Shock!

Mi, a Shock! szerkesztői időről-időre számot vetünk azon klasszikus vagy kultikus lemezekről, amelyek épp valamilyen kerek jubileumhoz értek. Pár nappal ezelőtt is ezt tettük, és amikor feldobtam, hogy a Talisman 1993-as Genesis albuma is huszonöt éves lett, Ádám gyorsan felvilágosított a döbbenetes tényről: Jeff Scott Soto eddig még soha, egyetlen munkájával sem szerepelt a Klasszikushock! rovatban. Igen, valóban tűrhetetlen hanyagság ez részünkről, hiszen a korai Malmsteen-, Eyes- és Takara-korongoktól a Talisman-életmű nagy részéig bármelyik korong megérdemelte volna, hogy megemlékezzünk róla, alkalom bőven lett volna rá, de jobb később, mint soha, úgyhogy most pótolom a hiányosságot.

A Talisman sztorija a nyolcvanas évek közepéig nyúlik vissza. 1984-ben az akkor 19 éves Jeff Scott Sotót összehozta a sors Yngwie Malmsteennel, kinek Rising Force nevű zenekarába éppen visszatért Marcel Jacob basszusgitáros. Jacob 1978 óta hol tagja volt a bandának, hol nem, általában a Europe-os John Levénnel váltották egymást a két zenekarban: amikor Jacob épp kiszállt Malmsteen mellől, Levén ment a helyére, ő pedig Joey Tempest és John Norum oldalára. Noha Soto és Jacob csúcsteljesítményt nyújtottak Yngwie Maching Out albumán és a turnén, 1986-ra mindketten kikerültek a sok esetben mindenfajta racionalitást nélkülöző döntéseket hozó svéd gitárzseni látóköréből. Ekkor kissé elsodorta egymástól az élet a két zenészt: Soto stúdióénekesként folytatta, számtalan lemezen vokálozott akkoriban, majd olyan másodvonalas gitárosok produkcióiban bukkant fel, mint Kuni Takeuchi és Alex Masi, de ekkor már ott volt a kanyarban a Eyes és a Takara beindítása is.

Jacob eközben a Europe-ból kiszállt John Norummal szövetkezett, akinek első szólóalbumára tonnányi anyagot szállított. Gyakorlatilag a lemez java a basszusgitáros korai, Power nevű csapatának demóin alapult, melyeket Norummal véglegesítettek. Marcel azonban nem akart itt megállni: „Elkezdtem újabb dalokat írni, a demók feléneklésére pedig Göran Edmant kértem meg, aki ugyanúgy Norum csapatának tagja volt, mint én", emlékezett vissza a basszusgitáros az első Talisman-lemez újrakiadásához írt jegyezetében. „Úgy gondoltam, hogy a dalok helyet kaphatnak a Total Control folytatásán, azzal azonban nem számoltam, hogy John utálni fogja a témáimat. Ő akkoriban teljesen beleélte magát, hogy Glenn Hughesszal dolgozik majd, úgyhogy kénytelen voltam megváltoztatni a terveimet, és elkezdtem házalni a megírt anyaggal különböző kiadóknál." A történethez hozzátartozik, hogy Norum első próbálkozása 1988-ban Hughes-zal köztudottan zátonyra futott, ezért megpróbálta visszaédesgetni magához Edmant, aki végül kosarat adott neki, és inkább Yngwie Malmsteen felkérését fogadta el. Jacob helyzetén persze ez mit sem változtatott, hiszen továbbra sem volt énekese. „Egy kiadó érdeklődött az anyag iránt, ám a kapcsolattartómat nem sokkal később kirúgták, és emiatt megrekedtek a tárgyalások a szerződésről. Az emberem azonban agilis volt és gyorsan elhelyezkedett egy másik cégnél, ahonnan egyből felhívott, hogy továbbra is érdekelné a közös munka. Halálosan biztos volt benne, hogy legalább egy dalomban komoly slágerpotenciál rejlik, ezért keretet biztosított arra, hogy elkezdhessük a felvételeket."

