Shock!

Szinte hihetetlen, de már több mint negyven éve annak, hogy Vinnie Stigma megalapította az Agnostic Frontot, jövőre pedig első lemezük, a Victim In Pain is betölti a negyedik X-et. A Stigma-Miret duó által vezetett ötöstől azonban messze áll a múltba révedés, hiszen kisebb-nagyobb rendszerességgel, de a mai napig folyamatosan születnek a lemezeik. Ezek közül a legutolsó Get Loud! még 2019-ben jött ki, szóval igencsak időszerű lenne már a folytatás, de addig is a csapat egy olyan karrierösszegző koncertet csavart az arcunkba, amely tényleg nem tűrt semmiféle ellentmondást.

A New York-i legendák előtt a Gear és az egri csillagok, azaz a Tisztán A Cél Felé melegített, akik egyre aktívabbak mostanában. Későn érkezettek kedvéért annyit mindenképpen érdemes elmondani róluk, hogy történetük két évtizeddel ezelőttre nyúlik vissza, a HC zenei világa pedig náluk krisna-tudattal párosul, így a csapat igen markáns és fontos mondanivalóval is rendelkezik. Meg persze egy jó adag, jó értelemben vett lokálpatriotizmussal, hiszen nevük egyértelműen összeforrt szülővárosukkal, Egerrel, sőt, legnagyobb slágerüket, az Egri Csillagokat is otthonuk ihlette. A bulit is ezzel a dallal zárták, amiből talán a frontember, Gulab énekelte a legkevesebbet, lévén – ahogy korábban több nótát is – ezt is a közönség soraiban mosholva adta elő, a rajongóknak átadva a mikrofont, akik lakhelytől függetlenül üvöltötték teli torokból, hogy „Én is egri vagyok!" Ezzel talán mindent el is mondtam a buliról: Gulab vezetésével a Tisztán nagyon odatette magát, a közönség pedig természetesen vette a lapot, hiszen kultikus arcok azért itthon ők is. Koncertjük összesen fél órát tett ki, de az olyan veretes himnuszokkal, mint a Family, a Ki vagyok én vagy a Láthatatlan ember, alaposan megdolgozták a közönséget.

A FEZEN-beszámolóban írtam már róla, hogy igen erős két hetet zárhattak az itthoni HC/crossover-hívek július-augusztus fordulóján, hiszen mindössze ennyi idő alatt ellátogatott hozzánk a jubileumot ünneplő D.R.I., az évek óta hiányolt Cro-Mags meg az újjáalakult Biohazard, az i-re a pontot pedig a minden túlzás nélkül ellenállhatatlan Agnostic Front tette fel. Nem mondom, hogy hibátlan volt ez a buli – az elején például messze nem volt tökéletes a sound –, de hogy a zenekar részéről piszkosul közel állt hozzá, az tuti. A Get Loud! megjelenése óta Pokey Mo ugyan lelépett, de a helyére érkezett Danny Lamagna sem kispályás figura (még ha nem is olyan kult arc, mint Mo), így a koncert lendületén természetesen fikarcnyit sem látszott a dobosváltás. Lendület helyett viszont talán jobb lett volna valami grandiózusabb kifejezést használnom, az AF Stomppal induló program ugyanis bárminemű üresjárattól mentes, másodpercnyi pihetőt sem engedélyező, ellenállhatatlan gőzhenger erejével robogott át rajtunk, mindenkit magával ragadva, aki csak kicsit is fogékony az Agnostic zenei világára.

Az első pillanattól hatalmas energiák áramlottak le a színpadról, mikor pedig Stigma a csapatból utolsóként felsétált, jellegzetes vigyorát villogtatva, kapásból az jutott eszembe, hogy lehetett anno valaki olyan hülye az akkori kiadójuknál, hogy pont ezt a faszit akarja kifúrni a zenekarból. A fickó ugyanis maga a nagybetűs Karizma, aki vonzza a tekintetet, a zenekar szíve-lelke, nem lehet nem szeretni. Rögtön a koncert elején, az A Mi Manera alatt például három kissrácot hozott fel a színpadra a közönség soraiból, akik aztán a rendezői balon ugrabugrálták végig az egész koncertet. Rögtön ezután meg jött a My Life My Way, mi alatt kezdetét vette a koncert végig kitartó, rendkívül intenzív színpadmászás és szörfölés, szóval ez a koncert tényleg olyan volt, amilyennek egy HC-bulinak ki kell néznie. Amikor pedig már azt hitted, nem lehet forróbb a hangulat, a Friend Or Foe alatt Vinnie szépen lesétált a közönség közé, hogy egy hatalmas circle pit kellős közepén gitározza végig a nótát.

Stigma igencsak elemében volt tehát, de a többiek is kitettek magukért, a programban pedig egymás után sorjáztak a jobbnál-jobb dalok, a banda történetének minden korszakából. Az utolsó anyagról a kvázi intróként szolgáló AF Stompon kívül csak a nosztalgikus I Remember fért be, az újkori Agnostic Front talán legjobb nagylemezéről a The American Dream Diedról volt Police Violence, Only In America meg hatalmas együtténeklést eredményező Old New York is, a legnagyobb ovációt viszont egyértelműen az Iron Cross Crucifiedja aratta. Meg persze Vinnie, aki a program közepén elgajdolta nekünk nemcsak a Pauly The Dogot, hanem a Powert is, elhappolva ezzel az est legnagyobb kedvencének címét a frontemberi szerepet ezúttal kissé átengedő, kevesebbet beszélő Roger Miret elől. Bő egy óra alatt szépen végigmentek a diszkográfián, de azért a tömör debütlemez Victim In Painről is elég mély merítést kaptunk természetesen, a zárás meg mi más is lehetett volna, mint a Ramones Blitkrieg Bopja, ahogy az náluk már csak lenni szokott.

60 percnyi ellentmondást nem tűrő lendület és rengeteg pozitív energia – ez volt az Agnostic Front 2023-ban, a Dürerben. Jöjjenek újra minél hamarabb!