Shock!

Ahogy idén a legtöbb tologatott esemény, vagy turné, így végül a Helloween és a Hammerfall közös körútja is megvalósult végre. Ideje volt, a sors már több mint két éve lökte mindig egyre odébb és odébb a lehetőséget, négy, de talán öt alkalommal is tolódott az egész. Aztán végül csak összejött a buli, bár az, hogy kényszerűen a Papp László Sportarénába került, jól mutatja, hogy még mindig nincs akkora hely Budapesten, amit ne nőttek volna ki, vagy amiben ne lötyögnének némiképp, ha teljes kapacitását vesszük. Persze, ha már választani kell, inkább utóbbi, ráadásul (ahogy anno az utolsó pesti Judas- vagy Ghost-koncerten) itt is a csarnok egyik hosszabbik oldalába került a színpad, ami által horizontálisan jobban széthúzódott a közönségtér, és a mélysége is egészségesebb volt – ez az elrendezés minden szempontból szerencsésebb egy nem full házas eseménynél. A poszt-covid időkhöz mérten egyébként tényleg nagyon szépen összegyűltünk.

A turnétárs Hammerfall ebben nyilván katalizátor volt. Normál esetben ők saját jogon is headlinerek, mi több, volt idő, amikor a nem reunion-felállású Helloweennel érzésem szerint minimum hasonló erőt képviseltek. Ez tehát szegről-végről egy dupla főzenekaros felállás volt, azzal együtt is, hogy a mostani Helloween értelemszerűen sokkal nagyobbat megy, mint Joacim Cansék kábé bármikor, a sorrend és a státusz is érthető tehát. Mindennek persze nem volt túl nagy jelentősége, már csak azért sem, mert a svédek is hetvenöt percet, azaz becsületes játékidőt kaptak, kettejük közönsége pedig élből erős átfedésben van. A mi szempontunkból ez bizony tökéletes összeállítás volt.

A Hammerfall is az utóbbi négy albummal - lényegében a (r)Evolutiontől kezdődően - új reneszánszot él meg, és ezt még akkor is így gondolom, ha a legutóbbi Hammer Of Dawn újra picit statikusabb, panelesebb lett. Ezen a turnén még csak azt sem mondhatnám, hogy látvány tekintetében húzniuk kellett volna. Oké, náluk nem ment végig a háttérben a ledes vetítés, de a grandiózus háttérvászon, meg a kékes-türkiz színekben izzó-világító, rúnákra emlékeztető, illetve H-betűs pajzsos oldalsó díszítőelemek a várfalra emlékeztető molinós emelvényre pakolt dobszerkóval remekül működtek. Frontemberként jobbára Joacim vállán volt a show, rajta kívül Oscar Dronjakon időztem még el sokszor, aki Thor kalapácsát formázó gitárjával, gizda testalkatával, és számomra a mai napig bizarr tejfelszőkére festett hajával legalább annyira a zenekar arcának mondható. Cans pár éve egész szépen rendbe szedte magát, le is fogyott, és ezt a fiatalos formát itt is megtartotta, vele ellentétben Pontus Norgren ránézésre alaposan megöregedett, amit több ízben is nyugtáztam, lévén a rá eső szólóknál előszeretettel jött ki a közönségbe nyúló rámpa végéig. Rajtuk is ugyanaz a felhőtlen jókedv érződött egyébként, mint sok más, a kényszerhelyzetből kiszabadult, előtte rendre intenzíven turnézó csapaton: élvezték az egészet, sokkal inkább volt ez örömzenélés, mint valós meló.

Programjukat nem súlyozták le se jobbra, se balra, szinte karrieráttekintőnek is mondhatnám, lévén az eddigi tizenkét lemezükből kilencről (!) játszottak. Becsületes szórás, ráadásul így is szinte best of érzésem volt, ami csak arról árulkodik, hogy a szűkebb időkben is képesek voltak azért kitermelni az ehhez illő dalokat. A prímet persze a friss anyag vitte, meg a klasszik debüt (a címadó programba tételéért külön pacsi!), a Crimson Thunder-korszakból pedig még egy egyveleget is összegyúrtak, hogy még töményebb legyen a szettjük. Dicséretes módon, szépen és arányosan szóltak (ott legelöl legalábbis). Rézsút mögöttem többször el is hangzott egy arctól egy-egy átszellemült „Gyönyörű, ez gyönyörű volt!", és őszintén szólva volt, amikor egyet is tudtam érteni vele. Rég nem láttam ilyen feelinges Hammerfall-bulit.

Aztán jött a Helloween és az a sután-kurtán-furcsán alakult turné, ami a Pumpkins United menet második (amolyan bónusz) európai köre lett volna eredetileg, nyilván a nagy sikerre való tekintettel, és ami aztán a covid miatt addig húzódott-csúszódott, míg az időközben elkészült és meg is jelent új album bemutatójává is vált egyben. Belőlük persze sosem elég, személy szerint az sem érdekelt volna, ha kiállnak, és eltolják full ugyanazt, amit a 2017-2018-as körben.

A lelkesedésem Helloween-ügyben talán már a diszkgráfiás szerkesztőségi összeállításunk kapcsán nyilvánvaló lehetett annak, aki olvasta, és nem is tagadom, hogy gyerekkori szerelem ez, amihez ezer szállal kötődtem és kötődöm a mai napig is. Ettől persze a nagy összeborulás második futama még lehetett volna túlzottan pénzszagú, de sokat az sem számított volna, a siker gyakorlatilag borítékolva volt. Az első körutat hirtelenjében meg is néztem négyszer (Prága, Pozsony, Vizovice és a FEZEN idehaza) – a közhiedelemmel ellentétben ugyanis a jóból nem mindig árt meg a sok. Az ámokfutásnak annyi gyakorlati haszna mindenképpen akadt, hogy megerősítette: itt messze nem csak a könnyen kiszámítható gazdasági sikerfaktor tolja a szekeret. Ha voltak is sérelmek, régen letették őket, nem pusztán a profizmus miatt sütött a show, tényleg jó a hangulat. Erre a szakaszra persze azért nem ugyanazzal a körítéssel és programmal fordultak már rá. A kérdés tehát leginkább az volt, mi és milyen mértékben változott.

