Shock!

Negyven évvel ezelőtt látott napvilágot a Judas Priest történetének legsikeresebb albuma, amelynek megjelenése – különösen Észak-Amerikában – egybeesett a hard rock és heavy metal műfaj végérvényes berobbanásával. A Screaming For Vengeance ennek következtében a tengerentúlon a mai napig egyet jelent a zenekarral, és 2022-ben is kihagyhatatlan koncertslágereket rejt a birminghami alapcsapat repertoárjából. Nem kérdés, hogy ez itt a '80-as évek egyik legmeghatározóbb albuma a műfajban – amely egészen mostanáig a Klasszikushock rovat egyik legfájóbb restanciájának számított. De előbb-utóbb minden mulasztást pótolni kell.

A Judas Priest a brit heavy metal új hullámának zenei megalapozója és előfutára volt a '70-es évek derekától kezdve, majd a NWOBHM-mánia felívelésekor a British Steel albummal a szélesebb közönségrétegek számára is a műfaj egyik megtestesítőjévé váltak. Az album hatalmas sikert aratott Európában, és megindította őket a térképen a tengerentúlon is, ugyanakkor nyilvánvaló volt, hogy az Államokban más stratégia szükségeltetik majd a zenekar megismertetéséhez, mint az öreg kontinensen.

A dallamosabb, kísérletezősebb Point Of Entry album üzleti szempontból mindenesetre egyik piacon sem hozta a folytatástól várt formulát: a közönség és a kritika is vegyesen fogadta, és anyagi téren is elmaradt a '80-as lemeztől. A zenekar úgy fordult rá a következő albumra, hogy tudták: ezúttal nagyobbat kell gurítaniuk. Rob Halford: „A Point Of Entryn akadtak jó nóták, de közben ott volt a Don't Go, a Turning Circles, a You Say Yes, és ezek a furcsább pillanatok nem illettek oda. Így aztán a folytatásnál lineárisabb végeredményre törekedtünk, ami elejétől végéig egységes, és egyik momentuma hallatán sem teszed fel magadnak a kérdést, hogy na, hogyan is keveredtünk ide? De nem volt nagyon konkrét célunk a stúdiózás előtt azt leszámítva, amit minden egyes zenekar kitűz maga elé minden egyes lemeze előtt: hogy ez lesz mindegyik közül a legjobb."

A Columbia kiadó minden feltételt biztosított a csapatnak a munkához, ugyanis a cég illetékesei ekkor már pontosan érzékelték: jó idők jönnek a tengerentúlon a torzított gitáron alapuló zenék számára. Noha a felszínen még a poszt-punk és a new wave számított az ügyeletes médiakedvenc fősodornak, lehetetlen volt nem felfigyelni a hard rock és heavy metal színtér előadóinak egyre jobb lemez- és jegyeladási mutatóira. Halford: „Emlékezetes idők voltak azok, hiszen ekkorra esett az MTV és a rockrádiók berobbanásának kora. A közönség hirtelen keblére ölelte és igényelte a keményebb, erőteljesebb, súlyosabb zenéket, a heavy metalt. Amerika akkorra állt készen a metálra, mint ahogy annak is megérett az ideje, hogy az amerikai közönség készen álljon a bluesra, a dzsesszre, a hip-hopra, az R&B-re. Minden az időzítésen múlik, és ezt nem lehet kívülről befolyásolni. Mindennek megvan a maga ideje. A Columbia kiadó is tudta, érzékelte, hogy már pályára álltunk, de még előttünk van a pillanat, amikor tényleg átkapcsolunk turbófokozatba, így aztán nem tágítottak, és folyamatosan nyomták a gázt. Azt mondták: ha leszállítjuk nekik a lemezt, ami alkalmas rá, hogy a sztratoszférába repítse a zenekart, hosszabb távon is megalapozhatjuk a dolgainkat az Egyesült Államokban."

