Shock!

Már a Vain No Respectjéről írt visszaemlékezés bevezetőjében is valami olyasmit fejtegettem, hogy néha minden adottnak tűnik egy nagy zenekari áttöréshez, ám valamiért mégsem jön össze a dolog. Ez akkor és ott konkrétan mindenkinek nagyon fáj: a banda néha szó szerint belepusztul, a rajongói pedig nem értik, miért nem kattant rá a világ a nagy kedvencükre, hiszen sokkal jobbak, mint X vagy Y, akinek viszont még a sarki fűszeres is kívülről fújja a slágereit. Aztán persze megy tovább az élet, szép lassan minden a helyére kerül, és marad egy kultikus kedvenc, amit bármikor jó előszedni. Ideális esetben pedig maguk az előadók is beletörődnek: más volt számukra megírva a sors könyvében a tripla platina és a garázsban sorakozó Aston Martin-gyűjtemény helyett. Az első lemezét a napokban huszonöt éve kiadott Los Angeles-i Little Caesar sztorija épp ilyen történet.

A Little Caesar igazi alulról indult kezdeményezés volt, amelyet egy New York-i születésű, majd a hollywoodi klubokban kidobóként elhelyezkedő, szanaszét tetovált motoros rocker, bizonyos Ron Young alapított a '80-as évek második felében. A marcona fazonjával szemben roppant finom, bluesos hanggal megáldott Young fő hatásai a '60-as évek végének, '70-es évek elejének klasszikus blues- és hard rock-előadói voltak: Free-n, Bad Companyn, Led Zeppelinen, Creamen nőtt fel, amelyek mellé egy sor soul és r'n'b-nagyság is feliratkozott Aretha Franklintől Ray Charlesig. Saját csapatával a kezdettől fogva a fenti stílusok ötvözetében gondolkodott, így aztán a Little Caesar ebben a formában alaposan kilógott a korszak Los Angeles-i színteréről, amely javarészt a sikerbandák – Mötley Crüe, Bon Jovi, Ratt, majd később a Guns N' Roses – kopírozásából élt.

A Young mellett Louren Molinare és Apache gitárosokból, Fidel Paniagua basszerből és Tom Morris dobosból álló ötosfogat egy ideig feleslegesen kajtatott szerződés után, a klubokban lógó A&R-osok figyelmét ugyanis valahogy elkerülték. A csapat így saját kiadásban hozta ki első EP-jét, a négy számot tartalmazó Name Your Poisont 1989-ben, amely aztán annyira megtetszett Brian Slagelnek, a Metal Blade főnökének, hogy kért tőlük egy dalt az aktuális Street Survivors válogatáslemezre. Ez a Down To The Wire című szerzemény keltette fel aztán a mindenható John Kalodner figyelmét, aki a szakma egyik fő A&R-gurujaként igazolta le a bandát a korszak legdinamikusabban fejlődő, legprofesszionálisabban működő kiadójához, a Geffenhez. (Ugyebár itt dolgozott akkoriban a hamvaiból feltámadt Aerosmith és maga az isteni Guns N' Roses is.)

Ekkoriban a csapat maga is azt hitte, hogy megfogta az isten lábát. Kalodner óriási potenciált látott bennük, menedzsmentjük élére pedig az a Jimmy Iovine került, aki Patti Smithtől Bruce Springsteenen és a U2-n át Tom Pettyig tényleg a leghatalmasabb nagyágyúkkal dolgozott korábban. Az is gyorsan kiderült, hogy a bemutatkozó album producere a szakma frissen feltört fenegyereke, a kanadai Bob Rock lesz, aki 1989-ben két hajmeresztően sikeres, sokmillió példányban elkelt sikerlemezt jegyzett zenei rendezőként: a The Cult Sonic Temple-jét, illetve a Mötley Crüe Dr. Feelgoodját. Mire azonban megkezdődött a munka, Young már látta, hogy talán mégsem lesz annyira sétagalopp ez az egész, mint azt előzetesen gondolta volna: „A szakma akkori legnagyobb arcaival dolgoztunk: Jimmy Iovine volt a menedzserünk, John Kalodner az A&R-esünk, Bob Rock a producerünk, és az egésznek a tetején ott ült David Geffen mint kiadó. Mindannyian érezték is a potenciált a zenekarban, és óriási elvárásokat támasztottak velünk szemben. Úgy is mondhatnám, hogy azonnali slágert vártak, de közben egymással sem értettek egyet semmiben. A nagy egók meccse közepette pedig elsikkadtunk, hiszen nekünk semmi érdemi beleszólásunk nem lehetett a dolgainkba ilyen figurák között. Emiatt eleve a lemez is elég nehezen készült el."

