ha jól rémlik, a korabeli Hammer-kritikában is felmerült. A magam részéről mindenesetre még Polgár kolléga válaszának hangsúlyára is tisztán emlékszem, amikor nem sokkal a megjelenés után megvette a lemezt, én meg megkérdeztem, milyen: „Kurva jó, de igazából tök ugyanaz, mint az előző." Ha ez ebben a formában némiképp sarkítás is, a két album kapcsolódási pontjai egyértelműek: a zene stílusa jottányit sem változott, de még a két album felépítése is roppant erősen hajaz egymásra. Nem nevezném ezt problémának természetesen, hiszen az Iced Earth értelemszerűen nem akart változtatni a nyerő formulán, másrészt a dalok minősége tekintetében nem igazán tudnék választani a két lemez között. A The Dark Saga a maga érájának tökéletes US power metal mestermunkája volt – a '98-as albummal pedig ugyanezt a szintet sikerült hozniuk még egyszer, ráadásul erőlködés nélkül. Ez azért nem gyenge attrakció...

A Burning Times a '96-os címadó mintájára nyitja az anyagot: középtempós, súlyos amerikai power metal zúzda ez Barlow érdes, sziklaszilárd, mégis azonnal fülbe ragadó dallamaival. Szimpla és szögegyenes, de húz, mint az ökör, egyszerűen nem lehet kitérni előle – eközben pedig úgy itatja át a pátosz meg a heroikus hangulat, hogy közben egy másodpercre sem megy át giccsbe. Mivel ezen a tradicionális vonalon én mindig is ezt a sallangmentesebb, direktebb, durvább tengerentúli vonalat favorizáltam az amúgy szintén sokat hallgatott kontinentális európai, speedesebb-dajdajozósabb zenekarokkal szemben, aligha szolgál külön magyarázatra, miért bömböltettem ezekben az években orrba-szájba, napi rendszerességgel az Iced Earth lemezeit. Schaffer csapata a '80-as évek nagy amerikai power metal bandáinak abszolút méltó utódja volt, és ezen a csapásirányon még a heavy metal revival éveiben sem hemzsegtek a kiemelkedő versenyzők. Vagyis a zenekar, ha úgy tetszik, telibe talált egy árván kallódó közönségréteget ekkoriban, hiszen a Metal Church és az Armored Saint épp nem létezett, a Vicious Rumors pedig még mindig csak önmagát kereste Carl Albert tragikus halála után.

Emellett amúgy rejlett bennük nem kevés európai íz is, ami javarészt annak köszönhető, hogy Schaffer bevallottan az Iron Maiden mintájára alkotta meg csapatát, sőt, gitárjátékára is a Maiden főnöke tette a legkomolyabb befolyást: „A legnagyobb hatást valójában egy basszusgitáros, Steve Harris gyakorolta rám. Igazság szerint sosem akartam gitáros lenni, soha nem vettem a gitárt olyan komolyan, mindig csak dalszerzésre használtam a hangszert, ehhez pedig Steve Harris nyújtotta a legnagyobb inspirációt. Ő volt a kedvenc dalszerzőm, és a metálban a mai napig őt tartom a legtöbbre ezen a téren. Óriási basszusgitáros, és szerintem óriási vezető is. Amikor fiatalabb voltam, ő jelentette a fő ihletforrásomat, amellett, hogy mindig a saját utamat akartam járni. Volt egy elképzelésem a saját zenekaromról, hogy milyen legyen, és Steve Harris ugyanúgy csinálta. Persze már nagyon fiatalon rájöttem, hogy ezt nem lehet félvállról venni. Steve két lábbal áll a földön, de közben emberséges vezető. Gitározás terén Randy Rhoads a kedvencem, de abban az értelemben véve sosem volt rám hatással, hogy úgy akartam volna játszani, mint ő. Igazából a ritmusjáték érdekel, és már csak emiatt is Steve kívánkozik az élre, mivel hihetetlenül pontos. Talán furcsa, hogy egy gitárosra egy basszer gyakorolta a legnagyobb hatást, de akkor is így van."