A zenekar – karrierje során második ízben – Ibizán kezdte meg a stúdiózást régi partnerük, Tom Allom produceri felügyelete mellett. A baleári stúdiózásnak elsősorban adóügyi okai voltak, ugyanakkor maga a meló nem haladt zökkenőmentesen, még az idilli környezet ellenére sem. Egyfelől ez a korszak jelentette a Priest bulizós-rocksztáros érájának csúcsidejét. A fülledt mediterrán éjszakák így sajátos balesetekkel jártak együtt: K.K. Downingot elütötte egy taxi, Glenn Tipton leforrázta a kezét, Ian Hill az éjszaka közepén egyenesen a stúdió előtti óriásmedencébe kormányzott egy bérelt autót, maga Halford pedig folyamatosan ivott. A kreatív munkában ugyanakkor nem ismertek pardont.

Mindez azt eredményezte, hogy a Priest ezúttal minden érintett számára kézzel foghatóan rátapintott valamire: Allom és a csapat tagjai is tudták, hogy ezúttal nem lesz melléfogás, a végeredmény ütni fog, még a szüntelen partizás dacára is. Glenn: „Nem csaptuk össze a dolgokat, rászántuk az időt a dalokra, tényleg rengeteg munkaórát fektettünk bele, hogy mindegyik számból kihozzuk a legtöbbet." Halford: „Amennyit piáltam, drogoztam és buliztam akkoriban, már az is csodaszámba megy, hogy egyáltalán képes voltam felemelni a ceruzát, de mindig is imádtam összeházasítani a szövegeket ezekkel a zseniális hangszeres alapokkal. Például meghallgattam a Riding On The Wind kezdését, azt a drámai dobtémát, vagy a címadó dal teljesen szokatlan ritmusképleteit, és engem is felpörgetett a zene, hogy különlegesebb szövegeket írjak. Ha szerző vagy, egy szüntelen gondolatfolyamból táplálkozol. Ritkán elemzem ki utólag szóról szóra, amit írtam, utána ugrom tovább a következő lehetőségekre. De roppant büszke voltam a szövegekre is." Allom: „Az volt a legjobb a Priesttel közös munkában, hogy nem voltak határok, nem voltak kényszerek. Ha támadt egy ötletünk, amitől érdekesebb, súlyosabb vagy akármilyenebb lett a végeredmény, megvalósítottuk. Semmi sem volt túl nagyszabású, túl hangos, túl akármilyen. Mindig komoly élvezetet jelentett a velük közös meló."

A munkát ugyanakkor félbe kellett szakítani, mert a zenekar hátországában is problémák jelentkeztek: a menedzsment szakadásnak indult, így néhány hetes kényszerszünetre kényszerültek, a felvételeket a floridai Orlandóban, a keverést pedig Miamiban fejezték be. Mindenki roppant elégedett volt az elkészült anyaggal, amelyre ebben a végső fázisban, amolyan utolsó pillanatos jelleggel még felkerült egy plusz dal. Maga a csapat nem érezte különösebben a csít az Another Thing Comin' munkacímű számban – emiatt eleve a B oldalra passzírozták fel –, a Columbia illetékesei azonban egyből ráharaptak. Halford: „Mindannyiunknak tetszett a dal, de kicsit túl egyszerűnek tűnt, meg nem is volt valami súlyos. A meló legvégére állt össze, szóval azt mondtuk, oké, tegyük fel rá. Inkább az album összképét tartottuk szem előtt, így aztán nem is tudatosult bennünk, mennyire kiugró a dal. A kiadónál azonban egyből azt mondták: oké, ez lesz a single, és garantáltan hatalmasat megy majd. Vállat vontunk: oké, legyen..."

