Shock!

Kevés zenekar létezik, amelynek neve annyira egybeforrt volna egy bizonyos zenei irányzattal, mint ahogy a Ministryé az industriallal. Habár Al Jourgensen, a csapat alapítója és agya az évtizedek során többször is elutasította ezt a címkét, sőt, megkérdőjelezte még annak létezését is, azért ha nem a kreatív szabadságot kedvelő művész szemein át nézzük a dolgokat, bizony azt látjuk: a Ministry valami olyasmi volt a maga idejében, mint mondjuk a '70-es években a Judas Priest vagy egy évtizeddel később a Metallica. Azaz nem csak fejest ugrottak egy akkoriban kialakuló zenei zsánerbe, de ők maguk is alakították azt, sőt, ott bábáskodtak a születése mellett. E folyamatnak a Ministry esetében is több fordulópontja és időszaka volt, de a legjelentősebbik a huszonöt éve megjelent Psalm 69, a stílus meghatározó műve, a zenekar máig legismertebb alkotása.

A chicagói Ministry nevéről az embernek manapság leginkább gépiesen gyaluló riffek, összeszerelő üzemek mechanikus dohogásával kalapáló dobok, sötét hangulatú elektronikai zajok, illetve agyontorzított, fröcsögő énekhang ugrik be, vagyis mindaz, ami egy valamirevaló industrial bandára általában jellemző. Csakhogy ha visszatekintünk a formáció egészen korai időszakáig, amikor még The Ministryként emlegették őket a zenei magazinok, a fentebb felsorolt stílusjegyek közül jószerével egyetlen egyet sem találunk meg a zenéjükben. Hiába, más kor, más életérzés.

Al Jourgensen életében a politika már egészen korán éreztette pusztító hatását. A zenész Alejandro Ramirez Casasként látta meg a havannai kék eget, egy lányanya és egy olyan férfi gyermekeként, aki túl korán köddé vált ahhoz, hogy fia megismerhesse őt. A családban így Alejandro karakán nagyapja állt az élre, akinek nem igazán volt ínyére a kommunista szellem. A későbbi industrial pápa így nem sokáig élvezhette Hemingway egyik kedvenc városának kellemes időjárását, a nagyapa irányításával ugyanis repülőre ültek, és Fidel Castro rezsimje elől északabbra költöztek. Nem sokkal az Egyesült Államokba érkezésük után főhősünk édesanyja hozzáment egy norvég amatőr NASCAR-versenyzőhöz, így lett Alejandro Ramirez Casasból Allen David Jourgensen.

Jourgensennél is már igen korán megmutatkozott a zene iránti fogékonyság: „Hatéves koromban kezdtem pancsolni a rock and rollban. A szüleimnek volt egy polkaleléjük, ami olyan, mint egy ukelele, csak sokkal hosszabb. Olcsó hamisítvány volt csupán, ott lógott állandóan a falon. Én meg fogtam, és órákig ültem vele a tükör előtt, miközben játszottam rajta.″ A zenei érdeklődés részben talán annak is köszönhető volt, hogy Jourgensen rokonságában akadt egy klasszikus gitárművész, valamint egy spanyolországi karmester is. Korai zenei hatásainak a polkalelén túl, a '60-as és '70-es évek két kultikus figuráját, Syd Barrettet és az akkoriban még a Hawkwindben elborulgató Lemmyt tartotta, vagyis elmondható, hogy a Motörhead atyja a thrash és a speed metal mellett az industrialra is igen nagy hatást gyakorolt. Chicagói egyetemista évei alatt Jourgensen dj-ként dolgozott, gyakorta adagolt a lejátszóba country-lemezeket is (saját orrába pedig kokaint), aminek utózöngéi a későbbi Ministry zenéjében is felbukkannak. Emellett persze az olyan nyilvánvaló csapatok is a kedvencei közé tartoztak, mint a Led Zeppelin vagy a Ramones, akiket élőben is látott, s az ő hatásukra fogott bele végül a zenekarosdiba.

Jourgensen 1978-ban csatlakozott egy Special Affect névre keresztelt csapathoz, és ha megnézzük az akkoriban készült zenekari fotókat, nem épp a fejeket leszakító riffek jutnak az eszünkbe, sokkal inkább tűnik a formáció egy Depeche Mode-ba oltott Sex Pistolsnak. Ez persze egyáltalán nem számított egyedülállónak akkoriban, a később a Nine Inch Nailsszel világsikert arató Trent Reznor is mosolygós szintipoppal kezdte az ipart a '80-as években. Ami Jourgensent illeti, a csapat 1981-ig bírta, aztán szétszéledtek, a mester pedig végül magára maradt. Mindez azonban kevés volt ahhoz, hogy egy hatévesen polkaleléző zsiványt megadásra késztessen, ezért még ebben az évben megalakította a Ministryt. Maga mellé vette Stephen „Stevo" George-ot, mint dobost, valamint két billentyűst, John Davist és Robert Robertset. A csapatot egy helyi, frissen alakult zenei kiadó, a Wax Trax karolta fel, amelynek célja az akkortájt nagyot futó brit elektro-szintipop vonal amerikai meghonosítása volt, s ehhez a '80-as évek eleji Ministryben tökéletes partnerre is találtak.