Mindennek az volt az egyik fő oka, hogy miközben a nagykutyák egymással hadakoztak, már megmutatkozott: a banda voltaképpen teljesen másmilyen, mint a korszak többi rocksztárja. Tetovált, vad fazonú arcok voltak, akiktől ránézésre olajszagú, kőegyszerű, mocskos motoros zúzdákat várt volna az ember, a Little Caesar zenéje azonban sokkal finomabb volt ennél: nagyon dallamos, lélekkel telített, bluesos rockmuzsikában utaztak. Mindez eleve fejtörést okozott a fejeseknek, hiszen hallották, hogy a dalaik zseniálisan jók, arról viszont senkinek sem támadt használható elképzelése, miként lehetne megmarketingelni egy efféle zenekart az Axl Rose- és Vince Neil-klónok tengerében. A banda emellett Rockkal sem feltétlenül értett egyet mindenben, mivel ők úgy érezték, földközelibb hangzású, természetesebb megszólalású lemezt kellene készíteniük, de a producer természetesen keresztülvitte a saját elképzeléseit, és egy bombasztikusabb megdörrenésű anyag született. A Little Caesar bemutatkozó albuma végül 1990. május 15-én jelent meg.

Azért vagyok nehéz helyzetben, ha erről az albumról beszélünk, mert nemhogy mai füllel nem rejt zeneileg semmiféle extra vívmányt, de már 1990-ben sem rejtett. Ahogy korábban is írtam, a Little Caesar klasszikus blues- és rocksablonokat értelmezett újra a saját dalaiban, vagyis baromira nem találták fel újból a kereket. Viszont ahogy ezeket a sablonokat visszamondták, nos, annak igazság szerint azelőtt és azóta is alig akadt párja. Mozgott ezekben az években néhány nagyon jó – és azóta sajnos jellemzően elfeledett – banda ezen a vonalon (a Tangier jut eszembe még hirtelen, ami szintén kiugró volt, vagy kicsit későbbről a Cry Of Love, de akár a néhai Jeff Healey korabeli dolgait is említhetem), ennyire izmos dalokat azonban szerintem egyikük sem írt soha... A Little Caesar emellett ráadásul olyannyira változatos volt, amennyire ez csak lehetséges a műfaji keretek között.

A nyitó Down-N-Dirty helyből megadja az alaphangulatot: egy ezerszer hallott, csikorgó blues rock-riff indít, ám az embert azonnal elsodorja a lendület, főleg, miután beúszik Young őserejű, rekedtes, ám egyszersmind roppant finom dallamokat is produkáló hangja, amelyet egyszersmind parádés, a hajmetal-érára jellemzően kidolgozott vokálmunka támogat (nem véletlenül: az egész zenekar baromi jól énekelt és vokálozott). Máris kész egy hatalmas himnusz, amelyben még a bulis szöveg is teljesen autentikus és üt, a belassulós, rövid betét hallatán pedig egyből meg fogod érteni, mitől is volt annyira különleges ez a banda: Young itt olyan libabőrös dallamot énekel, hogy ezredszerre is feláll tőle a szőr a karomon. A másik erősség pedig a hangzás, ami lehet, hogy lehetett volna dzsungább, koszosabb, Bob Rock azonban nem véletlenül lett Bob Rock: ez a lemez is elképesztően jól szól, minden hangszer csodálatosan hallatszik, és még az extrák – zongora, herfli – is tökéletesen passzolnak az alap kétgitáros felálláshoz.