Allom szerint persze mindez korántsem volt véletlen, hiába nem realizálta azonnal a munkálatokba beleborult csapat, micsoda kincs van a kezükben: „Megvolt az alapötlet meg Glenn riffje, és csak amolyan próbajelleggel szaladtunk neki, amikor még kísérletezgettem a dobhangzásokkal: bemikrofonoztam a cuccot, ők meg azt mondták, próbáljuk meg. Belőtték a gitárokat meg a basszust ott a cucc előtt, és füles nélkül elnyomták az egészet. A gitárokat előtte lehangolták, és a megfelelő crunch hangzás elérése érdekében elég magasra állították a túlvezéreltségi szintet is. Felvettük, és egyből azt mondtam nekik: srácok, ezt ennél jobban nem fogjátok tudni elcsípni. Újra akarták venni az összes gitársávot a szokásos módon, hogy meglegyen a gitároknak az a jellegzetes nagy terű soundja, de ha jól emlékszem, csak Glenn-nek hagytam, hogy az egyik ritmusgitárhoz hozzátegyen némi utólagos finomítást. Utána Rob még egy-két apróságot változtatott a szövegen meg a dallamon, de ennyi. Nincs mindig igazam, de ott és akkor egyből tudtam, hogy a nóta úgy tökéletes, ahogy van."

A British Steel felgyűrt ujjú melósmetálja a létező legnyersebb, legdirektebb oldalról mutatta meg a Judas Priestet, a Point Of Entry pedig dallamosabb, kísérletezősebb darabokkal igyekezett tágítani a horizontot, de csupán felemás eredménnyel. Az 1982. július 17-én megjelent Screaming For Vengeance mindenkettőhöz képest óriási előrelépést jelentett. A Judas Priest nyolcadik nagylemeze úgy vitte tovább a '80-as mestermű nyers, szikáran fémes karakterét, hogy zeneileg jóval színesebb, sokszínűbb, előremutatóbb lett – a dalok pedig úgy voltak slágeresebbek a Point Of Entry témáinál, hogy az erőltetettség vagy a testidegenség vádja fel sem merülhetett. A korabeli viszonyok között megszólalását tekintve kimondottan futurisztikusnak, a szó eredeti értelmében véve progresszívnek számító lemez hangulatát már Doug Johnson önmagában ikonikus borítógrafikája is tökéletesen összefoglalja. (A képet annak idején az Interpress Magazin borítóján láttam először, és kisgyerekként valósággal megbabonázott.)

A lemez nyitánya helyből újszerű az instrumentális The Hellion fanfárszerű gitárjaival. A mindössze 41 másodperces intró a koncertek állandó bevezetőjeként olyannyira összenőtt a Priesttel az évtizedek során, hogy ma már ember meg nem mondaná róla, ami amúgy odafigyelve tisztán visszafejthető: Brian May soksávos, monumentális gitármegoldásai szolgáltatták hozzá a konkrét ihletet. A belőle kibontakozó Electric Eye esetében azonban már utólagos képzettársításoknak sincs helye, ez itt százszázalékos, esszenciális Judas Priest, méghozzá az egyik legklasszikusabb örök himnusz a csapattól. A dal építkezésének kulcsa Halford szerepjátszós előadása a kémes-sci-fis szövegben, illetve az ehhez passzoló fokozatos dinamikai hangsúlymódosítások: 1982-es sztenderdekhez képest kifejezetten hi-tech megszólalású heavy metal ez, amely egyszersmind letisztult, könnyen fogható és egyből a fülbe ragad. Az album egyik központi himnusza, amely azóta is kirobbanthatatlan a koncertek programjából, és szó szerint minden összetevője ikonikus, még a szóló utáni kiállás is védjegyszerű. Alapmű.