Az az igazság, hogy eleddig nem sok olyan emberrel találkoztam, aki inkább a Ministry korai időszakát kedvelte volna, szemben azzal, amivé végül a csapat vált. Tény, hogy én sem hallgatom sokat a zenekar debütáló, 1983-as With Sympathy című alkotását, ami ízig-vérig '80-as évekbeli szintetizátoros popzene, a korabeli diszkók tökéletes aláfestő muzsikája, sőt, magának a kornak hangjegyekbe foglalt életérzése. Talán ez is az oka egyébként annak, hogy a szóban forgó irányzat nem is tartott tovább még egy évtizednél sem, szemben a jóval fajsúlyosabb industriallal, ami évtizedek óta velünk van. Az első nagylemez idejére a zenekar két főre fogyott, Jourgensen mellett egyedül Stevo maradt egy darabig, aki később aztán szintén elpártolt a főnöktől, hogy évekkel később menő zenei producerré nevelje ki magát. Ami a Ministryt illeti, a zenei fejlődés meglepően gyors ütemben folyt, az elkövetkező négy album gyakorlatilag ennek az érésnek egy-egy látványos állomása.

Al Jourgensennél az a szokatlan állapot lépett fel, hogy más zenészekkel ellentétben ő már karrierje legelején megkapta az „eladta magát" szidalmat: első lemezével rögtön olyan divatos és feltörekvő előadókkal turnézta körbe Európát, mint a Culture Club vagy a Depeche Mode. Emellett az sem segített az underground életérzés növelésében, hogy a Ministry ekkorra már az Arista istállójához tartozott, ami a Sony leányvállalataként működött, s mint mainstream-orientált nagykiadó, a cég maga akarta irányítani és formálni a Ministryt, hogy minél eladhatóbb legyen. Hamar egyértelművé vált azonban, hogy Jourgensennek esze ágában sincs amerikai Depeche Mode-klónná válni, ezért faképnél is hagyta az Aristát. Később már ő maga sem köntörfalazott a With Sympathyt illetően: „Azért gyűlölöm a With Sympathyt, mert az a lemez nem én vagyok. Szégyellem azt az albumot. Azt az anyagot két producer meg egy zenei kiadó írta, én meg csak mutatóba kellettem nekik, úgy mint Ronald Reagan az országnak. Persze, ő volt az elnök, az én nevem állt a lemezen, de nem sok beleszólásom volt a dolgokba, mint ahogy Reagannek sem az ország irányításába. Egyszóval kitagadom azt a lemezt."

A második Ministry-album, az 1986-os Twitch érezhetően e keserű lázadás terméke. Ezen a lemezen már szinte alig van jelen az elődjére olyannyira jellemző popos felszínesség, és sokkal inkább vetíti előre azt a komorabb vonalat, amiből végül az igazi Ministry megszületik. A Twitch-et egy rövid, de igen fontos bostoni kiruccanás előzte meg: Jourgensen Bostonban figyelt fel egy helyi punkrock-bandára, akik a The Blackouts néven futottak, és épp kezdték kinőni a helyi underground színteret. Jourgensen a szárnyai alá vette a csapatot, stúdiót intézett nekik, de a nagy áttörés végül elmaradt. A kis kaland azonban roppant nagy jelentősséggel bírt a Ministry történetében, a The Blackouts basszusgitárosa ugyanis az a Paul Barker volt, aki aztán a Ministry oszlopos tagjává vált a banda harmadik lemezétől fogva. A második album ugyanakkor még jobbára Jourgensen magánszáma, egyfajta bizonyítani akarás önmaga és a világ felé, egyben határozott célkitűzés is: ez vagyok én, ez a bandám, ez az én igazi zeném.

