Shock!

Ha szóba kerül a metálzene és a kalózok kapcsolata, netán elhangzik a kalózmetál kifejezés, szinte magától és teljesen jogosan tör elő az emberből a Running Wild felkiáltás, hiszen a Rock 'N' Rolf kapitány vezette csapat neve harmadik lemezüktől kezdődően összeforrt a halálfejes lobogóval. A Hamburgban, még a '70-es évek derekán alakult zenekar a '80-as évek második felében, majd a '90-es évek fordulóján klasszikus anyagok egész sorát tette le az asztalra, mégis szomorú apropója van annak, hogy régi adósságot törlesztve mi is megemlékezünk róluk a Klasszikushock! rovatban: az említett éra gitárosa, Michael Kuppert, alias Majk Moti idén február 16-án elhunyt.

A Running Wildot még Granite Heart néven, 1976-ban hívta életre az a Rolf Kasparek, aki Rock 'N' Rolfként később nem csak a zenekar énekes/gitárosa és vezére, de egyszemélyi letéteményese is lett. Az 1979-ben a Judas Priest dala után nevét Running Wildra változtató együttes történelmében ugyanis egyetlen fix és elmozdíthatatlan pont van, Rolf kapitány, aki ma már gyakorlatilag egy személyben jelenti magát a bandát is. Nem volt ez azonban mindig így, hiszen a ma már csak klasszikus éraként emlegetett időszakban olyan tisztek szolgáltak a fedélzeten, akiknek bizony még az útirányba is volt némi beleszólásuk, bár kétségtelen, hogy a kormánykerék mindvégig Rolf kezében maradt.

Ilyen elsőtiszt volt Majk Moti is, aki a debütalbum Gates To Purgatory után érkezett a bandában mindösszesen egy évet lehúzott, ma már lelkészként működő Gerald „Preacher" Warnecke helyére. Ekkor a basszusgitáros Stephan Boriss és a dobos Wolfgang „Hasche" Hagemann teljesítettek még szolgálatot a flottánál. Stephen Boriss: „Mike-ot nem ismertük korábban. Egy nemzetközi hirdetés útján bukkantunk rá, mivel ekkoriban Londonban élt. Nagyon jól kijöttünk egymással, már az első pillanattól." A Moti érkeztével kialakult felállás 1987-ig maradt együtt, mikor is a ritmusszekció szinte kéz a kézben került ki a bandából. Addig viszont megjelent még két nagylemez: 1985-ben a Branded And Exiled, majd 1987-ben az Under Jolly Roger, mely kétségtelenül teljesen új pályára állította a zenekar karrierjét.

Míg az első két lemez még egyfajta lightosabb Venomra emlékeztető, szarvaspatás, villásfarkú metált tartalmazott, az Under Jolly Rogernél szakítottak a sátános vonallal, és átformálták a zenekart. Persze, ha meghallgatod mondjuk a Branded And Exiled címadóját, már abban is abszolút hallani a klasszikussá érett, tipikus Running Wild riffelést, de az ének még kifejezetten demós szintű a későbbiekhez képest. Egy szó, mint száz, a közhely, mely szerint a harmadik nagylemez minden csapat életében mérföldkő, maximálisan ült a Running Wild esetében is, és ők mindent meg is tettek annak érdekében, hogy hatalmasat lépjenek vele előre.

Az Under Jolly Roger egyértelműen érettebb produkció elődeinél, ráadásul olyan irányba fordultak vele, ami kiemelte őket a korszak tucatzenekarai közül. Igen, a kalózzászló (vagyis a Jolly Roger) felvonása kiváló ötlet volt, hiszen amellett, hogy egyediséget adott a csapatnak, még fel is kapták rá a fejüket az emberek: kalózmetál? Az meg mi? Majk Moti: „Teljesen azonosulni tudtam Rolf kalózos ötletével, hiszen melyik fiú ne ábrándozott volna arról, hogy kalóz lesz? Ráadásul sokkal jobban tetszett, mint a korábbi „halál és démonok" vonal, amit kissé morbidnak találtam. A ruhák és a látványvilág, a színpadtechnika terén is rengeteg lehetőség volt ebben a koncepcióban, szóval összességében nagyszerű ötletnek tartottam, de azért nem vettem véresen komolyan." Boriss: „Jó ötlet volt, hogy megváltoztattuk az imidzsünket, mivel a régit gyakran félreértették."