Schaffer persze sok minden mást is szintetizált a zenéjében: „Ace Frehley miatt kezdtem el gitározni, miután 11 évesen láttam élőben a KISS-t. Azon az estén végleg eldőlt, mivel akarok foglalkozni. Persze csak kicsit később, úgy négy-öt évvel később tettem szert ténylegesen is egy gitárra, de az elhatározás valóban azon a koncerten fogant meg bennem. Kölyökként egyébként olyan előadókat hallgattam, mint a korai Alice Cooper, a Deep Purple, a Black Sabbath, az AC/DC, a Judas Priest meg a Blue Öyster Cult, tehát a '70-es évek nagy rock- és elsőhullámos heavy metal zenekarai. Aztán jött az Iron Maiden, és akkor nagyjából el is döntöttem, milyen irányba szeretném vinni a saját zenekaromat. Roger Waters szintén óriási hatást gyakorolt rám. Szintén hatalmas dalszerző és szövegíró, minden tekintetben lenyűgöző a munkássága. De például sosem játszottam igazán az említett zenekarok dalait vagy más feldolgozásokat, mindig is saját dalokban gondolkodtam. Viszont ültem otthon, rengeteg füvet szívtam, és közben szóltak ezek a muzsikák, szóval rendesen belém ivódtak."

A Melancholy (Holy Martyr) szintén Dark Saga-testvérdal, az ottani kettes darab I Died For You megfelelője. Címéhez méltóan melankolikusabb, visszafogottabb darab, ahol aztán a tömegeket mozgató kórussal persze azért fémesebb vizekre evezünk. Nem véletlenül lett belőle klipnóta, mert irgalmatlanul tapad a dallam – aligha túlzok, ha azt mondom, hogy a legtöbben bizonyára ebben a hazai zenés csatornák rockos műsorsávjaiban is rengeteget nyomott videóban találkoztak először a csapattal. Tényleg évekre beragadt a klip a Sateliten, meg ki emlékszik már, milyen egyéb sufnitévék üzemeltek még akkoriban... Aztán a lovak közé csapnak, és érkezik a Disciples Of The Lie – a '96-os Violate tesója –, ahol a csapat legdurvább oldala köszön vissza: vérbeli power/thrash ez, zeneileg nem kevés klasszikus Testamenttel, ahol a brutálisan agresszív, hisztérikusan elüvöltött refrén még így is egyből ragad. Baromira érezték ezt a vonalat is, ez kétségtelen. Itt jegyezném meg, hogy a lemez mai füllel hallgatva is elképesztően jól szól: telt, erőteljes, vastag és sűrű, de jól áttekinthető és letisztult a hangzás. A dobsoundot mindig is különösen gyilkosnak találtam, és jegyezzük meg, hogy hiába volt csupán sessionista, Prator hatalmasakat játszik ezekben a nótákban. Jó, nyilván a főnök töviről hegyire előírta neki, hol mit üssön, de teljesítménye értékéből mindez semmit sem von le.

Ahogy a Dark Sagán is a negyedik dal volt „A" sláger a The Hunter képében, úgy a Something Wickeden is a Watching Over Me a másik nagy közönségetető a Melancholy mellett. A Schaffer motorbalesetben elhunyt, tinédzserkori barátjának emléket állító szerzemény talán nem a világ legszofisztikáltabb üzeneteit megfogalmazó darabja, minden szó szerint értendő benne, áttételességnek nyoma sincs (ez amúgy is nagyon jellemző rájuk), a dallam azonban csodaszép, tényleg igazi lélekemelő himnusz kerekedik belőle a szolidan galoppozó ritmusgitárokkal és a bombasztikus, együtténeklős, mégsem túlhajtott kórussal. Az érzékenyebb pillanatok után pedig még hatalmasabbat üt az újabb thrashes gránát Stand Alone, ami talán még a Disciples Of The Lie-nál is jobb, és szintén nem nehéz kihallani belőle Chuck Billyéket. Az akusztikus alapú Consequences ellenben azon tételek sorát gyarapítja, amelyeknek nem volt párja a Dark Sagán. Mindenesetre ez is telitalálat, és egyáltalán nem is tipikus a csapattól. Nagyon halványan a felszín alatt, de megbúvik a verzékben egy határozott '70-es évekbeli ősrockos-progos hatás, elsősorban nem kevés Uriah Heep, az egész lemezen abszolút csúcsteljesítményt nyújtó Barlow pedig elképesztően nagyokat énekel benne. A megint faék egyszerűségű szöveg persze kissé naiv, de maradéktalanul pozitív üzeneteket hordoz, szóval üsse kő, nem bántom, néha ilyen is kell – maga a dal mindenképpen hatalmas kedvenc.