Mivel az énekes-kérdés egyre jobban szorította, Marcel meghallgatott különböző svéd arcokat, de ezek a próbálkozások nem vezettek eredményre. Már éppen kezdte elveszíteni a lelkesedését, amikor valaki azt javasolta neki, hogy szóljon Jeff Scott Sotónak, hátha érdekli az ügy... „A homlokomra csaptam, majd egyből tárcsáztam Jeff számát. Miután meghallgatta a dalokat, beleegyezett, hogy felénekli őket. Egyből rohantam a kiadóhoz, hogy reptessük át Svédországba, és fizessük ki, amit kér, mert holtbiztos, hogy a befektetés meg fog térülni. Szerencsére hallgattak rám, pedig fogalmuk sem volt róla, kicsoda Jeff és hogyan énekel..." Az első Talisman-album felvételei 1989 februárjában indultak, Jacob és Soto mellé pedig olyan zenészek sorakoztak fel, mint Mats Olausson billentyűs, Peter Hermansson (220 Volt) dobos és Christopher Ståhl gitáros. A lemez anyaga iskolapéldája volt az akkori idők svéd dallamos rockzenéjének, a Break Your Chains, az I'll Be Waiting, a klipes Just Between Us és a Day By Day simán felvette a versenyt a legjobb Europe-, Skagarack-, Alien- és Treat-témákkal, ugyanakkor még nem kristályosodott ki rajta teljesen az a félreismerhetetlen Talisman-hangzás, ami a későbbi korongokat meghatározta.

De ne szaladjunk ennyire előre, mert az alapvetően nem túl szerencsés zenekarnak rengeteg buktatón kellett túljutnia ahhoz, hogy egyáltalán megérje a második lemezt. A vesszőfutás ott kezdődött, hogy a kiadó csődbe ment, mire Jacob és Olausson végeztek a keveréssel az ABBA legendás Polar stúdiójában, Stockholmban. A felszámolási eljárás következtében a mesterszalagok páncélszekrénybe kerültek, így Jeff és Marcel más lehetőség nem lévén átrepültek Los Angelesbe, hogy amíg jogilag nem tisztázódnak a Talisman ügyei, felvegyék az Eyes bemutatkozó lemezét. '89 karácsonyára végül nyélbe ütöttek egy új szerződést a parányi Airplay kiadóval, majd visszavásárolták a saját dalaik jogait a csődbe ment előző cégtől. Végül 1990 februárjában jött ki a Talisman debütálása. Az I'll Be Waiting kislemez azonnal siker lett Svédországban, majdnem elérte az aranylemez-státuszt, a nagylemezből pedig 33 ezer példány kelt el odahaza, amit ugyancsak kiemelkedően jó eredményként könyvelt el a zenekar. Elindult a turné, a dobok mögé az a Jake Samuels ült be, akit másfél évtizeddel később a The Poodles frontembereként ismert meg a rockszíntér, a gitáros posztot kissé szokatlan módon Jeff floridai haverja, a Saigon Kick főnöke/agya, Jason Bieler foglalta el (Jeff vokálozott az első Saigon Kick-albumon, innen a kapcsolat), billentyűs hangszereken pedig a későbbi Therion-frontember, Thomas Wikström épült be.

A csapat hányattatásának azonban nem szakadt itt vége. Marcel: „Jól ment a turné, kiváló volt a hangulat és az összhang a csapaton belül, mindenhol a tíz legígéretesebb fiatal svéd produkció között tartottak számon minket, az Airplay kiadó azonban hirtelen beleállt a földbe. Ezzel egy időben az Eyes számára összejött egy amerikai szerződés. Nyilván nem volt kérdés, melyik bandára kell ezután figyelmet fordítanunk. A Talismannak akkor és ott vége lett – egy időre." Szerencsére tényleg csak egy rövid időre. Persze Samuelt, Wikströmöt és Bielert időközben elvesztették - nem csoda, hogy megunták a kínlódást a csapatot övező balszerencse-áradat tükrében. Bieler különösen okosan döntött, amikor úgy határozott, hogy inkább teljes erejével a Saigon Kick ügyeire koncentrál, hiszen a The Lizard című klasszikussal még abban az évben megütötte a főnyereményt.

