Shock!

Pénteken új korszak kezdődött a Saxon életében, hiszen a veterán Paul Quinn hajlott korára tekintettel elbúcsúzott a turnézástól és nyugdíjazta magát. Paul posztján a koncerteken innentől a NWOBHM-éra egy másik legendás gitárosa, a Diamond Head-főnök Brian Tatler áll majd, a friss fejezet pedig jó apropót szolgáltat, hogy felidézzük a zenekar másodvirágzásának kezdetét a '90-es évek utolsó éveiben. Ehhez ugyanis a maga idejében szintén egy gitároscsere jelentette a katalizátort, amikor is a társainál fiatalabb Doug Scarratt váltotta a felállásban az alapember Graham Olivert. Az első vele készített album, az 1997-es Unleash The Beast egyértelműen a banda legerősebb teljesítményét jelentette a '80-as évek elejének fénykora óta, és megágyazott a Saxon máig kitartó, 21. századi népszerűségének.

Kevés nagyobb közhely süthető el metálvonalon annál, miszerint a '90-es évek eleje és közepe abszolút nem kedvezett az előző évtized nagyjainak. A seattle-i hullám gyakorlatilag teljesen kisöpörte a korábbi sztárokat, és még aki állva maradt, jellemzően az sem úszta meg alapvető változások nélkül. Ha a Saxon kor- és pályatársait nézzük, kitűnő példákat hozhatunk minderre: az Iron Maiden Bruce Dickinson nélkül próbált boldogulni, a Judas Priest csaknem négy teljes éven át kereste tetszhalálba merevedve Rob Halford utódját, a Motörhead pedig hiába kapta össze magát zeneileg valami embertelenül Mikkey Dee csatlakozásával, éppúgy teljesen eredménytelenül vegetált a multinacionális Sonynál, mint később a kisebb cégeknél. Úgy tűnt, a tradicionális fémzenének mindörökre leáldozott.

A Saxon pályafutása a fentiekkel összehasonlítva persze valahol már a megelőző időszakban is a középúton haladt. Biff Byfordék a '80-as évek elejének etalon nagylemezeivel, a Wheels Of Steel – Strong Arm Of The Law – Denim And Leather mesterhármassal még fej-fej mellett haladtak a Maidennel és a Priesttel, de előbbiekkel ellentétben nekik végül nem sikerült világsztárságra és platinalemezekre váltaniuk az ígéretet. Bár soha nem kerültek olyannyira padlóra, mint a Motörhead, Steve Harrisékkel és Glenn Tiptonékkal ellentétben a Saxonnak valamiért sosem jött össze a nagy amerikai áttörés, pedig egy időben igen alaposan gyúrtak a dologra. A zenekar nagyjából az 1984-es Crusadertől kezdve gyártotta az egyre nyíltabban rádiósra belőtt anyagokat, ám hiába volt az 1988-as Destiny felvezető kislemezdala Christopher Cross Ride Like The Windjének feldolgozása, még ez sem bizonyult elegendőnek a kiugráshoz.

Az EMI a csalódást keltő eredmények után kirúgta a bandát, akik némi tanácstalanság után megrázták magukat, és az 1991-es Solid Ball Of Rockkal, illetve az 1992-es Forever Free-vel megkezdték a visszakanyarodást az eredeti stílushoz. Ekkor azonban beütött a Nevermind és a grunge. Biff Byford: „A fanatikus rajongók megmaradtak, de a Nirvana, a Pearl Jam meg a grunge alaposan lesöpört mindenkit a pályáról. Ezek mind remek zenekarok voltak, de kétségtelen, hogy onnantól nem ránk figyelt a világ. A Forever Free emellett kifejezetten problémás albumnak bizonyult, nem találtunk hozzá megfelelő producert, ráadásul egy hatalmas bécsi stúdióban rögzítettük... Mi magunk sem voltunk elégedettek vele. Németországban még így is nagyon sikeresnek bizonyult a lemez, de odahaza például egyáltalán nem. Ott már a Solid Ball Of Rockkal is csak egyhelyben toporogtunk. Hiába játszották róla még aránylag sokat a Solid Ball Of Rockot meg a Requiemet, azon kaptuk magunkat, hogy a nagyvárosokban még megtelnek a helyek, a kisebbekben viszont már nem nagyon. De ugyanebben a cipőben jártak például a Motörheadék is. Ez elég lehangoló volt, de azért persze csak mentünk előre, nem kezdtük el sajnálni magunkat, és továbbra is kibaszott jó koncerteket adtunk. Ha csak négy-ötszáz ember jön el, de ők tényleg elkötelezetten szeretik a zenekart, hát kurvára mindegy... Olyan zenekarok is játszottak akkoriban felére lefüggönyözött arénákban, akik korábban a világ legnagyobbjai közé tartoztak. Megesik az ilyesmi... A '90-es évek első felében nagyon rossz idők jártak a brit heavy metalra. Emlékszem, láttam az Iron Maident is Blaze-zel akkoriban, és rajtuk sem voltak túl sokan. Az emberek egyszerűen megfeledkeztek rólunk... Olyan ez, mint a hullámvasút."

