Shock!

Harminc évvel ezelőtt jelent meg Ozzy Osbourne harmadik szólóalbuma, a Bark At The Moon, ahol az énekes – karrierje során nem először és nem utoljára – olyan helyzetből startolt rá a pályára, hogy sokan nem mertek volna fogadni a győzelmére. A frissen csatasorba állított fiatal gitárzseni, Jake E. Lee, illetve a visszarángatott régi cimbora, Bob Daisley segítségével Ozzy végül ezt a csatát is megnyerte, az album megkerülhetetlen heavy metal klasszikus. Jubileumán ennek szellemében természetesen ebből a rovatból sem maradhat ki.

Ozzy Osbourne Randy Rhoads tragikus halála után lehetetlen helyzetben találta magát: a turnéverkli nem állhatott le, azt viszont az első pillanattól fogva tudta mindenki, hogy hosszabb távon Randyt szinte lehetetlen lesz pótolni a csapatban. Az énekes – noha ő maga ezt nem ismeri el – először állítólag Gary Moore-t környékezte meg, hogy ugorjon be, de a dolog végül nem jött össze, így a zenekart először Ian Gillan gitárosa, Bernie Tormé segítette ki pár aktuális koncerten. Tormé mindössze hét amerikai koncerten játszott Ozzyval: az énekes a mai napig hálás neki, amiért példásan helytállt, Bernie azonban egyes hírek szerint nem igazán bírta a nyomást, hogy nagyobb klubokból hirtelen arénák színpadán találta magát. Így a következő lehetőség Brad Gillisé lett, aki végül befejezte a Diary Of A Madman turnéit az énekessel. Kiválóan teljesített, és Ozzy állítólag szerette is volna, ha marad, Bradet azonban szíve – és szerződése – visszahúzta saját csapatába, a Night Rangerbe, akikkel ekkoriban jelentette meg első nagylemezét.

Ennek ellenére mégis Gillis játéka hallható az 1982 novemberében kiadott Speak Of The Devil koncertlemezen, amely kizárólag azért jelent meg, hogy teljesítsenek bizonyos szerződéses kötelezettségeket: a kiadó eredetileg egy rendes koncertanyagot akart Randyvel, Ozzyék azonban még a gyanúját is el akarták kerülni annak, hogy bizniszt akarnak csinálni Rhoads halálából. Így aztán a kiadványra kizárólag Black Sabbath dalok kerültek fel az aktuális turnéról, a randys koncertlemez kiadása pedig egészen 1987-ig váratott magára. Az album óriási sikert aratott, a dilemma azonban továbbra is állt: fix embert kellett találni Randy helyére.

Jakey Lou Williams 1957-ben született San Diego környékén, és gyermekkorától körbevette a zene: már egészen kicsi korában is roppant ígéretes zongoratehetségnek számított, ám élete gyökeresen megváltozott, amikor nővére megfertőzte a Led Zeppelin, a Black Sabbath és Jimi Hendrix lemezeivel. Jake: „Hatéves koromban kezdtem zongorázni, és zeneelméletet is tanultam. Tizenhat éves koromig minden áldott nap kettő-négy órán át gyakoroltam klasszikus zongoradarabokat: tizenkét évesen mentem konzervatóriumba, és én voltam a második legfiatalabb diák, aki valaha befejezte ott a tanulmányait. Állati ígéretes zongoristának számítottam, csak éppen utáltam zongorázni... Úgy tekintettem a zongorára, mint ami miatt le kell mondanom arról, hogy a többi sráccal focizzak meg baseballozzak. A zenét viszont mindig is imádtam, így amikor a nővéremhez valahogy odakeveredett egy gitár, már csak kíváncsiságból is megvizsgáltam. Egyből éreztem: ez kell nekem! Abbahagytam a zongorát, és gitározni kezdtem. A szüleim azt szerették volna, ha én leszek az új Van Cliburn, engem viszont inkább az izgatott, hogy a következő Eddie Van Halen legyek..."