Miként az utána következő két jó súlyos tétel, a My Own Savior és a Reaping Stone is. Előbbi tempósabb, pörgősebb, de még épp azon a ponton visszafogott power metal orgia, hogy már épp nem dobálózik az ember a thrash jelzővel, utóbbi pedig szinte doomosan sötét, kissé metallicásan súlyos darab. Efféle nótát nem írtak túl sokat, pedig tisztán hallatszik, hogy Schaffernek ez a vonal is elég jól benne van a kezében. Ha választanom kell, utóbbira szavazok a kettő közül, de mindig nagyon szerettem az instrumentális 1776-et is. Ez persze teljesen nyíltan Iron Maiden klasszikus US power környezetbe ültetve, de mindez semmit sem von le az értékeiből, komplett kis zeneművet kapunk mindössze három és fél percben. A rajongók előtt fejet hajtó, ismét lassabb, érzelmesebb húrokat pengető Blessed Are You viszont talán túlságosan is egyértelműen aggyal írt, közönségetetőnek szánt darab. Objektíven nézve nem tudok belekötni, de mindig is ezt kedveltem a legkevésbé a lemezről. A dallam azonban itt is nagyon erős, ez kétségtelen.

A lemez nagy dobása persze – akárcsak a Dark Sagán... – itt is a tripla finálé, a Something Wicked Trilogy, a Prophecy, a Birth Of The Wicked és a The Coming Curse csaknem húszperces hármas zárása. Utóbbi az első pillanattól fogva komolyabb dolgokat volt hivatott megalapozni a csapatnál. Schaffer: „1997 környékén pattant ki a fejemből a sztori, valósággal fejbevágott. Nem is igazán tudom elmagyarázni ezt: egyik pillanatról a másikra ott volt az egész. Maga a Something Wicked történet amolyan sci-fi/fantasy thriller, azzal a központi gondolattal, hogy az emberiség valójában idegen a földön, és a bolygó azelőtt már otthont adott egy ősi kultúrának, még előttünk. Akik közülük túlélték a mi megjelenésünket, valójában manipulálnak bennünket a vallások megteremtésével, megosztják az emberiséget, és így tovább... A sztori már első vázlatában és nagyjából tizenkét évezredet ölelt fel, és a daltrilógia mindig is csak ennek egy rövid szakaszát mesélte el. Az elejétől kezdve úgy terveztem, hogy egy nagyszabású konceptalbumot építek a történet köré. Aztán kicsit jegelnünk kellett a dolgot mindenféle lemeztársasági kavarások miatt."

Akárhogy is, ez a hármas finis úgy tökéletes, ahogy van, és nem is szívesen bontanám elemeire. Nálam mindig is egybetartoztak ezek a dalok, amelyek gyakorlatilag mindent felvonultatnak, amitől csak valaha is különleges volt ez a banda, a pörgős-durva, kétlábdobos thrasheléstől kezdve az epikus-dallamos, monumentálisan sztorimesélős oldalig. Mire először robban a The Coming Curse zseniális „I walk the earth..." refrénszerűsége, már valahol nagyon máshol járunk, mint az elején – bizony iskola ez a javából, még csak hasonló csapat sem mozgott akkoriban a színtéren, mint az Iced Earth. Utána nem csoda, hogy nyálcsorgatva vártuk, hogyan folytatódik majd ez az egész a következő albumon... Perfekt zárás egy gyakorlatilag perfekt album végén.

