Shock!

Óvatos várakozással parkoltam be szombaton a FEZEN területe mellé. Túl azon, hogy egy héttel korábban a Campus Fesztivál különféle programjain edződtem, miközben a feltétlenül drága, de ahhoz képest egészen tűrhető hamburgert pakoltam a számba, szóval ezeken túl sikerült úgy megszervezni a metál-léttől egészen távol álló munkámat, hogy – 460 kilométer megtétele után – délután fél háromkor bevonszoljam magam a fesztivál zúzott kövein át az egyik árnyékos facsoport alá. És míg a debreceni rendezvényen már dél elteltével is ment a nyüzsgés, addig itt eléggé szieszta-hangulat telepedett a sátrak és színpadok közé.

Ebből az ernyedt létezésből tűnődtem azon, hogy vajon lesz-e itt koncert egyáltalán, mert 16:50-től a Cro-Mags ígéretét mutatta a programfüzet. Végül aztán lett, szauna szeánszba oltott kempingezős klubhangulatú matiné kerekedett ki a New York-i négyes előadásából. A toporzékoló fitneszgurura emlékeztető Harley Flanagan és társai vehemenciájára semmi panasz nem lehetett, a zenei tartalmat pedig Kiss Gabi kollégám mutatja be.

(B.Z.)

Harley Flanagant és a Cro-Magset már a 2020-as FEZEN-re is beharangozták, aztán – mivel 2020-ban fesztivál sem volt – úgy volt, hogy tavaly jönnek, de sajnos az a fellépés végül füstbe ment dobosuk olaszországi dehidratációja miatt. 2023-ban aztán végre valahára tényleg köszönthettük öket, ami azt eredményezte, hogy az amerikai HC/crossover rajongói ritka erős mezőnyt csekkolhattak bő egy hét alatt. Két nappal Harley-ék eljövetele előtt ott volt ugyebár a D.R.I.-buli az Instantban, a FEZEN után pár nappal jött a Biohazard, egy hétre rá meg érkezik az Agnostic Front, szóval túlzás nélkül a színtér legendáinak egy jó része behúzható néhány nap leforgása alatt. Na, de vissza a Cro-Magshez, akik kicsit méltatlan időpontban, 16:50-kor kezdtek a Fehérvár színpadon, a Fish!, a Kozmix, a Village People és Korda György & b. neje előtt. Nem semmi névsor, Harley pedig többször is élcelődött azon a koncertjük alatt, hogy sosem gondolta volna, hogy egy színpadon fog játszani a Village People-lel...

Maga a Cro-Mags bulija ha nem is hivatalosan, de gyakorlatilag már a koncert előtt elkezdődött, ugyanis a szokásos soundcheckes gitárnyünnyögtetés és monoton pergőcsapkodás helyett két komplett nótát is elreszeltek nekünk, teljes lendülettel, így a frontember hiába szólt a közönségnek, hogy ez még igazából nem az, aminek látszik, az örömünnep már ekkor elkezdődött. Az már a beálláskor lejött, hogy Harley igazán szuggesztív színpadi egyéniség, aki széttetovált, kigyúrt testével, folyamatos, szemérmetlen turházásával, illetve a rendkívül egyedi gesztikulációival, mimikájával vonzza a tekintet. A beállást félmeztelenül nyomta végig a szaunára emkékeztető, dögletesen meleg és levegőtlen sátorban, de aztán a „rendes" műsorra már felvett egy fehér, New York City feliratú pólót (mi mást), hogy aztán kábé két szám után természetesen megszabaduljon tőle.

Kicsit nehezen követem, hogy mikor éppen ki játszik a Cro-Magsben, de ha minden igaz, 2019 óta elméletileg a Suicidal Tendenciesből ismert Rocky George gitáros és Garry „G-Man" Sullivan a hivatalos tagok, most viszont egyikük sem volt itt. G-Man szíve tavaly több mint négy percre leállt, a dobos viszont szerencsésen visszatért a klinikai halálból, és utána még játszott is Flanaganékkel, de a különböző orvosi vizsgálatok később kimutatták, hogy ennél azért lényegesen hosszabb pihenőre van szükség a felépüléshez, így ezt az évet ő biztosan otthon tölti. G-Man tehát betegség miatt, igazoltan volt távol (hogy Rocky George-dzsal mi történt, arról fogalmam sincs), a helyén pedig az a Christian F. Williams ütötte a cájgot, aki a Megadethből online maszturbálós videója miatt kikerült David Ellefson és az Anthrax-bőgős Frank Bello közös bandájában, az Altitudes & Attitude-ban is kisegített már. A gitárokért meg ketten feleltek: Hector Guzman és Dominic DiBenedetto. Kicsit sessionista volt tehát ez a felállás (csakúgy, mint egy nappal korábban az Ugly Kid Joe-é), de faszán tették Harley alá a dalokat, a lényeg meg úgyis a basszusgitáros/énekes/legenda volt, aki egy személyben le is vezényelte a showt. Miközben a többiek a háttérben hiba nélkül tették a dolgukat, Harley láthatóan szívét-lelkét beleadva, hatalmas beleéléssel énekelt, gesztikulált, grimaszolt, és ezzel akár egyedül is el tudta volna adni a bulit. Erre azonban nem volt szükség, zenekara ugyanis bitang feszesen játszott, a hangzásuk is tökéletes volt, így akkora stenk volt az előadásban, hogy csak kapkodtuk a fejünket.