A Dave Holland dobbevezetőjével startoló Riding On The Wind címét mindig is tökéletesnek tartottam: kevés dalnál tükrözi ennyire perfekt módon a hangulatot mindössze néhány szó. Az Electric Eye csapásirányának, ha lehet, még sodróbb folytatását kapjuk itt egy gyönyörűen megfogalmazott riff hátán, ahol Halford óriási hangja végig a sztratoszférában hasít, de a szinte beszélő gitárdíszítésekkel is mindig a legjobb pillanatban rukkolnak elő a gitárosok. Érdekes, de akármennyire is ragadós a szám, ha odafigyelsz, valójában egyáltalán nem hagyományos a felépítése, ami szintén a Priest skatulyákat nem tűrő gondolkodását tükrözi. Zseniális darab ez is. Akárcsak a Bloodstone, amely nem tartozik a lemez legismertebb tételei közé, nálam azonban az egyik legkomolyabb favorit nemcsak innen, hanem a csapattól is – olyannyira, hogy amikor az idei előtti utolsó budapesti bulin Richie Faulkner egy kis témázgatásból kibontotta a jellegzetes intrót, szó szerint megkönnyeztem. Tipton futurisztikusan megszólaló gitárintrója hátán egy hatalmas terű, lendületes riff és egy megamelodikus heavy metal himnusz bontakozik ki csodaszépen burjánzó futamokkal és egy minden drámaiságát bevető, csúcsformát mutató Halforddal. A klasszikus Judas Priest legdallamosabb oldala ez, ahol az egyszavas refrén jóformán csak hab a tortán: tulajdonképpen már az is első hallgatásra az agyba ég, ahogy bejön a szóló.

A (Take These) Chains abból a szempontból kakukktojás, hogy nem saját szerzemény, hanem külső dalszerző, név szerint Bob Halligan, Jr. száma. Halligan ekkoriban Ceili Rain nevű saját csapatával próbált érvényesülni, és a Columbia fedezte fel. Érdekes ötlet volt épp a Priestnek beajánlani, de a kollaboráció remekül működött (és később ugye lett folytatása is). Halford: „A kiadó tudta, hogy korábban is vettünk fel külsős szerzőktől dalokat, és szerintem úgy okoskodhattak: megértjük majd, miért lehet fontos és értékes egy efféle dal az amerikai rockrádiókban. Átküldték a demót, nekünk pedig egyből megtetszett a szám, mert csodálatos a kompozíció és a riffelés is. Rögtön hallottuk, hogy zeneileg ráüthetjük a Priest-bélyeget." A Riding On The Windhez hasonlóan igen rövid, alig háromperces darab még azzal együtt sem lóg ki a lemezről, hogy zeneileg egyébként eltér a szikrázó heavy metal himnuszoktól: hogy, hogy nem, nekem itt is mindig amolyan queenesen teátrális bombaszt kísértett, a dallam pedig az első hangtól az utolsóig hibátlan.

Érdekes, de remekül működő megoldás utána a hasonlóan kimért Pain And Pleasure szerepeltetése, ahol a Priest bluesos gyökerei köszönnek vissza a slide gitáros témában, csak éppen fülledt, arénarockos tálalásban – tematikailag a két szám jól passzol egymáshoz a lelki és a fizikai oldal kibontásával. Rob: „Talán a Screamingen tudtunk először igazán kényelmesen kapcsolati témájú dalokkal előrukkolni. Az ilyesmit általában nem szokás túl metálos dolognak tekinteni, pedig a metálrajongóknak is vannak barátaik és barátnőik..." Zárójelben persze érdemes megjegyezni, hogy a dal szövegileg elég nyílt szado-mazo utalásokkal dolgozik, ami ugyanakkor a maga idejében eléggé elkerülte a közönség figyelmét, de hát ez azért annyira nem meglepő: a '80-as évek macsó metáltáborának elvégre az sem esett le, hogy Halford és a Priest nyomán gyakorlatilag mindenki a melegközösség jellegzetes bőrcuccaiban feszít... A címadó számmal mindenesetre ismét a gázba taposnak: a lemez legspeedesebb tétele ez, amely ugyanakkor korántsem tipikus, és még akár amolyan thrash-előfutárnak is nevezhetjük, ha nagyon akarjuk. Óriási riffekkel, csodásan megfogalmazott szólóblokkal operáló darab a hadvezérként süvöltő Halforddal, voltaképpen fura, hogy az évek során a banda más, hasonlóan pörgős témáival ellentétben nem vált fix koncertelemmé.