Jake huszonegynéhány éves korában már igen komoly névnek számított a San Diego-i klubvilágban, amikor pedig 1980-ban – már Jake E. Lee művésznéven – belépett a Mickey Ratbe, amely később Los Angelesbe helyezte át a székhelyét, és Ratt néven futott tovább, a szélesebb szakmai közvélemény is felkapta a fejét. Mindez nem volt véletlen: Jake sokkal képzettebben és kiműveltebben játszott az átlagos korabeli gitárosoknál – játékát éppúgy áthatotta a komolyzene, mint az ekkortájt a színtérre üstökösként berobbanó Randy Rhoadsét. Jake: „Mindig is tisztában voltam a hangnemekkel, hiszen ez az első elméleti dolog, amit megtanulsz, ha zenélni kezdesz. Amikor elkezdtem rockot játszani, magától értetődően ahhoz is így álltam, de akkoriban még nem sokan indultak ki abból, mint én: mindenki a szokásos blueskálákat, pentaton skálákat, az alapvető rockskálákat ismételgette. Én viszont inkább ezeket a kicsit egyiptomias megszólalású fríg skálákat akartam hallani, mert tudtam, hogy működnének a rockzenében is. Sokszor elgondolkodtam, hogy a többi gitáros egyáltalán tisztában van-e a hangnemekkel, és mindig arra jutottam: valószínűleg nem." Ilyen alapozás után nem csoda, hogy Jake is igen nagyra tartotta Randyt: „Nagyon szerettem, őt tartottam a legjobb új gitárosnak az Eddie Van Halen után érkezettek közül. Ő volt a legígéretesebb, és elszomorított a halála. Igazság szerint aznap alaposan be is rúgtunk Warren DeMartinivel a tiszteletére..."

Jake a Rough Cutt kedvéért hagyta ott a Rattet 1982-ben, akiket Ronnie James Dio felesége, Wendy menedzselt ekkoriban. Az énekes azonnal felfigyelt a gitáros kivételes képességeire, és egyből meghívta, hogy játsszon vele formálódó szólóbandájában. Alighanem sosem fog kiderülni, mennyi része volt Jake-nek szerzőként azokban a dalokban, amelyek utólag a DIO debütáló Holy Diver albumára kerültek: Lee állítja, hogy a Don't Talk To Strangerst például szinte teljes egészében ő írta, és a kooperáció állítólag tökéletesen működött. Végül azonban mégsem lett belőle semmi, Jake ugyanis fülest kapott, hogy Ozzy Osbourne is gitárost keres a következő lemezhez (a tippet Dana Strum, a Slaughter későbbi basszere adta, akinek segítségével annak idején Ozzy Randyt is megtalálta). Ha hihetünk Lee-nek, állítólag mindenféle tét nélkül próbált szerencsét: „Amikor először megkerestek, hogy menjek el egy meghallgatásra, nemet mondtam, mert nem akartam belelépni Randy cipőibe. Egy jó gitárost eleve nehéz megpróbálni helyettesíteni, de – és nem szeretnék szívtelennek tűnni, hogy ezt mondom – amikor egy jó gitáros ráadásul még meg is hal, egyből legendává válik. Ez egy baromi kemény helyzet, amibe nem szerettem volna belekerülni. Úgy gondoltam, inkább játszom tovább a saját zenémet ahelyett, hogy életem hátralévő részében valaki máshoz hasonlítgassanak. Aztán valahogy mégis lementem a meghallgatásra, ahol huszonöt gitáros várakozott. Mindenkinek tizenöt perce volt a stúdióban, és ezalatt azt csinált, amit akart. Le is fotóztak minket, és a képeket odaadták Ozzynak, aki hármunkat választott ki: George Lynch volt az első, aki villámgyorsan át is repült Angliába, Mitch Perry és én pedig Los Angelesben maradtunk, minket később hallgatott meg."

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Osbourne először Lynchet választotta a posztra, csak éppen a Dokken gitárosa záros határidőn belül, a rá jellemző tisztázatlan körülmények között kikerült az egyenletből. Azt maga George is elismeri, hogy Ozzy mellette döntött, de azt állítja, hogy az énekes az utolsó utáni pillanatban mégis megváltoztatta igenlő döntését. Jake szerint azonban George megkapta a melót, csak menet közben felszívódott. Így aztán ott találta magát egy kaliforniai stúdióban, amint Ozzyval próbál: „Negyvenöt percet késtem a meghallgatásról. Az egyik helyi arc mesélte, hogy Ozzy már el akart menni: azt mondta, ha engem nem érdekel annyira az állás, hogy időben jelenjek meg, és ilyen problémák lesznek velem később is, akkor basszam meg magamat, akármennyire jó is vagyok. Úgy kellett ott tartaniuk... Az első kérdése egyébként az volt hozzám, hogy tudok-e tremolóval játszani, miután látta, hogy a gitáromon nincs kar. Mondtam, hogy persze, mindenki tud tremolóval gitározni, csak én nem szeretem. Erre ő: hát, azt hiszem, kerítened kell egyet, mert anélkül nem nagyon fogod tudni eljátszani egyik-másik dalt... Én meg: ó, dehogyisnem, megmutatom. A próba után azt mondta, nem érdekli tovább a kérdés, mert ugyan nincs tremolóm, de úgy játszom, mintha lenne."