A Hard Times némileg lassabb tempóban folytatja a sort, és itt mutatkozik meg először a legkézzelfoghatóbban a banda másik nagy különlegessége: úgy nyomták ezt a zsigeri, sör- és füstszagú kocsmamuzsikát, hogy közben már-már AOR-osan finom melódiákkal tették tele a dalaikat. Ebben nyilván Ron hangja meg a megalázóan perfekt vokálok jelentik a legfőbb tényezőt, de a hangszerelés is végig parádés. Ránézésre tényleg olyanok voltak ezek a fickók, mint egy csapatnyi autószerelő valahonnan az amerikai közép-nyugatról, aztán közben meg olyan félelmetes igényességgel játszottak, mint a legelegánsabb, legelőkelőbb tengerentúli jukebox-hősök a műfaj abszolút felsőházából... A Chain Of Fools feldolgozása is tökéletesen példázza mindezt: ez a nóta amolyan amerikai blues/soul-örökzöld, amit először Aretha Franklin vett lemezre. A Little Caesar verziója hagyományőrző, ám benne van a banda minden erőssége, Ron Young pedig ezt is istenként énekli. Tényleg a világ legnagyobb igazságtalanságainak egyike, hogy ebből a fickóból nem lett általánosan elismert, körülrajongott hang, mert számomra már csak az ezen a lemezen nyújtottak alapján is ott van a legnagyobbak között. Mondanom sem kell, ő játssza az abszolút főszerepet az In Your Arms című megaballadában is, amelynek papírforma szerint egyedül legalább 2-3 milliót kellett volna eladnia az anyagból. Leheletfinom hangszerelésű, tökéletes építkezésű líráról beszélünk, ami a maga fennköltsége mellett is mentes mindenféle rózsaszín cukormáztól, a grandiózus refrén pedig az egyik legjobb az egész albumon. Ez a nóta bizony egy szemmel sem marad el a Guns vagy az Aerosmith legnagyobb balladái mögött...

Más biztosan valami pörgős témával dobta volna fel a lemezt a líra után, a Little Caesar azonban a fokozatosság jegyében egy melankolikus rockszámmal folytatja a sort: ez a From The Start, ahol már a poros, fülledt amerikai kisvárosokat idéző steelgitáros kezdés is helyből óriási Ron heroikus melódiáival, hogy aztán az ebből kibontakozó, komótosan menetelő darabot ismét egy nem várt monumenalitású refrénnel koronázzák meg. És ahogy a középrészben visszatér az a hidegrázós kezdőmelódia, azt is tanítani kellene... Utána pedig jön a Rock'N'Roll State Of Mind, az album legdögösebb tétele, egy tempós, sodró lendületű blues'n'roll-himnusz, amelynek lényegét leginkább talán a „Money can't buy it 'cause it can't be sold / If you say it's too loud, then you're too fuckin' old" sorok foglalják össze. Itt még némi igen erőteljes klasszikus Aerosmith-érzés is befigyel, ami különösen a szikrázó szólóbetétnél világlik ki.

A Drive It Home-ban egy fokozattal visszakapcsolnak, de az ember itt is végig látja a lelki szemei előt a hatalmas Harleykon feszítő bomba csajokat és az őket nyertes mosollyal hazafuvarozó Ront. Lehet, hogy nem kapirgáltak filozofikus mélységeket itt, de ha létezik olyan, hogy rockköltészet, hát akkor bizony valami ilyesmi az... Vagy még inkább a Midtown, egy aszfaltszagú fél-ballada újfent elképesztően finom, már-már musicales dallamokkal és hangulattal. Ez sem éppen olyasmi, amit ezekből a fazonokból kinézne az ember, de hát ahogy mondani szokták, a zord külső érző szívet takar... A Cajun Panther újabb fülledt délvidéki blues fémesen viccelődő gitárokkal, irgalmatlanul feszes, dögös ritmusokkal, ám inkább csak amolyan felvezetés a Wrong Side Of The Trackshez, amely akár a banda ars poeticájának is tekinthető, és ha csak egyetlen kedvencet mondhatok a Little Caesartól, valószínűleg ez lenne az, mert mindent egyesít, amitől annyira jó ez a lemez. Az alap persze megint a jó öreg blues, viszont ekkora feelingbombát még ezekben az években is csak kevés amerikai rockbanda volt képes bakelitbe préselni. És ugye itt fogalmazódik meg Ron hitvallása arról, mit csinál majd, ha egyszer gazdag lesz a zenéjéből: „I'll be tearin' up the golf course with all my drunken friends..." Ez sajnos nem jött össze, mint tudjuk, pedig nagyon megérdemelték volna. A finálé ehhez képest inkább a finom irányba megy. Az I Wish It Would Rain az In Your Arms tesója, megbabonázó erejű power-ballada újfent egészen különleges dallamokkal (tényleg még csak hasonló szabású dalokat sem írt senki ekkoriban, pedig a formulában semmi ördöngösség nincsen...), a Little Queenie pedig újabb dirty blues rockerként startol, ám a végére átfordulnak valami olyasmibe, amit leginkább talán soul/gospel rockként lehetne jellemezni. Hatperces, hatalmas ívet leíró, epikus hatású szerzemény kerekedik a hagyományosabb kezdésből, parádés zárás egy ennyire faltól falig perfekt anyag végén.