A zenekar életét emellett belső problémák is nehezítették, az alapító Graham Oliver gitárossal ugyanis egyre inkább elmérgesedett a társak viszonya. Oliver emellett a zenekar háttérembereivel is nagyon durván összerúgta a port: „Akkoriban egy német faszi vitte a menedzsmentünket, és mivel folyamatosan a nyakára jártam, hogy elszámoltatható legyen, meg játsszon nyílt kártyákkal, gyakorlatilag megástam a saját síromat. Aztán pár év múlva már azt hallottam, hogy kis híján lecsukták valami brutális adócsalás miatt..." Mindez odáig vezetett, hogy az 1995 elején kiadott, még heavy metalosabb, de zeneileg nem annyira átütő Dogs Of War Graham utolsó munkájának bizonyult a Saxonnal – méghozzá sajátos módon. Biff: „Graham a Dogs Of War turnén már nem játszott velünk, de előtte olyannyira összeveszett a kiadóval, hogy még a gitárjait is eltüntették a lemezről, és újrajátszatták egy másik csókával... (Rainer Hänsellel, a lemez producerével – D.Á.) Sokan a mai napig azt hiszik, hogy én álltam a dolog mögött, de nem, a kiadó döntött így."

Mindez abból a szempontból szerencsétlenül jött ki, hogy a zenekar úgy érezte: ismét otthonos terepen járnak az albummal. Biff: „A Dogs Of Warral kezdtünk igazán visszakanyarodni a súlyosabb irány felé, az a lemez hard rock és heavy metal klasszikus elegye volt, márpedig ez a Saxon lényege. Igazából a kettő határán mozgunk: őrült metálosok vagyunk, közben meg hard rockerek is... De hát ez az egész csak rock'n'roll. Úgy játszunk, ahogy nekünk tetszik, nem követünk semmiféle trendet, csakis a saját fejünk után megyünk, méghozzá a magunk egyedi módján. És ugyanez áll a többi '80-as évekből itt maradt zenekarra is."

Abban a tekintetben viszont nem is történhetett volna velük áldásosabb dolog a tagcserénél, hogy az Oliver helyére hozott Doug Scarratt friss vért pumpált a szervezetbe. A társainál csaknem egy évtizeddel fiatalabb új gitáros már a lemez turnéján is újfajta dinamikát hozott a Saxonba, és az 1996-os The Eagle Has Landed Part II koncertlemezen mutatkozott be a csapatban. A banda eközben elég komolyan újrahúzta a hátteret, saját kézbe vették a menedzsmentet, és megkezdtek dolgozni a friss szerzeményeken. Biff: „Doug érkezésével gyökeresen megváltoztak a lehetőségeink. Graham nem igazán technikás gitáros: a groove-os riffelés jelentette az igazi asztalát, és persze szólózott is, de annál valójában sokkal jobban érdekelte a hendrixes gitártörős-pirós vonal... Doug érkezésével azonban Paul Quinn is virágzásnak indult. Paul valójában amolyan kattant, skizofrén bluesgitáros, és briliáns a maga nemében... Doug pedig kiműveltebb, cizelláltabb játékos, és a tíz év korkülönbségnek köszönhetően modernebb felfogásban is nyomja. Paul inkább a Hendrix-, Clapton-féle irányon nőtt fel és ezt ültette át a maga stílusába, Doug meg már Steve Vain és társain nőtt fel. Vele kicsit a riffelést is megbonyolíthattuk. Nem mintha el akarnám vitatni Graham érdemeit, de Douggal kicsit zeneibbé váltunk. És mindig az aktuális felállásban játszó zenészek képességeinek megfelelő dalokat írsz. A zenekari dinamika pedig mindig változik."