Ozzynak ugyanakkor megfelelő basszusgitárosa sem volt: Randy halála után Rudy Sarzónak elment a kedve attól, hogy a zenekarban játsszon, így visszament eredeti bandájába, a Quiet Riotba. (Az énekes nem lett túl boldog ettől, így csúnyán össze is vesztek egymással, amikor pedig Kevin DuBrow, a nem sokkal később a Metal Health albummal a csúcsra törő Quiet Riot frontembere rendszeresen kritizálta Ozzy énekesi képességeit a sajtóban, csak még jobban elmérgesedett a viszony.) Sarzo posztjára először a UFO egykori embere, Pete Way került, de nem vált be, pedig egyenesen a szépreményű Fastwayt hagyta ott az énekes kedvéért. A következő megoldásnak Don Costa tűnt, aki azonban még Ozzy számára is sok volt (ez aligha véletlen: Dont még a következő évek első számú botránybandájából, a W.A.S.P.-ból is kipakolták ekkoriban, mert oda is túl őrültnek bizonyult), így a Speak Of The Devilhez kapcsolódó európai promóciós koncertek után ajtót mutatott neki.

Ozzy ekkorra besokallt az alkalmatlan átmeneti figuráktól, és úgy döntött: visszahívja az első két lemezt felbőgőző, majd anyagi viták miatt kilépett Bob Daisleyt. Mindez azonban korántsem tűnt egyszerű menetnek. Bob: „Lee Kerslake-kel bepereltük a Jet Recordsot és Don Ardent, Sharon apját, mivel nem fizették ki az első két lemez után járó jogdíjainkat, és a Diary Of A Madmanen sem helytállóan tüntették fel, ki mit írt és játszott fel. Sharon és az apja ekkoriban nagyon komolyan összevesztek, szóba sem álltak egymással, így úgy döntöttek Ozzyval, hogy minket támogatnak a jogvitában Donnal szemben, tanúskodtak is mellettünk. Épp befejeztem a Uriah Heep Head First lemezének felvételeit, amikor Ozzy felhívott, hogy segítsek neki megírni a következő lemezt. Nem volt könnyű a döntés, mert imádtam a Heepet, de a menedzsment és a kiadó nem igazán állt a helyzet magaslatán, nekem pedig el kellett tartanom a családomat, a házamon lévő jelzálogról meg a számlákról nem is beszélve. Arról persze nem tájékoztattak, hogy 1983 júliusára Sharon és az apja megállapodott az Ozzy lemezekhez fűződő jogok megvásárlásáról, ami azt jelentette, hogy onnantól kezdve Osbourne-ék kapták azokat a jogdíjakat, amik nekünk jártak volna – miközben továbbra is lelkesen segítettek minket Don perlésében..."

Jake E. Lee első igazán kemény mélyvize az önálló koncertek után egyébként a US Festival 1983. május 29-ei heavy metal napja volt uszkve 350 ezer ember előtt, ahol a Quiet Riot, a Mötley Crüe, a Triumph, a Judas Priest, a Scorpions és a Van Halen lépett még fel rajta kívül. A fellépés zajos sikert aratott, de ezután szinte azonnal neki kellett látniuk az új lemez munkálatainak is. Jake E. Lee és Daisley nem tudta pontosan, mi folyik a háttérben, de az épp zajló kemény elszámolási és jogi csatározások közepette kényszerből végül – egyfajta „kivásárlás" fejében – belementek, hogy szerzőként az egész új lemezt Ozzy jegyezze, annak ellenére, hogy a zene oroszlánrészét Jake hozta, a szövegeket pedig szinte egy az egyben Bob szállította le az énekesnek. Ilyen helyzetben aligha kell magyarázni, hogy a csapatban uralkodó hangulat nem volt éppen a legjobb. Daisley: „Olyan kaotikus volt a helyzet a kiadással meg a szerződésekkel, hogy Jake-kel elfogadtuk ezt a furcsa megoldást. Baromira rosszul esett, hogy a lemezen az állt: minden dalt Ozzy írt, de akkor egyszerűen nem volt más megoldás. Egy akkori interjúban még ő maga is lenyilatkozta, hogy a nótákat ő szerezte, méghozzá egy ujjal egy zongorán. A mai napig kíváncsi lennék rá, hol volt közben a másik keze... A lényeg, hogy soha többé nem volt már ugyanolyan egy olyan zenekar alkalmazottjaként melózni, amit én alapítottam Ozzyval, és nem volt már benne sem Lee Kerslake, sem Randy Rhoads. Jake munkáját persze muszáj elismernem: kőkeményen dolgozott annak érdekében, hogy ki tudja tölteni Randy cipőjét, és Tommy Aldridge is zseniális dobos, de nem illett úgy a csapatba, mint Lee. Emiatt csak még jobban hiányzott nekem a Heep, de kényszerhelyzetben voltam, pénzt kellett keresnem." Daisley egyes források szerint mintegy 60 ezer dollárért ment bele, hogy nem tüntetik fel szerzőként a dalok mellett, ami egyszeri összegnek bizonyosan hatalmas volt, de az elkészült album későbbi sokmilliós sikereit tekintve hosszabb távon nem kérdés, hogy sokkal rosszabbul járt ezzel a megoldással.