A lemez kritikai fogadtatása óriási volt, a szaklapok ódákat zengtek a zenekarról, és – teljesen jogosan – a korszak leghitelesebb, legélvezetesebb bluesos hard rock-albumaként fogadták az anyagot. A listákon sem kezdtek rosszul: noha Young kifejezetten tiltakozott ellene, hogy az egyetlen feldolgozás, a Chain Of Fools legyen a felvezető single valamelyik saját szám helyett, természetesen nem tudta meggyőzni Kalodneréket, viszont ez a húzás sem bizonyult éppen rossznak, a dal bekerült a rádiók műsorába, és az MTV is játszani kezdte. Az album a Billboard-lista 139. helyén kezdett, de ha valahol, hát a Geffennél aztán tudták: a Guns N' Rosesnál is egy évbe telt, mire berobbant az Appetite For Destruction. Így aztán úgy tűnt, a velük dolgozó team időt ad a Little Caesarnak. Ekkor azonban beütött a krach, amiről előtte sokat pletykáltak, ám senki sem tudhatta biztosan, összejön-e: David Geffen szűk egy hónappal a lemez megjelenése után eladta a teljes céget az MCA Music Entertainmentnek, amit később neveztek át Universal Music Groupra.

Maga Geffen a legóvatosabb becslések szerint is minimum 800 millió dollárt keresett az üzlettel, vagyis ő jól járt, a kiadónál dolgozó előadók többségét pedig nem érintette károsan az átalakulás – leszámítva a Little Caesart, akik mögé éppen ezekben a hetekben kellett volna odaállnia a cégnek teljes mellszélességgel... Young: „Hirtelen, egyik pillanatról a másikra légüres térben találtuk magunkat. A tulajváltás közepette egyszerűen senki sem foglalkozott velünk tovább, a pénzcsapokat pedig elzárták. Az a kiadó, amelyik azelőtt két évet is hajlandó volt belefektetni a Guns N' Roses felfuttatásába, egy hónap után kitalálta, hogy a Little Caesarral nem érdemes tovább foglalkozni. Geffen a cég ügyeit vitte, Kalodner a hírnevéért aggódott, és mindez kihúzta alólunk a szőnyeget." Mindez már csak azért is több volt mint bosszantó, mert az album kifejezetten jól fogyott: „Sosem kaptam róla teljesen pontos kimutatásokat, de abban a bizonyos első három hétben körülbelül 160 ezer példány ment el a lemezből, vagyis jobban futott az albumunk, mint például a The Black Crowesé. A Chain Of Fools kislemez is simán felkerült az amerikai listákra, a hetvenötödik helyre. Viszont a kiadóváltás miatt ezután egyszerűen alig lehetett kapni az albumot, mivel nem voltak képesek átszállítani a lemezeket az egyik raktárból a másikba... Ezek után pedig az MTV is azt mondta, hogy bocs, de majd akkor nyomjuk a klipeteket, ha normálisan lehet is kapni a lemezt. Vagyis az időzítés nem is lehetett volna ennél pocsékabb."

A zenekaron ebben a helyzetben már az sem segített, hogy számos koncert erejéig ők is betársulhattak a KISS Hot In The Shade turnéjára, ahol egyébként nem is fogadta őket rosszul a közönség. Young: „Gene és Paul már akkor is nagyon régóta zenélt együtt, így kicsit olyan volt figyelni őket, mintha egy házaspárt néznénk: a szeretet, a civakodás, minden benne volt. Két világméretű személyiség feszült egymásnak... Arra viszont mindig emlékezni fogok, hogy Gene az első pár közös koncert után bejött az öltözőnkbe, és alaposan kielemezte a show minden egyes vonatkozását, mert addig a színpad szélén nézte a bulijainkat. Mindenre kiterjedő tanácsokat adott, mit kell másképp csinálnunk, min kell még dolgoznunk, ha egy aréna színpadán játszunk. Nagyon nagyra értékeltem ezt, és tökéletesen igaza is volt mindenben. Ott állt ez a fickó, aki gyakorlatilag feltalálta az arénarockot, és abban segített nekünk, hogy megpróbáljuk tényleg belakni a színpadot. Roppant megtisztelőnek éreztük, hogy vette a fáradságot, megnézte a koncertjeinket, és utána el is mondta a meglátásait."