Bár a csapatot csak felületesen ismerők gyakran legyintenek rájuk, mondván, a Running Wild negyven éve írja ugyanazokat a kalózos dalokat, ez közel sem igaz. Az Under Jolly Rogeren ugyanis mindösszesen egyetlenegy ilyen tematikájú dal van – a címadó –, és a későbbi lemezeken is csak néhány (a Port Royalon például három) képviseli a kalózos vonalat. Néhány évvel később Rolf Kasparek így nyilatkozott a témában: „Soha egyetlen lemezünk sem szólt teljes egészében a kalózokról. Bár a sajtó igyekszik néha ezt a látszatot kelteni, mi sosem szorítottuk be magunkat ennyire. Az Under Jolly Rogeren jött ez az ötletünk, de azon a lemezen is nyolc szám volt és csak egy szólt a kalózokról."

Az Under Jolly Roger nem tengeri rablókról szóló konceptlemez tehát, de tény, hogy nemcsak a borítót, hanem a csapat teljes imidzsét a címadóra húzták rá, és ez így is maradt mind a mai napig. A fordított pentagrammára hajazó régi logó ment a kukába, ahogy a tüzes-szikrás borítók is, helyükre pedig érkezett egy szemkötős, fejkendős, két keresztbe tett lábszárcsontra ültetett, újragondolt zenekari kabala, mely a török festő Ertuğrul Edirne által készített képen egy tiszteletet parancsoló kétárbócos vitorláin szelte a háborgó tengert. Mindehhez jöttek a buggyos, zsabós fehér ingek, csizmák, kalapok és minden egyéb olyan kiegészítő, amit az ember egy tengeri martalóc ruhatárába képzelne. Az üzenet tehát világos és egyértelmű volt: a csapat a pokol kapuit elhagyva inkább a karibi térségben hajózva kívánta folytatni pályafutását.

Az Under Jolly Rogerről lehagytak mindent, ami a korábbi istentelen vonalat képviselte, azaz az olyan számcímek, mint a Soldiers Of Hell, a Black Demon vagy az Evil Spirit végképp átkerültek a zenekarnál az idejétmúlt zsebbe. Nem változott viszont az, hogy a csapat agya, vezére és fő dalszerzője Rock 'N' Rolf maradt, aki saját elgondolásai mentén, biztos kézzel és kompromisszumok nélkül vezette a zenekart. Rolf: „Az alapkérdés, hogy milyen társakkal veszi körül magát az ember. Nekünk is voltak problémáink a menedzsmentekkel, de úgy vagyunk vele: talán kevesebbet keresünk, mivel tiszták akarunk maradni, de én ezt sem bánom. Semmi esetre sem fogunk cápákkal vagy maffiózókkal szövetkezni. Lehet, sokan nem tudják rólunk, de mi vagyunk az egyetlen olyan német zenekar, amely nem koncertügynökségek útján szervezi a turnéit. Gyakorlatilag saját magunk koncertszervezői vagyunk. Ennek megvan az az előnye, hogy az ember többet keres, ugyanakkor minden rizikót is mi vállalunk. Mindenesetre azt csináljuk, amit mi akarunk, és úgy dönthetünk, ahogy jónak látjuk. Szerencsénk van a kiadónkkal is, teljes művészi szabadságot élvezünk, sem a borítót, sem a dalokat nem kell mások igényeihez elképzeléseihez igazítanunk."

Ahogy fentiekből egyértelműen kiderült, a zenekar egyfajta „csináld magad" módszerrel működött, és talán ez lehet az oka annak, hogy igazából hazájukon kívül nem tudtak olyan státuszt elérni sehol, mint a kor- és pályatársnak tekinthető Helloween. Amerikában például egész történetük során mindössze egyetlen turnét csináltak, még a Branded And Exiled megjelenése után, ráadásul Rolf később a brit sajtóval is összerúgta a port, melynek következtében a briteket gyakorlatilag bojkottálták, így a Running Wild kissé bezárta magát Németországba, illetve a kontinensre.