A You've Got Another Thing Comin' esetében utólag szinte bizarr, hogy a zenekar nem érezte benne az elképesztő slágerpotenciált, mert a dal akármilyen lemezről egyből kiugrana. Mivel a Priest történetének egyik leghatalmasabb himnuszáról beszélünk, túl nagy műmagyarázásba nem érdemes belemenni: a higgadtan húzós, lábat és fejet azonnal beindító tempó, a több síkon is értelmezhető, dögösen megfogalmazott szöveg, a mechanikusan ismétlődő, szimpla kórus egyaránt arra predesztinálták a számot, hogy gigászi rádióslágerré váljon a '80-as évek elejének Amerikájában, ez nem is kérdés. Mai fejjel is tökéletesen érthető, miért pont ez a nóta lökte magasabb kategóriába a Judas Priestet az Államokban – a műfaj, a csapat és a teljes éra egyik legemblematikusabb tétele. Halford: „Az a legcsodálatosabb, hogy a dal generációról generációra öröklődött tovább az évtizedek során. A lemezről utat talált a rádióba, tovább élt a kazettás korszakban, a CD-érában, az mp3-ak idején, majd a Guitar Herónak köszönhetően a videójátékos formátumban is. Én is találkoztam olyan arccal, aki lelkesen mesélte, hogy a 14 éves fiának ez a kedvenc dala a játék miatt... Nem történhet jobb egyetlen zenésszel sem, mint amikor a dalai oly módon érintik meg a közönséget, amit előzetesen el sem tudott képzelni."

A Fever a You've Got Another Thing Comin' után szinte csak úgy megbújik az albumon, pedig a Screaming For Vengeance egyik legkülönlegesebb tétele a maga atmoszférikus, éteri és epikus hangulatával. A szám érzelmesebb, ismét dallamosabb megközelítése is működőképes, ám Tipton és Downing gitármegoldásai teszik igazán érdekessé. Halford: „Glenn és Ken mindenhonnan folyamatosan kapta akkoriban az új pedálokat, amiktől teljesen megváltozott a gitárok hangzása. Olyan megszólalásokat csaltak ki a hangszerekből a friss felszerelések segítségével, amilyeneket azelőtt senki mástól nem lehetett hallani." A dal szólóblokkja talán a kedvencem az egész albumon, egyszerűen páratlan, micsoda ívet ír le, amit összegitározik itt a nagy páros. Utána pedig zárásként érkezik a Devil's Child szimpla metal'n'rollja, ahol a direkt riffről, a pulzáló ritmusalapokról, de még Rob többsávos-csordavokálos megoldásairól is mindig az jutott eszembe: ilyen lenne egy AC/DC-dal, ha a Judas Priest írná meg. Szintén sosem fogom megérteni, miért nem kapaszkodott meg tartósan a koncertrepertoárban...