Eközben az is nyilvánvaló lett, hogy a majdani következő album már más fogadóközegbe érkezik majd, mint a Dogs Of War: 1995 elejének true heavy metal lepusztulásához képest mire a Saxon összerakta a folytatást, már valósággal pezsgett az underground. Minden a lehető legjobb időzítéssel állt tehát össze: a zenekar ezer fokon égett, és sokkal jobb lehetőségekkel számolhatott, mint akár csak két évvel korábban. Nigel Glockler: „Ha új tag érkezik egy zenekarba, mindig friss vért pumpál a rendszerbe, legyen szó basszusgitárosról, dobosról, gitárosról, egyszerűen csak mert új, mert más. A legklasszikusabb példa erre az utóbbi időszakból Richie Faulkner belépése a Judas Priestbe: teljesen érthető, hogy roppant izgalmasnak találják ők is a közös munkát vele, és minden nagyszerűen alakul. Nem mintha K.K.-vel ne ment volna a szekér, de mégis ott az a bizonyos friss vér... Doug akkor érkezett, és ez az első vele készült lemezen is hallatszott."

A Saxon tizenharmadik nagylemeze, az Unleash The Beast 1997 őszén jelent meg. A színtéren a megelőző és a következő hónapokban olyan albumok sorozták meg viszonylag sűrű egymásutánban a tradicionális fémzene híveinek gyomrát, mint a Louder Than Hell, a The Dark Saga, a The Politics Of Ecstasy, az Accident Of Birth, a Visions, a Glory To The Brave, a The Wake Of Magellan, a Somewhere Out In Space, a Jugulator vagy a Legendary Tales. A műfaj kitartó régi híveinek mindez helyből felért egy orgazmussal, ám még náluk is nagyobb potenciál rejlett abban a fiatal rétegben, amelyik korábban már csak életkori okokból kifolyólag sem hallott soha efféle hagyományos heavy metalt. Biffék pedig egész karrierjük egyik legkerekebb, legerősebb munkáját hajították bele ebbe a fortyogó üstbe.

Igen, tudom, hogy a '80-as évek elejének albumainak jelentőségével a Saxon esetében sem versenyezhet semmi, de ezzel együtt is tartom: az Unleash The Beast egységes színvonalát tekintve felér a korai klasszikusokkal. És nem utolsósorban tényleg a napnál világosabb, mennyire éhesen ugrott neki ennek az anyagnak a csapat. Mert nem rossz lemez a Forever Free, nincs különösebb gond a Dogs Of Warral, de különlegesnek egyiket sem nevezném. Itt azonban ismét harapott a Saxon. Biff: „Doug csatlakozásával mindenképpen sötétebb lett a zenekar hangzása. Elkezdődött egy igen jó korszak, mert ismét súlyos zenekarrá váltunk: előtte jó néhány évig könnyebb súlycsoportban játszottunk. Ezzel párhuzamosan átvettem a menedzselési feladatokat is, így aztán egyszerre sokkal összeszedettebben meneteltünk a céljaink felé. Egyértelműen és ismét súlyos bandává akartunk válni."

Ebbéli erőfeszítéseiket maximális siker koronázta. A sejtelmes Gothic Dreams intróból kirobbanó címadó dal például helyből instant modern klasszikus. Szinte thrashes kezdőriffje valóban friss korszakot fémjelez a banda diszkográfiájában, ám a témából kibontakozó, tempós himnusz így is százszázalékos Saxon. Csak éppen ehhez fogható darabok valahogy nem sorjáztak tömegével az előző néhány albumon... A hangulatos bridge és a szimpla, egysoros refrén azonnal ragad, kedvencem azonban mégis a nóta végén teljesen váratlanul előrántott középtempós záró szólóbetét, ez egyenesen óriási. Ha lehet, a Terminal Velocity még ennél is meggyőzőbb, ebben a '80-as évek elejéről ismert Saxon motoros heavy metalja éled újjá a létező legütősebb formában. A kimért, húzós, megfémesített boogie rock'n'roll riffelés egyenesen páratlan, a dal pedig már elsőre is hatalmas sláger – nálam túlzás nélkül a csapat valaha írt egyik legtökéletesebb himnusza. Biff: „A Terminal Velocity egyértelműen a '80-as évek stílusa felé mutatott vissza, míg a címadó szám kifejezetten modernre sikeredett. Utóbbi nyitóriffje például olyan összetett, hogy aligha írhattuk volna meg 1980-ban. Akkoriban inkább az olyan feszített, gyors és agresszív dolgok álltak jól nekünk, mint a Heavy Metal Thunder. Érzés tekintetében valami ilyesmire törekedtünk az Unleash The Beastnél is, csak éppen több zeneiséggel."