Pedig az Under Jolly Rogerben, illetve az azt követő bő tíz év nagylemezeiben bőven benne volt a potenciál, hogy igazán magasra repítsék a bandát. De a topliga ajtaján a hannoveri Soundhouse stúdióban Dirk Steffen (lásd még Accept, Mad Max és Pink Cream 69) és persze maga Rolf irányításával felvett '87-es albummal kopogtattak be. Persze a dalok többségét Rolf szerezte, míg azonban az új fiú, Moti a Branded And Exilednál még nem rúgott labdába, ezen az anyagon már két nótában is társszerző volt, sőt, a lemezt záró Merciless Game egy az egyben az ő szerzeménye. Majk Moti: „Mikor 1985-ben bekerültem a zenekarba, a tagok csak a keresztneveiket használták. Mivel a Mike-ot túl unalmasnak találtam, átváltoztattam Majk-ra, de még így is unalmas volt, ezért hozzácsaptam az akkori barátnőm nevét, a Motit, ami egyébként egy indiai név. Az első hónapok hihetetlenül jók voltak. Egy kis, helyi csapatból érkeztem a Running Wildba, az első koncertem pedig rögtön a Loreley fesztiválos fellépésünk volt, 12 ezer ember előtt. Aztán jött a turné a Mötley Crüe-vel, ami nagyon izgalmas volt, majd pedig az amerikai koncertek. Voltak ugyan problémák, de semmit sem törölnék ki a múltamból. A jó és a rossz dolgok is az életem részei, és ha ezek nem történtek volna meg, ma egészen biztosan más ember lennék. A Running Wild tagjaival inkább haverok és barátok voltunk, semmint kollégák. Legalábbis akkoriban így éreztem, és igazából mindenkivel kapcsolatosan baráti érzéseim vannak, Iain Finlay dobost leszámítva." Boriss: „A Loreley jó kis fesztivál volt, ha jól emlékszem, a Pretty Maids, a Venom és a Metallica léptek még föl, és volt valami feszkó az utóbbi kettő között, hogy ki legyen a főzenekar. Ráadásul a Venom otthon felejtette a teljes pirotechnikáját, és nem voltak hajlandóak nélküle fellépni, úgyhogy a promóter kényszerített minket, hogy adjuk oda a saját cuccunkat nekik. Persze ezen jól berágtunk és elpuffogtattunk mindent a saját bulink alatt."

Az Under Jolly Roger kifejezetten erősen nyit a címadóval, melyben a védjegyzett, galoppozós riffekre érkezik egy korsólengetős, együtténeklős, roppant egyszerű és fogós refrén, a bridge-ben pedig még a kalózhajók ágyúinak dörejét is megidézik – a borítón szereplő „Vigyázat, erőteljes hangeffektek!" figyelmeztetést megalapozva. A kettes Beggar's Night az elnyomóik ellen fellázadó koldustömegekről szól, és felépítésében, illetve tempójában is tipikus Running Wild, viszont az igazán fogós refrénnel adós marad. (Érdekesség, hogy az eredeti, bakelit verzió számsorrendje teljesen más, mint a későbbi CD-s kiadásé, hiszen az LP-n a címadó után a War In The Gutter, majd a Raw Ride következik, és csak negyedikként érkezik a Beggar's Night.)

Nem úgy a rock'n'rollos Diamonds Of The Black Chest, ami annyiban rokonítható a kalózokkal, hogy ez egy elveszett kincs utáni megszállott kutatás, illetve az ennek eredményeként fellépő őrület történetét meséli el. A tempós, de mégis könnyedebb, rockos megközelítés kifejezetten jól áll a csapatnak, a refrén pedig talán a legerősebb az egész lemezen. Rolf itt végre megtalálta, mi áll igazán jól neki, és ezt a tudást kamatoztatja kiválóan azóta is. Képességei és hangtartománya ugyan viszonylag szűk keretek közé kényszerítik, a Diamonds Of The Black Chest viszont egyértelmű bizonyítéka annak, hogy ha jól sáfárkodik adottságaival, kiváló énekdallamokat tud hozni. A War In The Gutter felépítését és témáját tekintve is rokon a Beggar's Nighttal, majd érkezik a lázadó rockhimnusz Raise Your Fist, bizonyítandó, hogy odaát is akadt bizony, akinek húsz színes posztere volt az ágya fölött, de szülei letépték... Az akkor a húszas éveik vége felé baktató tagokból álló zenekartól persze kicsit megmosolyogtatóak az olyan sorok, mint a „Monday morning, ringing school-bell, homework isn't done, teacher's gonna break your balls, don't expect no fun!", de ettől még ez egy kifejezetten jó, együtténeklős dal.