Jourgensen zenei befolyása a színtérre egyébként már a következő időszakban is érezhetővé vált, elég csak meghallgatni a Nine Inch Nails Pretty Hate Machine-jét, amely – minden erénye ellenére – voltaképp egy Twitch-kópia. Magáról az anyagról egyébként az alkotója is már sokkal pozitívabban nyilatkozott, mint elődjéről: „A Twitch már egy egészen elfogadható lemez lett. Az egyetlen probléma vele, hogy eléggé érezhető rajta a producerünk, Adrian Sherwood befolyása, amivel semmi problémám sincs, az egyik legnagyobb stúdiós hősöm a fickó. De ugyanakkor megint az van, hogy ezek részben más ember véleményei, ötletei, stílusa, ráhúzva az én zenémre."

Az új lemez már új kiadónál, a Sire-nél jött ki, aztán a harmadik anyag előtt Jourgensent valóságos hidegzuhanyként érte, amikor az ötleteire addig nyitott cégtől olyan kérés érkezett, hogy esetleg nem lenne-e kedve a művész úrnak kommerszebbre vennie a zenéjét. A művész úrnak nem volt. Ehelyett maga mellé állította a korábban Bostonban megismert Paul Barkert, és ketten, Hermes Pan és Hypo Luxa művészneveken szállították le a harmadik Ministry-albumot. Az 1988 őszén kiadott The Land Of Rape And Honey-val Jourgensen nemcsak a metalosabb irányba tett egy öles lépést, hanem a banda nevével mára összeforrt politikai kommentár is egyre lényegesebbé kezdett válni a zene mellett. Az ének is módosult, a mára védjegyszerű torzított vokál is itt tűnik fel kiforrott formában először, mint ahogy a különféle, jobbára filmekből vett hangminták is, amelyeket később politikusok beszédrészletei is színesítettek. Jourgensen végre kezdett rátalálni igazi önmagára, s ezt bizonyítja az a mániákus munkatempó is, ami ebben az időben jellemezte. A Ministry mellett több projektben is tevékenyen részt vállalt, legismertebbek ezek közül a Revolting Cocks, valamint a nem kevésbé vicces nevű 1000 Homo Djs, de működött még ezeken kívül egy Pailheadre keresztelt formációja, valamint a Jello Biafrával közös Lard is a '80-as évek végén alakult. Vagyis Jourgensen aligha unatkozott sokat ekkoriban.

Az első igazi Ministry-lemeznek mindenképpen az 1989-es The Mind Is A Terrible Thing To Taste tekinthető. Hűvös és koszos, mint egy őszi munkanap az acélgyárban, és olyan súlyos, mint az ott dohogó nehézgépek. Innen már csak egy lépés volt az az anyag, amely végül mindörökre definiálta a Ministryt az utókor számára. Mindennek első jele az 1991-ben megjelentetett Jesus Built My Hotrod single volt, amely a korábbiaknál jóval őrültebb és fékevesztettebb irányt jósolt. Jourgensen így mesél arról, miként kötött ki a mikrofon előtt Gibby Haynes, a Butthole Surfers énekese: „Eredetileg úgy volt, hogy én fogom énekelni a dalt. Már készen is állt a szöveg hozzá, de aztán Gibby beugrott a stúdióba, jól betequilázott, ráénekelt a basszussávra, és ebből fejlődött ki végül az egész koncepció. Gibby voltaképp egy saját nyelvet talált ki a dalhoz." Ez a hadoválással megspékelt nóta végül sikeres kislemezzé vált, habár amikor a kiadó kézhez kapta a dalt, nem hallottak benne egyebet, mint egy 750 ezer dolláros zajmasszát, ugyanis ennyit fizettek addig a bandának a lemezfelvételekért. (Más kérdés, hogy a pénz jelentős részét Jourgensen és kompániája mindenféle porokra költötte.) Amikor aztán a kiadó egyezkedni próbált volna Jourgensennel, a rasztás kubai fenyegetőzni kezdett: vagy megduplázza a kiadó a lemezköltséget, vagy elválnak az útjaik. A blöff bejött, a Psalm 69-ra így hivatalosan 1,5 millió dollár ment el, amivel beírta magát a világtörténelem legdrágábban elkészített lemezei közé.