Ilyen körítésben az olyan dalok, mint a nyitó We Gotta Know, a Show You No Mercy vagy a Hard Times minden túlzás nélkül lerobbantották az ember fejét. Ráadásul Harley élőben kifejezetten szimpatikus figurának tűnt, akiből ki sem néztem volna a korábbi késeléses és egyéb balhéit. Persze lehet, hogy csak a különleges alkalom hatotta meg ezúttal, hiszen néhány nappal a FEZEN-es buli előtt ünnepelte huszadik házassági évfordulóját, így az egyik, eredetileg Istennek írt számot feleségének és gyermekei anyjának, Laura Lee Flanagannek küldte. Szuperintenzív, hibátlan buli volt ez, de aztán még bőven a kiírt játékidő előtt, egyszer csak hirtelen vége szakadt. Mikor Harleyék 17:40 körül levonultak, azt gondoltam, nyilván lesz még legalább két-három ráadás, hiszen a tervezett program szerint még húsz percük lett volna, de hiába üvöltözött lelkesen a közönség, csak nem jöttek vissza. Mivel pedig a koncert néhány perces csúszással indult, ez azt jelenti, hogy a játékidő a beharangozott hetven perc helyett még az ötvenet sem érte el, így ha valaki a tavalyi, bukott buli után idén megint csak a Cro-Mags miatt jött el, érthetően érezhetett azért némi csalódottságot.

(K.G.)

Mindenképpen megnyugtató volt, hogy kétségeimmel ellentétben teljesen összeszedtem magam, köszönhetően a Cro-Mags lendületének és a fesztivál általános, nagyon barátságos alaphangulatának, ezzel az attitűddel álltam be a színpad elé a fél hétkor meginduló Fish!-hez. Tudtam, mire kell számítanom, és azt is kaptam, bár az egy héttel korábbi nagyerdei fellépéshez képest nem volt nagy meglepetés. Ha csak az nem, hogy itt szépen körbe lett zavarva a nézősereg a sátorban a keverő körül, és vicces látvány kétségtelenül, mikor a vegyes sportmúlttal és mozgáskultúrával bíró elemek kergetik egymást egy fülledt sátorban. Azt már megszokhattuk, hogy nincs a karriert jelentős mértékben befolyásoló, Keep Your Secret és Majdnem Kalifornia, de van Kockás inges lányok és mondjuk I Want That Way, amiben az a poén, hogy ezt a Backstreet Boys-dalt bárhol, bármikor, bármilyen zenei keresztmetszetű fesztiválon egyöntetűen, kórusban énekli a közönség.

A Fish! után egy picike zivatart követően átangolnáztam a nagyszínpadhoz, ahol a Hammerfall csúszott bele a csodálatosan kifeszített szivárványba, így elkészíthettem olyan képeket is, amikhez olyan együttállás kell, amelyre nagyjából alig van esély. Ennél jobb felvételek már csak akkor készülhettek volna, ha a színpadon a Rainbow játszott volna. Nem vagyok a Hammerfall szakértője, helyettem beszéljenek a képek, illetve szintén jelen lévő kollégáim.

(B.Z.)

Csakúgy, mint tavaly nyáron, a Helloween idén is a Hammerfallékkal egy csomagban volt kapható, így természetesen adta magát, hogy a FEZEN-en is a svéd true metalosok nyissanak a tökfejek előtt. Joacim Cansék bemutatkozó anyagát megjelenésekor nagyon szerettem (van olyan heavy metal rajongó, aki nem?), aztán valahogy eltávolodtam tőlük, bár a szimpátia mindmáig megmaradt. Lemezeiket ugyan nem követem, de ha tehetem, élőben mindig meglesem őket, mert egyrészt ezek a himnikus, heroikus dalok remekül működnek a koncerteken, másrszt meg a csapat amellett, hogy kifejezetten profi szórakoztató gépezetté érlelte magát az évtizedek alatt, szimpatikus arcokból is áll.