Maga a zeneszerzés egyébként viszonylag gördülékenyen haladt, bár Jake-nek friss igazolásként elég sok kompromisszumot kellett kötnie: „Eleinte elég óvatosan közelítettem a munkához, hiszen én voltam a bandában az új fiú, akit akármelyik másodpercben kirúghattak volna. Így aztán főként csak riffeket mutogattam Ozzynak, aztán ami tetszett neki, annak a teljes zenekar is nekiugrott. Pedig soha nem írok csak riffeket, mindig verzében és refrénben is gondolkodom. Aztán ezeken az ötleteken Bob Daisley és Ozzy is megváltoztatott ezt-azt, én pedig nem is nagyon vitatkoztam velük, ha éppen nem tetszett az adott módosítás. A Bark At The Moon és a So Tired vonós szólamait például tiszta szívemből utáltam az első perctől fogva." Daisley vele szemben abszolút nem volt hajlandó megalkudni: olyannyira nem, hogy a szövegekben cseppet sem fogta vissza magát, és ha hihetünk neki, a Now You See It (Now You Don't) sorait például egy az egyben Sharonról írta („Overbearing woman makin' it so hard for me / Now you've laid it down for all to see"), és saját bevallása szerint őt lepte meg a legjobban, hogy Osbourne-ék gyanútlanul elsiklottak a dal felett. Így ez is helyet kaphatott a Bark At The Moon címet kapott új albumon, amely 1983. november 15-én került a boltokba.

A lemez a címadó dallal indít, és nyugodtan mondhatjuk: Ozzy itt alighanem szándékosan nem akart túl messzire merészkedni a Randy-fémjelezte iránytól, a nyitás egyértelműen mutatja, hogy szó sincs zsákbamacskáról. A tempós riffelésű verze, a hangulat és Jake hegedűfutamokat idéző, komolyzenei ihletésű szólói egyaránt a Rhoads-érát idézik, ráadásul azonosan magas színvonalon. A dal emellett még pofátlanul ragadós is, igazi sláger, nem véletlen számít a mai napig az énekes egyik védjegytémájának. Érdekes, hogy ezt rögtön egy balladisztikus téma követi (emlékezzünk csak vissza: ekkoriban jellemzően az A/3-as dalok voltak a líraiak) a You're No Differenttel: a sejtelmes hangszínű billentyűs alapok és Ozzy gyönyörű dallamai egyből az agyba égnek, de Daisley is nagyon ízes futamokat fog a háttérben. Nálam mindig is nagy kedvenc volt ez a dal, az énekes egyik legeltaláltabb lassú számának tartom.

Az említett Now You See It (Now You Don't) az első szám az albumon, amely már gyökeresen más iskolát képvisel a Randy-vonalhoz képest: itt inkább Jake dél-kaliforniai hajmetal-hatásai dominálják a feszesen pumpáló, mégis roppant laza riffeket, de Ozzy dallamai természetesen mégis más irányba viszik a végeredményt. Jó kis nóta, de a Rock'N'Roll Rebel mindenképpen ütősebb: ebben szintén benne vannak Jake modern, ízig-vérig amerikai hard rock hatásai, a menetelős, középtempós riff igazi Sunset Strip feelinget áraszt, Ozzy pedig olyan briliáns melódiákat kanyarít a tetejébe, amit az ember már a második körben is vele dúdol. Arról nem is beszélve, mennyire eltalált Daisley szövege, amellyel az énekest – és tágabb értelemben a műfajt – bíráló szemforgató farizeusokat állította pellengérre („The ministry of war, that got caught in the draft / The ministry of joy, that still hasn't laughed / When it's boiled down and the day's at an end / I'll give you no bullshit and I'll never pretend"). Nálam nemcsak a lemez, de Ozzy egész Jake-korszakának egyik csúcspontja is ez a szám.