Noha eleinte úgy tűnt, hogy Jacob az Axel Rudi Pell által megkörnyékezett Soto nélkül szervezi újra a bandát, mégpedig régi haverjával, Matti Alfonzetti énekessel, illetve egy ismeretlen fiatal gitárossal, Fredrik Åkessonnal, a dologból nem lett semmi, amikor a basszusgitáros időközben megkötött szerződése mögül kihátrált a svéd Warner. A kútba esett kísérlet azt hozta magával, hogy Alfonzetti továbbállt a Skin Trade-be, Jacob pedig azzal töltötte az 1992-es év nagy részét, hogy új kiadót találjon. A kanadai/holland Dino Records (később Empire) érdeklődést mutatott, azzal a feltétellel, hogy Soto visszatér a zenekarba. Mivel az Eyes akkorra már hamvába holt, az ARP-tagság pedig nem foglalta le minden idejét, Jeff újbóli csatlakozása magától értetődőnek bizonyult. A Genesis albumot Jacob, Soto és Åkesson triója 1992 decemberében vette fel egy Alesis SR-16 dobgép segítségével, a lemez lírai dalában, az All I Wantban pedig Jeff akkori barátnője, Julie Greaux zongorázott (akivel JSS együtt játszott Axel Rudi csapatában). Habár az anyag mostoha dobgépes hangzása egyértelmű visszalépésnek tűnt a debütalbum megszólalásához képest, lehetőségeik fényében teljes mértékben érthető, hogy ezt az utat választották. El lehet képzelni, milyen minimális keretből gazdálkodhatott a duó abban a korban, amikor a kiadók már az időszak nagy dallamos bandáinak sem adtak esélyt a túlélésre. A Genesis tulajdonképpen már akkor halálra ítéltetett, amikor 1993-ban megjelent, ettől függetlenül mind a skandináv melodikus rock műfajában, mind a Talisman életművében jelentős helyet foglal el.

Az első lemez vonalra tett dallamrockjával szemben ez a dalfüzér sokkal merészebb, izgalmasabb dalszerzői és hangszeres törekvéseket villantott fel, elsősorban a funkzene hatásának megjelenése okán. Soto végre platformot talált arra, hogy némiképp kifejthesse azt a zenei világot, amihez már korábban is vonzódott, Jacob pedig új impulzusokra lelt abban a muzsikában, amely mindig is a leggyilkosabb basszusgitárosokat nevelte ki. Marcel basszusgitározása egyébiránt óriási változásokon ment keresztül az első lemez óta, a játéka innentől kezdve gyakorlatilag alapjaiban változtatta meg a Talisman zenéjét. Nyilván ennek a magvait régebben hintette el, hiszen az első anyag Standin' On Fire dalában már szerepelt egy pofás basszusszóló, és ha jobban belegondolunk, részben ez a téma indíthatta el abba az irányba, ami a Genesisen végül teljes pompájában manifesztálódott. A basszusgitár ilyetén előretolt alkalmazása persze abból is adódott, hogy a Mr. Big épp akkor ért el gigasikereket ezzel a formulával, ami megihlette Marcelt. Fredrik Åkesson is így emlékszik erre: „Marcel nagyon jó basszusgitáros volt már a korai időkben is, de istenigazából azután vált dominánssá a zenekar szempontjából, hogy találkozott Billy Sheehan játékával a Mr. Big lemezein. Komoly lökést adott neki, amit hallott, és ez egyértelmű szemléletváltáshoz vezetett nála: attól kezdve kiemelten tekintett a hangszerére, és igyekezett ennek szellemében meghatározni a helyét a zenekari kontextusban."