Még ebben az évben Jourgensenék meghívást kaptak a neves Lollapalooza fesztiválkörútra, amihez a bandavezérrnek nem sok kedve volt. Ám a single sikere miatt a fesztiválszervezők még arra is hajlandók voltak, hogy a Ministrynek főbanda-státust adjanak, s ennek Jourgensen már képtelen volt ellenállni. A koncerteket lezavarták, hogy aztán a következő évben gőzerővel folytassák az ötödik Ministry-korong összerakását. Az intenzív, kábszerekkel és alkohollal terhelt turnézás azonban igencsak kiszívta a csapatból az erőt, nem is ment könnyen a stúdiózás. Jourgensen és szerzőtársa, Paul Barker a dobos Bill Rieflinnel és az addig turnégitárosként kisegítő, a Rigor Mortisból ismert Mike Scaccia gitárossal egyetemben Wisconsinba, a Royal Recorders nevű stúdióba költözött be két és fél hónapra, hogy nekiálljanak megírni és rögzíteni a friss anyagot. A munka azonban nagyon lassan haladt, végül pedig már nem is igen ment, így – abban reménykedve, hogy majd a levegőváltozás és az otthoni légkör frissítőleg fog hatni a kreativitásukra – visszatértek a chicagói Trax Studióba, ahol sikerült nagy nehezen egy tizenöt hónapossá terebélyesedett munka végére érniük. „A vége felé már rohadt nehéz volt visszamenni a stúdióba", emlékszik vissza Paul Barker a Psalm 69 felvételeire. „Agyilag teljesen kiégtünk. Februárban megírtuk a Corrosiont, márciusban a Grace-t, és teljesen úgy éreztem, hogy a zeneíráson kívül nem is áll másból az életem, csak ezt csinálom éjjel és nappal."

A kiégésnek emellett volt egy másik, jóval prózaibb oka is, amiről Jourgensen mesél brutális őszinteséggel: „Mike Scaccia és én totális heroin- és kokainhabzsolók voltunk. Ment a hullámvasút odavissza. És persze az adagokkal sem fukarkodtunk. Igazi függők voltunk. Állandóan speedballt nyomattunk, ami a heroin és a kokain keveréke. Nem is értem, hogyan fejeztük be végül a lemezt. Ha Mikey riffjei nem lettek volna ennyire prímák, soha nem készül el az album." Az is meglepő, hogy Jourgensen, saját elmondása szerint, valójában mennyire nem szimpatizált Barkerrel. Alejandróval és Mike Scacciával ellentétben Paul Barker távol tartotta magát a káros anyagoktól, mint ahogy a csapat barátja és szerzőtársa, Chris Connelly is, ami miatt kettejükre Jourgensen csak úgy hivatkozott, mint a könyvklubra. Mindennek dacára Jourgensenék végül harminc dalból válogathatták össze a lemezre kerülő kilencet, a maradékból pedig ilyen-olyan mellékprojektekbe csepegtettek át néhányat.

Amikor végül elkészült az anyag, a kiadónak azzal kellett szembesülnie, hogy a tagok drogfogyasztása mellett egy roppant fémes, kaotikus és totálisan kompromisszummentes albumra költöttek másfélmillió dollárt, ami ráadásul minden korábbi Ministry-lemeznél élesebb politikai üzeneteket hordozott. A lemez teljes címe – Psalm 69: The Way To Succeed And The Way To Suck Eggs – az Aleister Crowley-féle The Book of Lies című könyv egyik fejezetéből ered, amely az orális szexre utal. A hangzásért Jourgensenen és Barkeren kívül Critter Newell és Howie Beno felelt, akik ezzel az egyszerre tiszta és zajos, száraz gitárhangzással és roppant mód koncentrált hangképpel egy egész stílusirányzatnak mutattak utat. Jourgensen politika iránti fogékonyságát és gyűlöletét egyből a nyitó N.W.O., azaz New World Order megvillantja. A gépies, szaggatott riffek gyilkos dühben áznak, a hektikus, mégis kontrollált dobtéma folyamatos feszültséget sugall, Jourgensen jellegzetes, torzított szövegelése pedig maga a rendszerből kiábrándult hétköznapi ember tehetetlen keserűsége. A dal még abban az évben óriási slágerré vált, amit sem a kiadó, sem maga a banda nem látott előre.

Pedig nem ez az egyetlen slágernóta a lemezről. A drogfüggőségről minden kertelés nélkül regélő Just One Fix az egyik, ha nem a legnagyobb Ministry-sikerdal, amelynek klipjét az MTV is heves rotációban adagolta az újfajta zenei pusztításra kiéhezett fiatalok számára. A dal hatását mi sem bizonyítja jobban, hogy mára ikonikussá vált főriffje a Rammsteint is megihlette, egyes vélemények szerint egyenesen innen lopták a németek a Du Hast gitártémáját. Mindenesetre ez is csak azt bizonyítja, hogy gyakran a legegyszerűbb, mindenféle sallangtól mentes megoldások a leghatásosabbak. A Just One Fixben az '50-es évekbeli lázadást egyszemélyben megtestesítő William S. Burroughs író is felbukkant, aki amellett, hogy a dalhoz készült videóban is szerepel, még az őt fanatikusan imádó Jourgensennel is összecimborált. Egyébként ha már nyúlásról és hatásokról van szó: nem ismerős véletlenül valakinek a dal végén felcsendülő riff? Mintha valami S betűvel kezdődő nevű bandától eredne...