A Centre Of Eternity (amelyet néha Foreverként is emlegettek) templomi haranggal és gregorián-szerűen megzengetett, többsávos Ozzy-kórussal indul, Don Airey orgonája csak tovább fokozza a hatást, a sajátos intróból azonban tempós, pörgős, riffelős téma kerekedik, noha a refrénben továbbra is rejlik valami misztikus. Mára eléggé feledésbe merült darab, de megéri az odafigyelést, pláne, hogy Lee szólója is óriási. Jake egyébként – a hasonló komolyzenei gyökerek ellenére – hallhatóan figyelt rá, hogy önálló villanásai ne feltétlenül idézzék Randyt, még az időnkénti hasonlóságok ellenére is végig markáns saját arcot mutat a dalokban, és sziporkázó ötletességgel, frissességgel játszik az egész anyagon. A So Tired a címadó mellett a másik klipes szám a lemezről: a kosztümös videó mai szemmel nehezen vállalható, maga a téma azonban jellegzetes Ozzy-ballada sok Beatles-ízzel, még ha ez nem is feltétlenül tűnik fel a zongorák és a vonósok dominálta hangszerelés közepette. A You're No Different szerintem lényegesen erősebb, de ebben valóban nagyobb a slágerpotenciál.

Az eredeti európai kiadáson nem szerepelt Slow Down ismét magasabb sebességfokozatba kapcsol: nagyívű énekdallamokkal operáló, energikus téma Daisley pulzáló basszusával és szárnyaló refrénnel. Utóbbiból mondjuk a túlhangsúlyozott billentyűk inkább elvesznek, mintsem hozzáadnának, de hát a '80-as években járunk, vagy mi... Maga a szám ettől még énekileg az egyik legeltaláltabb az albumon. Az eredeti kiadást záró Waiting For Darkness pedig igazi mestermű, egy cseppet sem nyilvánvaló, sejtelmes hangulatú téma jellegzetes komolyzenei hatású gitárokkal, ahol Lee játékának erejét tökéletesen támasztja alá Airey szőnyegezése. Ozzy kriptaszökevény melódiái ismét gúzsba kötik az embert, nem lehet tőlük szabadulni – nálam ez a másik favorit a Rock'N'Roll Rebel mellett. A ma forgalomban lévő kiadásokat egyébként nem ez zárja, hanem a Spiders In The Night, ez azonban az eredeti, 1983-as anyagon csak japán bónusz volt: részegen támolygó, szintén éjszakai, cseppet horrorisztikus hangulatú szerzemény újfent vicces szintetizátoros hangszínekkel, ám megint roppant erős dallamokkal. Ha viszont választanom kell, az eredetileg a Bark At The Moon kislemez B-oldala, a One Up The 'B' Side (...) szerintem ütősebb: robbanékony, egyből ható, kimérten riffelő rockhimnusz á la Ozzy.

Ugyan sokan a vészharangot kongatták Ozzy felett Randy nélkül, a tamáskodóknak végül nem jött be a számításuk: az album az Egyesült Államokban a 19. helyen nyitott, és mindössze pár hét alatt aranylemez lett. Ebben persze a címadó dal klipje is szerepet játszott, amely az ekkorra már alaposan felpörgött MTV egyik kedvelt felvételévé vált. A lemez turnéja Európában indult először a Heavy Pettin', majd a Y&T vendégeskedésével, az igazán kemény hónapok azonban csak ezután következtek, amikor a Shout At The Devil lemezt népszerűsítő Mötley Crüe társult Ozzyékhoz előzenekarként. Az énekes és Nikki Sixxék között istentelen szövetség jött létre: olyan önpusztítást és botrányokat rendeztek, amelyekről máig legendás – és legendásan szalonképtelen – sztorik százai forognak közszájon.