A zenekar az Államokban kezdte meg a turnézást az albummal, és hirtelen soha nem ismert pezsgést tapasztaltak maguk körül. Szó se róla, a Judas Priest korábban sem számított kis névnek a tengerentúlon: nagyjából a Screaming megjelenésével egy időben kapták meg karrierjük első amerikai aranylemezét a British Steelért, az ehhez képest kevésbé sikeres Point Of Entry húzódala, a Heading Out To The Highway pedig kifejezetten jól futott a maga idejében a rockadók hullámhosszain. A You've Got Another Thing Comin' azonban hetek alatt lökte őket a népszerűség egy újabb, korábban elképzelhetetlen szintjére. Halford: „Tök jó nóta volt, de eszünkbe sem jutott, hogy ez robbantja majd be előttünk a rockrádiók ajtaját Amerikában." Tipton: „Akármikor kapcsoltuk be a rádiót, mintha mindig a You've Got Another Thing Comin' szólt volna. Hatalmas sláger lett, és végre tényleg odahelyezett bennünket a térképre az Államokban. Nem hinném, hogy a lemez bármelyik másik dala alkalmas lett volna erre: ebben testesült meg a hangzás, amire az emberek akkoriban vágytak." Downing: „Kétség sem férhet hozzá, hogy a You've Got Another Thing Comin'-nak köszönhetően törtünk át Amerikában. Azon a nyáron szó szerint nem tudtál bekapcsolni egyetlen észak-amerikai rockrádiót sem, hogy ne csendült volna fel záros határidőn belül. Tehát nemcsak a számunkra korábban is erős területeken, így például St. Louis meg San Antonio vonzáskörzetében, hanem mindenhol berobbant."

Az amerikai listák tizenhetedik helyéig jutó lemez mindössze három hónap alatt bearanyozódott az Államokban, a szakadatlanul turnézó csapat pedig mindent meg is tett, hogy Észak-Amerika összes szegletébe elvigye a Screaming For Vengeance hírét. A World Vengeance Tour ennek megfelelően – nevével ellentétben – kizárólag az Atlanti-óceán nyugati partjára koncentrált, olyan nyitócsapatokkal, mint a szintén rohamosan növekvő amerikai népszerűségnek örvendő Krokus, illetve a The Number Of The Beast lemezt promotáló Iron Maiden. Érdekes, de a későbbi visszaemlékezések szerint Nagy-Britannia két legnépszerűbb metálbandája egyáltalán nem jött ki jól ezekben a hetekben: a zenekarok közötti rivalizálás néha túllőtt az egészséges szinten, és parttalan egymásnak feszüléssé fajult például a színpadi díszletek vagy a hangzás kérdéseiben. Halford utólag persze elismeri, hogy ők maguk is látták, micsoda potenciál rejlik a Bruce Dickinsonnal első ízben Amerikában járó előzenekarban: „Szinte minden este megnézem a Maiden műsorát, és mindig azt mondtam utána: ez a csapat hatalmas lesz. A dalokból, a színpadi energiából, mindenből valósággal üvöltött, hogy nagy banda válik majd belőlük."

A Maiden azonban ekkoriban még nem versenyezhetett velük az Államokban. A Screaming For Vengeance 1983 tavaszára meghozta a Priest első amerikai platinalemezét – épp tökéletes időzítéssel, hiszen a zenekar május 29-én már ott volt a San Bernardinó-i US Festival metálnapjának fellépői között. Márpedig ezt a grandiózus, a korabeli források szerint aznap összesen 300 ezer nézőt vonzó rendezvényt méltán szokás a műfaj amerikai virágkorának kezdeteként tekinteni. A Priest felülről negyedikként játszott a tabellán a headliner Van Halen, a Scorpions és a Triumph előtt, alattuk Ozzy Osbourne-nal, a Mötley Crüe-vel és a Quiet Riottal. Innentől kezdve senki számára sem lehetett kérdéses, hogy ott vannak az új éra legmeghatározóbb előadói között. Mi több, ők maguk is tevékenyen hozzájárultak, hogy egyáltalán felvirradhasson ez a korszak.