Vészjósló, futurisztikus hangokkal indul a Land Of Ice, mely egy, az album megjelenésének évében feltalálásra kerülő időgép segítségével tekint a természetesen nem túl derűs jövőbe. Málházó középtempójával kilóg kissé a lemezről, de kifejezetten jól esik általa némi kis pihenő és tempóváltás a galoppozós témák között. Ahogy a Raise Your Fistben, úgy Moti ebben is társszerző, és meg is ereszt benne egy hangulatos, bővebb lére eresztett gitárszólót az utolsó verze előtt. A Raw Ride ismét rockosabb, ikergitáros darab, amely a szabadon száguldozásról szól, számomra pedig a Saxon Motorcycle Manjét idézi, bár a két szám refrénjének túl sok köze nincs egymáshoz. A lemezt Moti dala, a Merciless Game zárja, ami gyakorlatilag egy politikusok elleni és az éhező gyermekek melletti kirohanás, és ehhez illően egyértelműen a korong leggyorsabbja, mely karakteresen zárja az anyagot, legyen szó akár az LP-ről, akár a jelen cikkben követett, megvariált sorrendű újrakiadásról.

A Running Wildnak abszolút bejött az imidzs- és témaváltás, hiszen közönségük és a sajtó is jól fogadta az Under Jolly Rogert. A zenekar tagságában azonban a siker sem hozott állandóságot, így az 1988 februárjában megjelent koncertlemezen, a Ready For Boardingon már Jens Becker basszusgitározása és Stefan Schwarzmann dobolása hallható Stephan Boriss és Hasche játéka helyett. Boriss: „Haschét és engem levélben rúgtak ki. A többiek nem voltak elégedettek azzal, amennyit fejlődtem a hangszeremen, Hasche és Ralf között pedig a zenei irányvonal miatt volt vita. Hasche dallamosodni akart, amivel Rolf nem értett egyet, aztán viszont a kirúgásunk után mégis ebbe az irányba fordította a Running Wildot."

A ritmusszekció zenei pályafutása ezzel véget is ért, és bár Hasche közel maradt a tűzhöz, hiszen évekig vezette a ludwigsburgi Rockfabrikot, lemeze már egyiküknek sem jelent meg. A Running Wild lendületét viszont nem törte meg a változás, hiszen 1988 végén már ki is jött az új igazolásokkal felvett soron következő, szintén remekül sikerült nagylemez, a Port Royal. Majk Moti 1991-ig tartott ki Rock 'N' Rolf mellett, az ő gitározása hallható még a Death Or Glory nagylemezen is, majd a zenekarból való távozását követően visszavonult az aktív zenéléstől. Hobbiszinten azért gitározott, és ahogy egy kései interjúban fogalmazott, ugyan a Running Wild dalainak újra eljátszásához kellett volna neki némi extra gyakorlás, igyekezett technikailag is formában tartani magát.

A zene tehát életének szerves része maradt, és bár főállásban évtizedeken át komputerprogramozóként dolgozott, és egy digitális marketingcégnél is tevékenykedett, olyan zenekarokban játszott ezek mellett, mint a D'Orca, a Metallian vagy a Wild Night, hangzóanyagot viszont csak a Randommal adott ki, akikkel egyetlen közös lemeze, a Reloaded 2010-ben jelent meg, a mikrofon mögött egy Enrico Pallazzo művésznevű fickóval. Szintén ebben az évben szólózott még egyet az Orden Ogan Easton Hope albumán szereplő We Are Pirates! című dalban, melyet az akkor épp feloszlott Running Wild búcsúztatására írt a csapat, sőt, a dalhoz készült klipben még színészi képességeit is megcsillogtathatta. A heavy metal nagykönyvébe persze viszont nem ezen utolsó zenei megmozdulásaival, hanem a Running Wilddal közösen kiadott, mára klasszikussá érett nagylemezekkel írta be a nevét. Majk Moti 2023. február 16-án, 65 évesen hunyt el. Halálának okát nem hozták nyilvánosságra.