Miközben Ozzy azon munkálkodott, hogy minél több alkoholt és kokaint tömjön magába, gitárosának továbbra is minden este keményen meg kellett harcolnia, hogy a felette lebegő nagy árnyékban is észrevegyék. Jake: „Állati komoly nyomást éreztem, hiszen rengeteg gitáros akarta megcsípni ezt a melót. Tudtam, hogy mindenki azt figyeli majd, mikor baszok el valamit, és egyáltalán, elég jó vagyok-e a poszthoz vagy sem. De igazság szerint nem vagyok olyan típus, akit különösebben érdekel mások véleménye. Még akkor sem, ha Ozzyhoz később is folyamatosan érkeztek a jelentkezések különböző gitárosoktól azzal a szöveggel, hogy igazából az illetőnek kellene helyettem játszania a zenekarában. De ettől függetlenül Randy szelleme végig ott kísértett körülöttem. Az egyik koncerten például összegyűlt egy csapat kölyök a színpad egyik oldalán, mutogattak meg minden, én pedig odamentem megnézni, mi is történik. Mind Randy Rhoads pólót viseltek, mutogattak rá, hogy ő a number one, nekem pedig a torkuk előtt húzogatták el az ujjukat. Csak lestem: hé, álljunk már meg, mi a faszom ez? Miután vége lett a koncertnek, odamentem hozzájuk, és megmondtam nekik: a Randy pólókkal kizárólag arra emlékeztetik Ozzyt, hogy nemrég elveszített egy barátot, Randy pedig már nem él, hogy értékelje ezt az egészet. És ezt a hozzáállást én sem értékelem. Örülök, hogy szerették Randyt, de ilyen módon nem kell őt direkt az arcomba tolni... De akkor is mindig hülyén érzem magam, ha valaki azzal jön oda, hogy én vagyok a világ legjobb gitárosa. Ilyenkor mindig mondom: dehogyis, vannak nálam sokkal jobbak is. Ha viszont azt vágják a képembe, hogy kurva szarul játszom, és Randyhez képest semmit sem érek, mindig az a válasz: hé, baszd meg, tudom, hogy jó vagyok, legalább tízszer jobb, mint amilyen te valaha is leszel."

A turnébanda összetétele menet közben nem volt teljesen stabil: Aldridge-et pár hónapra Carmine Appice váltotta, de aztán Tommy visszajött, és Airey helyén is előfordult, hogy Lindsey Bridgewater kezelte a billentyűket, ám a poszt itt is Doné maradt. Ozzy végül az aktuális nagy fesztiválokon zárta a Bark At The Moon turnéit: ott volt 1984-ben a doningtoni Monsters Of Rockon, illetve több egyéb nagy európai megmozduláson, a lemezhez kapcsolódó utolsó koncertet pedig Brazíliában adta 1985. január 16-án, az első Rock In Rio fesztiválon. Ebben az évben egyébként ismét állt körülötte a bál a Blizzard Of Ozz lemezes Suicide Solution kapcsán elkövetett öngyilkosság miatt, de a történelmi hitelesség kedvéért azért tegyük hozzá: a Bark At The Moon címadó dala kapcsán is boszorkányüldözés zajlott, miután egy elmebeteg egy nőt és két gyermekét késelte halálra New Yorkban nem sokkal az anyag megjelenése után, saját bevallása szerint a szám hatására... Mindez azonban csak további nyilvánosságot jelentett Ozzy számára, amit Sharon igyekezett is minél jobban kiaknázni (főleg, hogy ép elmével nyilván nem lehetett őt felelőssé tenni a tragikus eseményekért): az 1985-ös Live Aid fesztiválra egy rövid fellépés erejéig ismét összeállt az eredeti Black Sabbath, az 1986-os, Daisley és Aldridge helyett Phil Soussannel, illetve Randy Castillóval felvett The Ultimate Sin pedig nyíltan megcélozta a listákat. Az album minden korábbinál nagyobb rádiós és MTV-s sikereket hozott az énekesnek, ez azonban már a következő fejezet.

A Bark At The Moon végül még készítési körülményeinek ellentmondásossága ellenére is igazi nagy albumként vonult be a rocktörténelembe, és sikeresen katapultálta át Ozzyt szólókarrierjének második korszakába. Az énekes Randy Rhoads nélkül, Jake E. Lee-vel is megőrizte pozícióit, a brit heavy metal új hullámának feltörő tehetségei mellett is érdekes tudott maradni a fiatalabb rockgenerációk számára, és ismét sikeresen újította meg magát. Az album mára csak az Egyesült Államokban több mint 3 millió példányban kelt el, és ugyanolyan klasszikus Ozzytól, mint két elődje.