A roppant erőteljes, természetes megdörrenésű album a horzsoló riffelésű, parádés építkezésű Circle Of Lighttal folytatódik. Ebben a dalban maradéktalanul ott figyel a Saxonra jellemző dallamosság, ám hangulata a bandától szokatlanul sötét – viszont baromi jól áll nekik. Nem nyilvánvaló sláger, de kiváló darab. Mindez fokozottan áll a The Thin Red Line-ra, ami a Terminal Velocity mellett számomra szintén ott van a Saxon valaha írt legjobb dalai között. A számot James Jones kétszer is megfilmesített, 1964-es háborús regénye ihlette, hangulata pedig ehhez mérten feszült: a visszafojtottan pumpáló gitárokra a verzékben Biff szimpla, de tökéletes, megigéző dallamot kanyarít, amire aztán a melodikus-melankolikus kórussal teszik fel a koronát. A dal úgy emelkedik fennkölt és megrázó magasságokba, hogy mindenféle színpadiasságtól és giccstől mentes. A Saxon mindig is egyszerű eszközökkel alkotott klasszikus melósmetált, sosem filozofálgattak feleslegesen, de mint a mellékelt ábra mutatja, így is lehet sokat és bölcset mondani...

A Ministry Of Fools érdekes darab, nekem mindig az jutott eszembe róla, hogy olyan, mintha Biffék írni akartak volna egy Bruce Springsteen-dalt a saját stílusukban. A tempó, a gitárdallam és még a kocsmapolitizálós szöveg is ezt a rokonságot erősíti, bár a refrén azért persze így is hamisítatlan és összekeverhetetlen. Nem kell túlgondolni, húz, mint az ökör, úgy jó, ahogy van. Az orgonás The Preacher ezzel szemben ismét a banda kimunkáltabb-kiműveltebb oldalát mutatja, és egyszersmind a '90-es évek újonnan dinamizált Saxonját: a zene átmenet a hard rockos és heavy metalos irány között, mégis erőteljesebben, jelentőségteljesebben dörren meg, mint mondjuk a Dogs Of War bármelyik darabja, az elmélkedősre vett refrén pedig egyenesen parádés.

A Bloodletterrel ismét a lovak közé csapnak, a lemez egyik leggyorsabb tételével állunk szemben, ezen sincs különösebb elemeznivaló, a Saxon leghúzósabb arca ez, elsőrangú riffeléssel, kiváló szólóbetéttel és újból remek dallamokkal Bifftől. A Cut Out The Disease szintén borongósabb téma, a súlyosan csikorgó-döngölő, szaggatott riffelés és a fátyolos, nyújtott énekdallamok egyaránt jellegzetesen '90-es évekbeli fűszerezéssel tálalják a Saxon-féle hagyományos fogást, a refrénben, illetve a leállós középrészben pedig vastagon benne van a banda epikus oldala is, bár maga a nóta csupán öt és fél perces. Hangulatilag ugyanakkor a Saxon mércéjével nézve elég nyomasztó, tehát jól oldja utána a feszültséget az Absent Friends finom, szimpla, de szép lírája. A végére pedig az All Hell Breaking Loose kétlábdobos repesztését tartogatják, ami kellően felpörgetett hangulatban zárja ezt a kiváló lemezt. Itt elsősorban Biff visszafogottabb énektémái szolgáltatnak érdekességet, aztán persze a verzében meg a refrénben rendesen nekiereszti a hangját. De Glockler is szépen figurázgat a cinekkel.

A lemezt kifejezetten jól fogadta a szakma, és rendesen vissza is helyezte a Saxont a térképre: a zenekar klubturnéja rég látott nézőszámok előtt futott le Európában, és az egyre izmosodó fesztiválpiacon is odaigazoltak a megkerülhetetlen szereplők közé. Németország és Észak-Európa különösen erős terepnek bizonyult, és a csapat olyannyira felfutott ebben az időszakban, hogy abban már a korábban lemorzsolódott régebbi tagok is megszimatolták az üzleti lehetőséget. Graham Oliver és a '90-es évek elején lelépett basszer, Steve Dawson 1999 elején létrehozták a maguk Saxonját, és ezután éveken át pereskedtek a névhasználatért. A bíróság végül Bifféknek kedvezett, és 2003-tól kezdve hivatalosan is csak ők használhatták a banda nevét és védjegyeit, a két régi társnak be kell érnie az Oliver/Dawson Saxon megjelöléssel. De a tény, miszerint 2021-ig, Steve Dawson visszavonulásáig így is sikeresen el tudtak haknizgatni, szépen példázza, mennyire visszaépült a Saxon márkaneve és tábora a 21. században.