Noha a szakma és a rajongó beavatottak köre a következő időszakban etalonként hivatkozott a lemezre, sőt, némi nagyon szolid rádiós sikert még az In Your Arms is bezsebelt, jellemző, hogy a banda annak kapcsán kapta a legnagyobb nyilvánosságot, amikor Ron felbukkant a Terminator 2 egyik jelenetében: ő az a tetovált motoros, akit a ruhabeszerző körúton tartózkodó Arnold „T-800-as" Schwarzenegger kihajít a film elején a kocsma ablakán. Young: „Kathryn Bigelow révén kerültem be a projektbe, aki nagyon jó barátom, még New Yorkból ismerem, és akkoriban James Cameron felesége volt. Jimmel is cimborák lettünk, összejártunk, ilyenek... Tőle jött az ötlet is, hogy ugorjak le a forgatásra. Úgy mentem ki, hogy igazából fogalmam sem volt, pontosan mit kell majd csinálnom, de aztán végül Arnold körülbelül hússzor vágott ki az ablakon, mire végre sikerült megfelelően rögzíteni a jelenetet! Jó móka volt, azt viszont sosem gondoltam volna, hogy bárki is felismer majd a filmben..."

A Little Caesar végül úgy kényszerült abbahagyni az első album turnéit, hogy a háttér rendezetlensége miatt az anyag nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A Geffennél ezután megfagyott körülöttük a levegő, és az Apache helyett a többek között David Bowie mellől ismerős Earl Slick gitárossal elkészített második album, az Influence elkészítésében már sem Kalodner, sem Rock nem vett részt. Ez az anyag 1992 elején jelent meg, és ugyan nem múlta felül a debütöt, de simán méltó volt hozzá: egy normális világban, normális háttérrel biztosan el lehetett volna juttatni a közönséghez. Egy Little Caesarhoz hasonló hagyományos rockbanda ekkoriban azonban már esélytelenül indult a versenyben, pedig Young saját bevallása szerint már korábban is pontosan érzékelte, hogy forradalmi változások várhatók a zeneiparban: „Sosem akartunk effektek és produkciós trükkök mögé rejtőzni, de mégsem nyílt erre igazán lehetőségünk az első két lemez idejében. Folyamatosan azt magyaráztuk mindenkinek a környezetünkben, hogy változások közelednek a zeneiparban, a kölykök valami mást, valami alternatívát várnak a hatalmas produkciós munkával készített albumokhoz képest, amik úgy szólnak, mintha egy gigantikus sterilizátorral készítették volna el őket. De elveszítettük a csatát, és miközben nagyban éltük a saját üzleti rémálmainkat, a Soundgarden, a Pearl Jam meg a Nirvana kezdett el olyan megközelítésű lemezeket készíteni, mint amilyeneket mi szerettünk volna."

Az „én bezzeg megmondtam!" persze ebben az esetben sem ért sokat, pláne, hogy a fizika törvényeit meghazudtolva a Little Caesarnak sikerült kétszer is belelépnie ugyanabba a folyóba. Young: „Az Influence-nél nagyjából ugyanaz játszódott le ismét, mint az első lemeznél, és megint nem volt semmiféle ráhatásunk a folyamatokra. Ekkor éppen Jimmy Iovine került nehéz helyzetbe a kiadónál: folyamatosan harcolt mindenkivel, és végül Geffen nyomására ki is kellett rúgnunk. Pénzt pedig természetesen ismét nem kaptunk... Európában ugyanakkor lehetőségünk nyílt pár gyors koncertre, amelyek mind teltházzal futottak le, vagyis mindenki látta, hogy van igény a zenekarra. Kaptunk is egy ajánlatot az akkori Monsters Of Rock turnéra (ez néhány spanyol, olasz és német bulit jelentett volna, az egyes állomásokon olyan fellépőkkel, mint például az Iron Maiden, a Black Sabbath, a Slayer, a Megadeth, a Testament, a W.A.S.P. vagy a Pantera – D.Á.), a kiadó azonban simán közölte, hogy nem ad rá pénzt. Úgy érezték, nem éri meg belefektetni abba némi lóvét, hogy esténként ötvenezer ember előtt játszhassunk... Ezen a ponton már mindannyian tudtuk, hogy a Little Caesarnak vége. Hamarosan fel is bontották a szerződésünket, a banda pedig feloszlott." A zenekar tehát 1992 folyamán soha be nem váltódott ígéretként volt kénytelen felfüggeszteni tevékenységét.