Az első két dal kimért, militarista középtempói után kemény ökölcsapásként vágódik be a TV II, ami talán az első industrial grind a zene történetében. Jourgensen punkos kiáltozása, amely meg-megszakítja az aprítást, és a szintén megakadó, majd újrainduló dobtéma olyan skizofrén érzetet kelt, mintha egy önmagából kifordított dalt hallanánk, egy darabokra hasadó elme recsegéseit, amint próbálja felfogni mindazt az őrületet, ami körülötte folyik. Jourgensen sohasem a köntörfalazásról volt híres, és a Heróban sem rejti véka alá véleményét az olyan abszurditásokról, mint a katonaság. Kíméletlenül festi le a palira vett, agymosott, majd elhajított bakák sorsát ebben a Ministry-mércével mérve már-már tradicionálisnak mondható dalban. A fentebb említett Jesus Built My Hotrodot a zenekar történetének egyik legnyomasztóbb darabja követi: a Scarecrow nyolc és fél perce maga a letarolt, kisemmizett, felégetett és megsemmisített világ jövőképe, ahol Jourgensen vontatott kántálása az ólomszínű, nehéz égbolt, a komoran gördülő riffek pedig az emberi koponyákat görgető, mérgező forgószelek. Nem szabadulunk még az apokaliptikus vízióktól ezután sem. A címadó drámai intrójával, vallási témájú hangmintáival, mély headbangelésre késztető riffjeivel és kissé merev, de lendületes dobtémájával maga a közelgő világvége félelmetes kinyilatkoztatása.

A lemez vége felé azért még elszabadul a pokol a Corrosionnel, amelyben a sietős dobtéma és a hozzá passzoló riff lerombolt épületek között menekülő, pánikba esett emberek képét vetíti elénk, miközben Jourgensen légiriadót utánozva harsog. Ebből szinte logikusan következik, és egyben ad végszót a lemeznek a Grace, amely címével ellentétben egyáltalán nem kegyes, hanem sokkal inkább nihilista és kegyetlen. Zajok, zörejek, torzított sikolyok, miközben olyan szavakat hallunk, mint „végítélet", „armageddon" vagy „az utolsó csata". Hol van már az I Wanted To Tell Her funkos lazulása!

Habár a kiadó komoly fenntartásokkal kezelte az elkészült lemezt, végül az eladási mutatók nem az ő félelmeiket igazolták. A Psalm 69 rögtön a Billboard-lista 27. helyén nyitott, és már az első héten 35 ezer példányát kapkodták szét, hogy aztán végül platinalemezzé váljon az Államokban. Az anyagiaknál azonban még fontosabb a Psalm 69 zenére gyakorolt hatása. A '80-as évek rockosabb és szintetizátorközpontú industrial irányzata – amelyet az olyan bandák képviseltek, mint a Killing Joke vagy a Skinny Puppy – igazán ezzel az anyaggal durvult el, és ez a lemez taposta ki az ösvényt az olyan fémesebb-zajosabb elektronika-központú alakulatok előtt, mint például a már emlegetett Nine Inch Nails, amelynek agya, Trent Reznor egyenesen mesterének tekintette Jourgensent. De ide sorolhatnánk akár a Rammsteint is vagy valamilyen szinten a '90-es évek második felében kikristályosodó alternatív metalos vonalat is.

A Psalm 69 tehát olyan magasságokba emelte a bandát, amilyen magasra egy hasonszőrű csapat valaha is eljuthat. A Ministry esetében ez azt jelentette, hogy Jourgensen – még ha csak rövid időre is – mainstream jelenséggé vált, habár egészen más formában, mint azt a korai időkben valószínűsíteni lehetett volna: a predatoros fizimiska, a kismillió arc-piercing és tetoválások, az extravagáns cilinderek és napszemüvegek révén egyfajta industrial-Ozzy vált belőle, vagyis szétcsúszott, de hamisítatlan rocksztár. A Psalm 69 óta eltelt időben rengeteg minden történt a Ministry körül: Scaccia már öt éve nincs köztünk, és Paul Barker is elhagyta a hajót, sőt, Jourgensen is a falra akasztotta már párszor a gitárt, hogy aztán ismét csak a nyakába vegye. A jövőre érkező Ministry-korong már a tizennegyedik lesz a sorban, vagyis az a bizonyos industrial rock, ami Al Jourgensen szerint nem is létezik, még mindig él és valamelyest virul, hála többek között a Psalm 69-nak is.