Az Iced Earth a várakozásoknak megfelelően hatalmasat lépett előre az albummal, az akkori közegben egy ilyen izmos heavy metal lemezzel, megfelelő terjesztéssel egyszerűen nem lehetett hibázni. Az új metálgeneráció legnagyobb kedvencei között ölelte keblére a csapatot Európában, különös tekintettel a német nyelvterületre és a mediterrán térségre. A turné ennek megfelelően valóságos diadalmenetnek bizonyult, aminek a mindig kissé későn ébredő Magyarországon egy nem is teljesen megtelt e-klubnyi közönség lehetett tanúja 1998. szeptember 27-én. A turnéra a dobok mögött ismét Smedley-vel kiálló csapat a Sentenced, a Wicked Angel és a Brainstorm társaságában lépett fel a Népligetben – és szívesen elmesélném, milyen volt, ám én is nagy hibát követtem el aznap. Történt ugyanis, hogy az előző este és éjszaka fáradalmainak köszönhetően hiába volt minden adott azon a kellemes vasárnapon, némi tépelődést követően úgy gondoltam: hulla vagyok, úgyis jönnek majd még, nem bírom magam elvonszolni az E-be, majd legközelebb. No comment...

Az 1999-es, túlzás nélkül zseniális Alive In Athens koncertlemez mindenesetre ezt a turnét örökítette meg, és elég jó képet lehet róla alkotni azt illetően, mi övezte ekkoriban az undergroundban a zenekart. Meggyőződésem, hogy amennyiben az Iced Earth ezekben az években megcsíp egy igazán nagy amerikai turnét – például a Bruce Dickinsonnal és Adrian Smithszel visszatérő Iron Maidenét, netán egy korabeli OzzFestet –, talán minden másképp alakul. A zenekarra ekkoriban én is potenciális új A-ligás metálbandaként tekintettem, akikben néhány éves távlatban saját jogon is simán benne van az arénaszint: a mainstream sztratoszférába katapultált Metallica ezekben az években tök mást csinált a Load meg a Reload albumokon, és az általuk a föld alatt hagyott űr betöltésére például tökéletesen alkalmas lett volna az Iced Earth. A Something Wicked This Way Comes az Államokban, totál radar alatt is közel 50 ezer példányban kelt el, ami nem volt éppen kiemelkedő, de ezekben az években a Maiden vagy a Judas Priest sem adott el a tengerentúlon ennél nagyságrendekkel több lemezt. Vagyis volt mire építkezni.

Végül azonban mégsem így alakult, aminek számos oka lehet. A fix felállás hiánya egy lehet ezek közül, bár ahogy fentebb említettem, voltaképpen Schaffer és Barlow kivételével sosem számított annyira, kik játszanak itt éppen. De tény, hogy a kiadói háttér is megreccsent: a csapat összerúgta a port a Century Mediával, így aztán nem is készítették el nekik szerződés szerinti utolsó anyagként az olyannyira várt Something Wicked konceptalbumot. Ehelyett 2001-ben Horror Show címmel egy másik tematikus lemez következett, és csak pár körrel később folytatódott a '98-ban megkezdett sztori, méghozzá két felvonásban. Jon: „Az eredeti elképzelés úgy szólt, hogy rögtön a Something Wicked után két teljes hosszúságú lemezen fejtem majd ki a történetet, de aztán támadt némi kavarás a kiadói hátterünkben, így aztán úgy döntöttünk: kicsit várunk vele. Emiatt követte aztán az albumot a Horror Show, utána pedig beütött 9/11, akkor meg már én jártam fejben valahol nagyon máshol. Másrészt pedig semmiképpen sem szerettünk volna elsőként ellőni a Something Wicked sagát az új kiadónknál, az SPV-nél, mert először látni kellett, miként válik be az együttműködés. Ebből született végül a The Glorious Burden, és csak utána következett a Framing Armageddon meg a The Crucible Of Man."