Persze a hangszeres attitűdön kívül nem sok rokonság mutatkozott a Mr. Big és a Talisman között, Jacobék funkba oltott skandináv dallamrockja ugyanis teljesen egyedi, addig még nem igazán hallott karaktert kölcsönzött a muzsikának. (Mondom ezt úgy is, hogy a két műfaj házasítását az Electric Boys köztudottan korábban kezdte, ám ilyen eredményre megközelítőleg sem jutottak Conny Bloomék.) A Time After Time lüktető riffel nyitja a lemezt, majd bejön Soto, és ezzel egyidőben kikapcsol a torzítópedál. A tiszta hangszínű ritmusgitártémák némileg szokatlan, elsőre talán oda nem illő módon kísérik az énekest, ám mire a gondolat egyáltalán megfogalmazódik a fejünkben, a pre-kórus vérbeli svéd rock módján robban be, és elvezet egy jellegzetesen zseniális JSS-refrénhez. Ironikus, hogy Jeff pont akkor, a '90-es évek elején/derekán nyújtotta éneklés szempontjából élete legjobbjait, amikor az ilyen típusú dallamoknak szinte mindenki hátat fordított. A másodiknak érkező Coming Home kicsit jobban felpörgeti a tempót, ez egy hagyományosabb, zakatolós témákat és eltéveszthetetlenül kavargó Jacob-riffeket egyaránt tartalmazó dal, ami az első anyag Break Your Chains nótájának egyenesági leszármazottjának is tekinthető. A harmadik Mysterious is ezt a vonalat viszi tovább, Jeff újból olyan melódiákat hoz, hogy az ember megborzong a gyönyörtől. A dalt anno kislemezen is kiadták, melynek következtében a svéd rádiók előszeretettel fogatták, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy rövid időn belül 15 ezer példány keljen el az albumból Svédországban.

A korong legfunkosabb tétele, az If U Would Only Be My Friend legfőképp Marcel basszusozását domborítja ki, persze Jeff itt is védjegyszerűt énekel. A dalt Åkesson alaposan kifejtett szólója vezeti le, és itt meg kell állnunk egy pillanatra: a későbbi Opeth/Arch Enemy-gitáros ekkor mindössze 20 esztendős volt, de már olyan kiforrott játékstílussal rendelkezett, ami párját ritkította. Az első Talismanon játszó Christopher Ståhl is kiváló gitáros volt, baromi élvezetesen játszott, őt azonban leginkább Malmsteen és Norum törvénytelen szerelemgyerekeként lehetett aposztofálni, az egyedi íz hiányzott belőle. Ezzel szemben Fredrik teljesen eltérő látásmódot honosított meg a bandában szólógitározás terén. Megvolt benne a svéd gitárosok minden jó tulajdonsága az európai dallamosságtól az energikus attitűdön át a páratlan technikai felkészültségig, mindezt azonban olyasfajta kiszámíthatatlan frazírokkal ötvözte, ami elsősorban az amerikai kollégák sajátja volt, leginkább George Lynch-é és Warren DeMartinié.

Visszatérve az anyagra, a hangszeres csúcspontot az ötödikként feltett All Or Nothing hozza el. Marcel és Fredrik olyan gitár-basszusgitár kettősöket vezet elő, amihez foghatót tényleg csak a Mr. Big Addicted To That Rush nótájában lehetett hallani korábban. Tényleg leesik az ember álla az eszelős témák hallatán, mindazonáltal nem esnek át az öncélúság oldalára velük, a dal integritása mindvégig megmarad, ez a legszebb benne. A mértéktartás mindig is nagy erénye volt a csapatnak, sosem estek saját csapdájukba úgy, mint pl. Yngwie. A már említett All I Want az egyik kötelező power líra a lemezen, Jeff nagyot énekel benne, pofás a zongora, tanítani való a téma íve, a jelentőségét azonban elhalványítja az utána következő U Done Me Wrong. Ez volt az első Talisman-dal, amit valaha hallottam, és nem csoda, hogy azóta is szerelmes vagyok belé: mindössze 2 perc 37 másodperc az egész, de már az kiborít, ahogy Marcel felvezeti, és akkor még hol van Fredrik bitang szólója, no meg Jeff őrületes énektémái! A lemez színvonala a vége felé sem csökken, az I'll Set Your House On Fire némi '70-es éveket idéző jammelős érzést sem nélkülöz, a Give Me A Sign pedig klasszikus svéd dallamos rock a '80-as évek játékszabályai szerint, mindkettő jellegzetes Jacob/Soto-mű. A funkos játékosság a Lovechildban erősödik fel ismét, a refrén azonban vérbeli dallamrock a legszebb Talisman-hagyományok szerint. A lemezt a Long Way To Go zárja, ami egy lassabb, mondhatni fél-lírai szerzemény, dús billentyűs bevezetővel, heroikus JSS-melódiákkal, határozott riffekkel.