Amihez persze arra is szükség volt, hogy az Unleash The Beast ne egyszeri fellángolás legyen, hanem egy ténylegesen gyümölcsöző széria kezdete. A Glockler nyak- és vállműtétje miatt már Fritz Randow dobossal leszállított, 1999-es, még súlyosabb, sötétebb és modernebb Metalhead kitűnő folytatásnak bizonyult. Biff: „A Metalhead meglehetősen sötétre sikerült, de a dalok témája is a földönkívüliek, mindenféle spirituális dolgok meg hasonlók körül forgott, szóval ez illett hozzá. A sok keleties skála is passzolt a nótákba. Doug akkor folyt bele először igazán a dalszerzésbe, sok rajongó meg egyből csak lesett, hogy baszki, hát ezek az ötletek meg honnan jöttek? Európában a mai napig az sokak kedvenc lemeze tőlünk. Kicsit megelőzte a korát, de szerintem roppant gördülékenyen léptünk át vele az új évezredbe."

A 2001-es Killing Ground már a betonbiztos sikersorozat következő fejezeteként jött ki, ekkorra tényleg nem férhetett kétség a csapat kikezdhetetlen státuszához az európai színtéren. Nálam ez a három anyag jelenti tőlük a modern éra etalon triászát, de azóta is mindig megbízhatóan erőteljes új albumokat szállítanak, tényleg nem érheti szó a ház elejét. És e másodvirágzás kezdőrúgása Biff által is bevallottan a '97-es album volt: „Az Unleash The Beasttel rátaláltunk egy nagyszerű formulára: Doug csatlakozásával kiváló összhangba kerültünk, és képesek voltunk ismét olyan dalokat írni, amik nemcsak számunkra jelentettek sokat, de a rajongókat is újból eltalálták. Mindez komoly változást hozott az életünkbe. Gördülékenyen születnek a dalok, senki egója nem telepszik rá a munkára, tényleg egy nagy családot alkotunk, ahol mindenki tudja a dolgát. Vagyis akkor sincs féltékenykedés, ha valakinek három dala kerül fel az aktuális albumra, a másiknak meg egy sem. Mert akkor épp így alakult, és ez mindannyian elfogadjuk, hiszen a zenekar összes tagja folyamatosan írja a nótákat. Nem könnyű tényleg releváns lemezeket letenni az asztalra, ha az ember olyan régóta nyomja az ipart, mint mi, így aztán nem lehet lazítani. Mindig fel kell tenni a kérdést: ez most jó lesz? Működőképes? Vajon, ha kezdő zenekarként kopogtatnál be vele a kiadóhoz, leszerződtetnének? Mert csak akkor maradhat kellően friss a zenéd, ha mindezt észben tartod."

Persze a Saxon tagsága is tisztában van vele, hogy legyenek bármilyen jók manapság, új Wheels Of Steel vagy Denim And Leather már nem születik a kezük alatt. „A rajongók egy része nyilvánvalóan örökre a régi lemezekhez viszonyít majd, és ez nemcsak a mi dolgunkat nehezíti, hanem biztos vagyok benne, hogy az Iron Maidenét, a Motörheadét, a Judas Priestét is. Így aztán nem tehetsz mást, mint hogy egyszerűen olyan zenét írsz, ami neked tetszik, aztán majd kiderül, hogy a rajongóknak is bejön-e" – mondta Biff egy interjúban már vastagon a 2000-es években, és a csapat azóta is ennek szellemében jár el. Változások persze mindig akadhatnak, a biológia pedig kérlelhetetlen: a fáradhatatlan frontember éppúgy 72 éves idén, mint a turnézástól frissen visszavonult Paul Quinn, és az évtizednyi kihagyás után visszatért Nigel Glockler is betöltötte már a hetvenet. De amíg tudják, nyomják az ipart, innentől fogva tehát Brian Tatlerrel, időnként Quinn vendégeskedésével. Én ki tudok ezzel egyezni – remélem, még kitart néhány évig a Saxon jutalomjátéka!