Young ekkoriban állítólag a Mötley Crüe-nél is felmerült, mint Vince Neil lehetséges utódja, erről azonban a mai napig nem tudni semmi igazán biztosat, és végül, mint tudjuk, nem is lett a dologból semmi. A frontember így egy rövid időre Adrian Vandenberggel, Rudy Sarzóval és Tommy Aldridge-dzsel, a Whitesnake utolsó felállásának hangszereseivel bútorozott össze, és Manic Eden néven el is készítettek egy lemezt 1994-ben. A nem meglepő módon ősrockos, bluesos anyag kiválóan sikerült, ám ezek az idők már tényleg nem kedveztek az efféle bandáknak, így ez a formáció sem bizonyult hosszúéletűnek. Ron ezután egy ideig Slashsel dolgozott, ám végül itt is közbeszólt a Geffen: hiába volt elégedett a gitáros a közösen elkészített dalokkal, a kiadó egy axlösebb énekest akart látni mellette, így végül nem Younggal készült el az It's Five O'Clock Somewhere, hanem Eric Doverrel.

Zenei karrierjének megfeneklése természetesen elég alaposan hazavágta Ront, aki a '90-es évek közepén kénytelen volt felhagyni a főállású muzsikálással, hogy aztán csak a 2000-es években élessze újjá a csaknem eredeti felállású Little Caesart, már bevallottan csak hobbiból. Mindezt meg is teheti, hiszen menő ötvösművészként remekül megél, az éneklés és a csapat mindössze szenvedély számára: „Ez az egész dolog majdnem megölt, mert a végén még ráadásul elég keményen belemásztam a drogokba is, és az egész életem szétcsúszott. Akkoriban már egyáltalán nem tudtam szétválasztani az előadói énemet a tényleges személyiségemtől... Mindenemet feltettem arra, hogy sikeres zenész legyek, és szükségem volt egy alapos seggberúgásra ahhoz, hogy rádöbbenjek, mi is az igazán fontos az életben, a zenében, a zenélésben. És ha visszatekintek erre az egészre, valószínűleg nagyon szánalmasnak érezném magamat, ha ma én is egy lennék azok közül, akik ott állnak a színpadon bőrgatyában, alaposan belőtt hajjal egy zenekar élén, és a két régi slágerüket éneklik estéről estére, miközben baromira komolyan veszik ezt az egészet. Saját életük viszont nincsen, mert még ma is csak azt a bizonyos régen megadatott húsz perc hírnevüket akarják kiaknázni, és abból szeretnének megélni. Én viszont ma is azokkal a srácokkal zenélek, akikkel azelőtt, és semmiféle üzleti baromság nem tette tönkre sem a közös munkánkat zenei egységként, sem a barátságunkat. Vagyis én teljesen más szemszögből nézem ezt az egészet, mint a legtöbb zenész, akik még mindig azon görcsölnek, hogyan adjanak el lemezmilliókat, hogyan tegyenek szert még komolyabb hírnévre, és hogyan maradjanak folyamatosan a felszínen. Nekem ez az egész ma már a hobbim, nem ebből élek, így simán tekinthetek rá utazásként, nem pedig célként."

A Little Caesar az újjáalakulás óta két nagylemezt jelentetett meg: a 2010-es Redemptiont és a 2012-es American Dreamet. Mindkettő korrekt munka, nagyon szívesen hallgatom őket, de az első két albummal azért nem érnek, nem érhetnek már fel ennyi év után. Különösen igaz ez a debütre, amely számomra simán minden idők egyik legjobbja, ha blues-alapú rockzenéről beszélünk, egy igazi elfeledett gyémánt, amit tényleg bátran ajánlok, ha fogékony vagy erre a stílusra. A csalódás itt gyakorlatilag tényleg teljesen kizárt: hatalmas feeling, tökéletes nóták, megkérdőjelezhetetlen hitelesség, és persze egy óriási hang – igazi favorit, amit aki ismer, az általában ugyanolyan nagyra értékel, mint én. És ha már ezzel összehaverkodtál, ne hagyd ki a többit sem, beleértve ebbe az 1998-ban megjelent, ritkaságokat, kiadatlan verziókat rejtő This Time It's Different...!!! gyűjteményt is. A csapat amúgy Európában is fel-felbukkan az utóbbi években, de Magyarországra eddig még nem jutottak el. Reménykedjünk benne, hogy előbb-utóbb változik a helyzet...