Fentebb azt írtam, hogy halálra volt ítélve ez a lemez, ami igaz is, ha a kereskedelmi oldalt nézzük, de arra legalább lehetőséget adott a bandának, hogy underground szinten eljuttassa a hírét Japánba. Az agilis Dino Records ráadásul megkaparintotta az első lemez újrakiadásához szükséges jogokat, és így szinte a Genesisszel egy időben újra a boltok polcaira kerülhetett az a korong is. Először Svédországban csináltak egy miniturnét, a koncerteken Julie Greaux és a visszatért Jake Samuels egészítette ki az Jacob-Soto-Åkesson triót, Japánba viszont már az egykori Treat-ütős Jamie Borger kísérte el őket, kinek csatlakozásával végre valódi zenekarrá vált a Talisman. Az ottani buliknak a Five Out Of Five koncertanyaggal állítottak emléket, majd elkezdtek dolgozni a következő albumon. Az 1994-ben megjelentetett Humanimal hallatlanul izgalmas dalokat rejtett, és elvitték rajta a falig a funkos skandináv rock koncepcióját. Jacobék végre eljutottak odáig, hogy normális kiadó, a német Polydor gondozta egy munkájukat, amit igazi producerrel (Ronny Lahti) és hús-vér dobossal (Jamie Borger) készíthettek. Sok zenekar ezt nyilván magától értetődőnek tartotta volna akkoriban, nekik azonban rendesen meg kellett harcolniuk ahhoz, hogy idáig eljussanak.

Ugyanez a felállás hozta össze a '95-ös Life korongot, amin kicsit visszavettek a funkolásból, majd valami máig érthetetlen okból sutba dobták a Talisman underground melodikus körökben egyre jobban csengő nevét. Jeff és Marcel '96-ban előbb Yngwie Malmsteen Inspiration albumán dolgoztak, majd Human Clay néven kezdtek új projektbe, melynek két lemeze ma is keresett a gyűjtők körében, színvonalukat tekinve viszont nem elmlíthetőek egy lapon a Talisman munkáival. 1998-ban aztán visszatértek a bevált névhez, de a Pontus Norgren (Great King Rat/The Poodles/Hammerfall) gitárossal készült Truth album kissé felemásra sikerült. Åkesson visszatérése az elődjénél izmosabb Cats & Dogs lemezen történt meg, a kvartett erejéből aztán még futotta egy ennél is jobb korongra, amit szimplán 7-re kereszteltek. Akkor még nem lehetett tudni, hogy ez lesz a Talisman hattyúdala.

A sors keserű fintora és igazságtalansága, hogy a mentális és fizikális betegségekkel egyaránt harcoló Marcel Jacob akkor vetett véget önnön kezével életének, amikor a dallamos zenék már újból teret nyertek maguknak egy bizonyos szinten, és platform, illetve perspektíva egyaránt lett volna a Talisman további, és talán minden addiginál gördülékenyebb működtetéséhez. A zseniális basszusgitáros azonban 2009. július 21-én örökre magával vitte csapata lelkét, ám mindez semmit nem változtat azon, hogy az első négy Talisman-munka kultikus mestermű, amelyek nélkül egyetlen dallamrock-gyűjtemény sem lehet teljes.