A zenekar nem engedett sok pihenőt, az év nyarán ismét Ibiza felé vették az irányt, és nekifogtak a folytatásnak. Utóbbi végül 1984 januárjában került a boltokba Defenders Of The Faith címmel, és tulajdonképpen a Screaming irányát vitték rajta tovább még keményebb, még céltudatosabb formában. A színvonalát tekintve is elődjéhez méltó album szintén a világ minden táján elképesztő példányszámokat fialt. Egyértelműen ezek voltak a Judas Priest karrierjének legfényesebb évei. Ian Hill: „A Point Of Entry kapott némi savazást, a Screaming pedig jó lépés volt a helyes irányba. És nem mellesleg elképesztően sikeres is, hiszen soha egyik lemezünkből sem fogyott több, mint abból. Szóval tényleg nagyot szólt a dolog. Utána pedig a Defenders Of The Faith mintha a Screaming szteroidozott változata lett volna, és azzal el is értük a csúcsot. Folytathattuk volna a későbbiekben is hasonló típusú lemezek készítésével, de valójában már nem jelentettek volna tényleges előrelépést a Defendershez képest. Sok zenekar egyébként beéri ennyivel: rátalálnak a megfelelő formulára, aztán ragaszkodnak hozzá, a közönség meg emiatt ragaszkodik hozzájuk. Mi viszont mindig szerettünk előrehaladni."

E törekvések eredménye végül a kommerszebb Turbo lett 1986-ban, de ez már egy másik történet. A közhiedelemmel ellentétben egyébként utóbbi album is nagyon jól fogyott, de az áhított szintugrást már nem hozta meg nekik – kereskedelmi szempontból a mai napig a Screaming For Vengeance számít a Judas Priest legsikeresebb kiadványának. Ez a banda egyetlen albuma, amely kétszeres platinalemez lett az Államokban, de világviszonylatban is a legkelendőbb sorlemezük a British Steel mellett. És ugyan Európában elsősorban a mai napig az 1980-as album, illetve a Breaking The Law a banda névjegye, Észak-Amerikában ez fordítva van: ott a Screaming, illetve a You've Got Another Thing Comin' az első, amivel azonosítják őket. Tipton: „Nem mondom, hogy mindenkinek a Screaming a kedvence, de általában úgy gondolok rá: nagyon közel áll ahhoz az irányvonalhoz, amitől a legjobb Judas Priest-albumként él a többség fejében. Igazi mérföldkövet jelentett."

Méghozzá nemcsak a Priest karrierjében, hanem a műfaj történelmében is: nyugodtan kijelenthetjük, hogy az említett The Number Of The Beasttel, Ozzy korabeli albumaival, a Blackouttal, a Holy Diverrel és társaikkal együtt egy komplett rockrajongó generáció legmeghatározóbb alapélményei közé tartozik az album. Halford: „Bizonyos lemezek csak úgy megtörténnek, amikor elérkezik az a varázslatos pillanat, és az összes alkatrész a helyére kerül. Magától értetődően a zene meg a dalok játsszák ebben a főszerepet, de hasonlóan fontosak a körülmények is: egy konkrét generáció lelkesedése, éhsége, amint épp meg akarják találni a saját identitásukat, és ehhez egy olyan banda zenéje jelenti az aláfestést, mint a Judas Priest. Ha mondjuk hat évvel később jön ki az album teljesen ugyanebben a formában, aligha gyakorolt volna ilyen hatást a pályafutásunkra. Abban a konkrét időpillanatban viszont épp olyan volt a légkör, hogy berobbant a szikra, és fellobbant a láng. És ez egyébként a lemezen is hallatszik, ha ma felteszed: lepörög, és az ember azt mondja a végén, hogy hűha! Mert tényleg lángoltunk. Sokan nem is tudták, hogy metálrajongók, és csak akkor döbbentek rá erre, amikor meghallották a Priestet." Tipton: „Őrült, de nagyszerű idők voltak. Mai fejjel úgy tekintek vissza azokra az évekre, mint amikor tényleg kötelező volt a metál. Vagy rocksztár voltál, vagy az akartál lenni, vagy ha egyik sem, hát úgy néztél ki, mint egy rocksztár. Így aztán mindenkivel egy húron pendültünk."

Az idén nyáron negyven éve kiadott Screaming For Vengeance minden kétséget kizáróan a heavy metal történetének egyik alapműve és a zenekar egyik legjobbja. Komoly gyűjtemény nem létezhet nélküle.