Ezt most sem hazudtolták meg, a monumentális díszletek előtt egy totál szórakoztató heavy metal showt hoztak le, az összes megszokott elemmel együtt. Oscar lóbálta a Mjölnir mintájára készült egyedi gitárját, ment a szinkron-barázdabillegetés, közben pedig szóltak az olyan régi és új himnuszok, mint az Any Means Necessary, a The Metal Age, a Glory To The Brave vagy a Let The Hammer Fall. A buli egy pontján aztán Joacim benyögte, hogy egy speciális meglepetésdallal is készültek nekünk mára, illetve nem sokkal később egy Pokoli színjáték-pólót is kiterítettek a dobcucc elé, így jogosan várta mindenki, hogy terítékre kerül a Hol van a szó a Pokolgéptől, amit 2011-ben a zenekar Send Me A Sign címmel meg is jelentetett Infected című nagylemezén.

Hiába haladtunk előre azonban a szettel, csak nem akart megérkezni a dal, és egyszer csak a pólót is elvették David Wallin cucca elől, majd a rendes játékidő is véget ért a vásári giccs kategóriát kimaxoló (We Make) Sweden Rockkal. Persze, tulajdonképpen logikusnak tűnt, hogy a ráadást robbantsák fel a Pokolgép-klasszikussal, de mikor aztán a háromtételes extra blokk végén elkezdődött a Hearts On Fire, már tudni lehetett, hogy ez ennyi volt, Pokolgép-póló ide vagy oda, itt ma bizony nem lesz Hol van a szó. Pedig annyira adta volna magát a dolog, és tuti, hatalmas sikert zsebeltek volna be vele. Érthetetlen, miért hagytak ki egy ekkora ziccert!

(K.G.)

Este 10-kor érkezett az a műsor, amire én személy szerint nagyon, de a stábból is többen vártunk. Majdnem napra pontosan öt évvel ezelőtt láthattuk a FEZEN-en a Nagy Összeborulás Turné előadását a Helloween tökfejeitől, akkor napokig széles vigyor ült az arcomra a koncerttől. Közben lett egy lemez is, de igazából nem tudtam, fog-e újat mutatni a banda, vagy mennyire lesz mozogják el rutinból az egész estét, mármint rosszabbik értelemben véve. Nos, rutinnak rutin volt, de éppen a lehető legszebb, legnemesebb értelmében. Én nem voltam jelen az arénás koncerten, és emiatt itt kellett szemtől szemben átélnem, mennyire kompakt és szinte hibátlanra csiszolódott ez a produkció, ami ma Helloween név alatt fut. Mindenki a helyén van, mindenki azt adja benne, ami a legjobban áll neki, értem ez alatt például azt, hogy Kai Hansen is azokat a dalokat, amik népszerűek vagy fontosak a német csapat karrierjében, amolyan védjegynek számítanak, és a feltűnő mértékben antihang ellenére is jól veszik ki magukat a parókás gitáros blokkján belül, úgy mint Metal Invaders, Victim Of Fate, Gorgar, Ride The Sky, és a közönség is imádta.

Ugyanakkor az egész műsor a két énekes kölcsönhatásától lesz varázslatos. Andi Deris nagyszerűen hozza az összes korszak témáit, színpadi kiállása remek, széles gesztusokkal adja elő a dalokat, és még az alapozó is jól áll neki. A hangja még most is erős, és mire a rajongóban felmerülne, hogy a kockázatosabb részeknél vajon hova fog kilyukadni Andi, hősünk csodálatosan mozog el a kényelmes, de még mindig megfelelő irányba. És hát a banda talizmánja: Michael Kiske. Nem tud elromlani. Még akkor sem, ha a felhők között járva már nem a huszonéves, kristálytiszta hang jön vissza, de hát ez fizika és biológia kérdése, és mindezekkel együtt egy másodpercig sem volt elhazudva a műsor, a középfekvés megkérdőjelezhetetlenül szakadt ki belőle, és bizony a magasakkal se spórolt, nem volt kifordulás belőlük, semmi megbicsaklás.