Persze menet közben azért így is történt náluk ez-az. Személy szerint nagyon szeretem a Steve DiGiorgio és Richard Christy briliáns ritmusszekciójával rögzített Horror Show-t, de ezzel már nem tudtak érdemben előrelépni, aztán jött az említett 9/11, Matt pedig úgy döntött, inkább rendőrként akarja szolgálni a hazát, mintsem énekesként. Egy PeCsa-buli még kinézett nekik ennek meglépte előtt, 2002 legelején, ám a teltházas koncert gyakorlatilag az utolsó pillanatban meghiúsult az elhíresült vámzűr miatt. Vagyis elég hamar örökre megbántam a '98-as kör kihagyását... Barlow tehát lelécelt, és bár Tim „Ripper" Owensszel jól indult az együttműködés, feljebb már vele sem igazoltak. Ugyan a maga idejében tetszett a Something Wicked sagát kifejtő albumkettős (az első részen Ripperrel, a másodikon a kis időre visszatért Barlow-val), ezek a szövevényes, kevésbé direkt anyagok hosszabb távon végül nem iratkoztak fel nálam a napi hallgatnivalók közé. A 2008-as Szigeten azért persze jó volt látni a csapatot a haját vesztett Matt-tel a fronton, és később Stu Blockkal is becsületes lemezeket tettek le az asztalra, de a lassan három évvel ezelőtti washingtoni események jó időre pontot tettek erre a sztorira.

Bár a Q-Anon-féle agyhalott, chemtrailes-pizzahutos-gyíkemberes szint kapcsán utólag adná magát a dolog, Schaffer igazából a lemez idején mindenféle aktuálpolitikai áthallást visszautasított a Something Wicked This Way Comes koncepció vonatkozásában: „A történet tényleg csak az, ami: egy menő, mély sci-fi thriller. Aki többet lát bele ennél, az egy fasz. Nyilván mindig lesznek ilyenek, de az efféle sztorik lényegét éppen az adja, hogy kiemelnek a hétköznapok valóságából. Pont emiatt élvezetesek. Ha valaki ebbe politikát akar belemagyarázni, hát keressen másik zenekart hozzá, mert az Iced Earthnek aztán tényleg semmi köze az ilyesmihez." Aztán ahogy teltek az évek, már tetten érhető az interjúkban, ahogy a főnök fokozatosan beleborult először csak az egyre nyíltabb politizálásba, majd a legelborultabb konteós világba: „Egy boszniai illetőségű barátom készített velem egyszer egy interjút, és ő vetette fel először, hogy lehet valami valóságalapja a Something Wickednek. Én persze egyből rávágtam, hogy haver, hagyjad már, ez egy mese, és kész... Aztán kicsit én is jobban beleláttam, mi folyik az országomban és szerte a világon, ahogyan az árnyékokból manipulálják a dolgokat, a pénzügyi rendszert meg a többit, és egy idő után már hajlottam rá, hogy azt gondoljam: a szentségit, tudat alatt talán ráébredtem erre-arra, mielőtt tudatos szinten is átfogtam volna a dolgokat. Ezzel most persze nem azt mondom, hogy a történet a valóságot meséli el, de azért elég sok van benne abból is..."

A magam részéről nem gondolnám, hogy valamikor, hosszabb távon ne lenne visszaút az Iced Earth számára a színtérre, még Schaffer sanszos lesittelése esetén sem. A zenekar fő terepe mindig is Európa volt, és errefelé azért nem reagált a közvélemény annyira élesen a capitoliumi zavargásokra, mint odahaza – pár év, és meglátjuk, kihozható-e még valami ebből a sztoriból. A fénykor persze a balhé nélkül sem lenne visszahozható, ugyanakkor akármilyen fura társaságba keveredett is végül Jon, a fentebb taglalt éra értékein mindez semmit sem csorbít. A The Dark Saga és a Something Wicked This Way Comes a legkerekebb mesterművek közé tartoznak ezen az amerikai power metalos vonalon, nálam örök kedvencek maradnak.