Hogyan lehetséges ez? Okosan. Pihenéssel. Túl a romantikus egybekelésen, a két énekeses felállás jelentős mértékű terhelést vesz le mindkét torokról, és a program összeállításán is követhető volt ez a tervszerűség. Jóllehet, Kiske és Deris is beleénekel egymásba, de a nagyobb részt mindig az adott korszak énekese adta elő, ez világos is, és a korszakok dalai közel felváltva követték egymást, továbbá a már említett Hansen-blokk is jókora pihenőt jelentett nekik.

A nyitó, jókora falat Skyfall után jött az Eagle Fly Free, aztán Mass Pollution, Future World (mekkora dal!), Power, majd Hansen, némi egyveleg. A Forever And One akusztikus megfogalmazása remek lett. Sascha Gerstner is kapott pár percet, hogy saját műsort adjon, némi szólózással és közönségbevonással vette ki a részét a fejgépek fényéből. És pár szó a dobemelvényről. Az impozáns tökfejet mintázó torony mögött csépelő Dani Löble fizikai teljesítményére nem lehet panasz, ugyanakkor tényleg olyannak hatott a tevékenysége, mint akit koncert elején felhúztak, bepakolták a foglalatba, majd a végén, miután a program véget ért, kivették onnan, és kész. Hangról hangra, cinről cinre hozza a témákat, amiket kell, a lába szerintem akkor is perceg, ha alszik, de ezen felül minimális színezést vagy díszítést nem lehetett hallani tőle. Tudom, amikor minden HD-re és sokszor -ról megy, nem kellene ilyet várni egy metálzenésztől, de én akkor is fenntartom magamnak a jogot némi zenei fűszerezésre, hogy az élmény teljesebb legyen.

Dr. Stein: kötelező. Nekem ez az egyik kedvencem a Helloweentől, enélkül nem is lenne az a csapat, ami. A ráadást sem aprózták el a fiúk. Perfect Gentleman, Keeper Of The Seven Keys és a leírhatalan vidámságot ajándékozó, tökfejlufikat a közönségre szabadító I Want Out. Ez tényleg óriási felszabadultságot hozott a térre, aki csak érte, passzolgatta, de leginkább elrakta magának a hatalmas labdákat, fotótémának is pazar volt a millió papírkonfetti között ugráló töksereg. Markus Grosskopf az első mozdulattól az utolsóig szórakoztatott mindenkit, aki a környékén volt, ha ez az egyik zenésztársa volt, akkor annak bohóckodott, ha a közönség felé volt arccal épp, akkor nekik pózolt, de ha kiszúrta, hogy ráirányítom az objektívemet, akkor rögtön szükségét érezte, hogy megnyalja a basszus nyakát, és bármennyire infantilisnek is tűnhet mindez, mégis inkább teljesen felszabadult, örömmel játszó figurát lehetett látni benne. Gerstner eléggé szerelmes lehet magába Instája alapján, de kétségtelenül jól mutatott a hegesztőpajzsnyi napszemüvegével és szokásosan égnek feszített frizurájával, ami ezúttal a buli végéig kitartott.

Kiske bántóan megtokásodott már, de a móka nála is alapfelszereltség, még akkor is, ha minimálmimikával hívja ki aktuális viccpartnereit, többnyire Markust, és közben a közönséggel is folyamtosan kommunikál. Hansen és Weikath sokszor álltak össze párossá a kifutón és hátul is, Weiki pedig mintha a szokásosnál is többet kergette a pillangókat jellegzetes kézmozdulatával, miközben faarccal mászkált fel-alá.

A hangzás, ahol én álltam – jobb oldalt, aránylag elöl, majd kissé hátrébb, beljebb is – teljesen klassz volt, nem bántott a hangerő sem, nem hiányoltam extra decibeleket sem, minden hangszer jelen volt, arányosan, frankón. Az ének kiváló volt, de őszintén nem tudom, mennyi volt ebből a valós hallás, és mennyi a belső magnó, ám ebben sem találtam kivetnivalót. A fények lenyűgöző módon mozogtak, a fejgépek is remekül világították a szereplőket. (Tényleg csak zárójelben az élmények mellett eltörpülve: a háttérben futó, olykor Amiga-szintű esztétikiai elvárásokkal kivitelezett animáció önmagában megmosolyogtató lett volna, de így, színesítésként, helyén kezelve teljesen elfogadható volt.)

Ha ötévente kellene látnom őket, de közben ilyen hangulatot varázsolnának az estébe, azonnal aláírnám. Addig is viszont receptre írandó fel a Helloween élőben.

(B.Z.)

Fotó: Bertli Zoli