A koncertet nyitó Skyfall kezdőnótaként normál esetben aligha lenne kiszámíthatónak nevezhető, grandiózus belépő tekintetében azonban náluk korábban is akadt ilyesmire példa (jelesül: legutóbb e ponton a Halloween hangzott el), és nyilvánvalóan az új album pár dalát is meg kellett tolniuk, ha már lemezbemutatóvá nemesült a turné. Az említett nagyeposz annyira amúgy nem lepett meg, ahogy a Mass Pollution és a Best Time sem – e kettő egyértelmű slágertéma, utóbbit ráadásul még egy spéci kislemezen is kihozták alternatív verzióban a turné mellé, amolyan szuvenír-féleként. A Fear Of The Fallen mellőzése már inkább fájt, azt még vártam volna, mint húzónótát. Premiert azért így is kaptunk: egyfelől a turnéstart előtt volt ugyan két angliai „bejátszó-buli", ahol a Skyfall ugyanígy pole-pozícióba került, de csak az első felét játszották, teljes valójában tehát nálunk hangzott el először élőben, másfelől az Angels minden tekintetben itt debütált.

A kibővült tagságot már lemezen is maximálisan kiaknázták, értve ezalatt nem is annyira a három gitáros, mint inkább a három énekes adta lehetőséget. Ékes példa volt erre például a Best Time, ahol a refrént lezáró, Hansen által hozott „yesterday is history, tomorrow is a mystery" eleve is a dal egyik csúcspontja az ő (a többiekhez képest legalábbis) minimálabb hangján. Ezt egészíti ki Michael Kiske és Andi Deris páros, akiknél így élőben remekül lekövethető volt, milyen okosan felépített minden énekrész: ahol Deris énekel, Kiske hozza például a hosszan kitartott magas részt satöbbi-satöbbi. Mindezt az ehhez a felálláshoz hangszerelt régi dalokban is pazarul tudták kamatoztatni, e tekintetben ugyanolyan magasan maradt a léc, mint ahová korábban felpakolták. Korábban szándékosan játszottak azzal is, hogy egyes Kiske-nótákat Deris énekelt egyedül, illetve fordítva, itt ez már nem ment ennyire direktben, viszont most is gyakran terítéken volt, hogy egy-egy dalt felváltva énekeljenek, még olyan emblematikus – és általam például kizárólag Kiskével várt – darabok esetében is, mint például az A Tale That Wasn't Right libabőrös lírája.

Eltérést jelentett az is, hogy ezúttal nem próbáltak kvázi minden, vagy legalábbis minél több korszakot megidézni. Az új dalokon túl sokkal jobban belefeküdtek a klasszikusokba, direkten Deris-korszakos darab tulajdonképp csak a Where The Rain Grows meg a ráadások között a Power volt, na és a Forever And One (Neverland), azaz a legutóbbi fesztiválprogramokhoz képest erős sorcserét hajtottak végre, tényleg csak a nagyon kötelezőeket tartották fixen. Jó példa erre, hogy még a Hansen-féle ősnótás blokkot is megmacerálták. Ez most is egy combos egyveleget jelentett az első EP és a Walls Of Jericho dalaiból – akkor azonban a Starlight / Ride The Sky / Judas trióját gyúrták egybe, ezúttal pedig a Metal Invaders / Victim Of Fate / Gorgar / Ride The Sky kvartettet. Én már anno attól megmentem, hogy Starlightot meg Judast hallhatok Helloween-bulin Hansennel, de arra tényleg kábé zéró esélyt adtam volna, hogy végül még a Metal Invaderst, pláne a Gorgart (!) is leporolják. Számomra ez a blokk volt a buli egyik csúcsa, még úgy is, hogy a most is hozzáfűzött Heavy Metal (Is The Law)-ban Kai úr azért énekelt elég érdekeseket is. De ha totális libabőrt kellene említenem, az a rendes szett végére szintén Hansennel a mikrofonnál bekerült How Many Tears volt, maga a kiütéses győzelem.

Az egyéni teljesítményeket illetően a csapat most is szárnyalt. Jó tizenéve Deris esetében azért simán kétesélyes lehetett egy-egy koncert végső megítélése, de most újra elképesztő formát mutatott. Kiske nyilvánvalóan ufó, rá nincsenek is szavak, a hangszeres szekció meg úgy összeszokott már, mostanra Hansennel is, hogy tényleg nüansznyi dolgot sem tudnék említeni, ami felróható volna. Próbáltam egyébként fejben rögzíteni, mikor ki kivel jön ki párban a rámpára, vagy tol együtt egy-egy ikonikus ikerszólót (erre trióban is nem egyszer akadt példa), ám végül ezt feladtam, olyan töménynek bizonyult az élmény. A sok jövés-menés közepette néha azon csodálkoztam, hogyan nem kavarják el, kinek mikor hol a helye épp. A csúcspontok közé simán betehető az első ráadást záró Keeper Of The Seven Keys is a maga tizensok perces teljes valójában, és persze az össznépi örömünnepet hozó I Want Out (benne azzal a tényleg jópofa Deris-Kiske féle „énekeltetős" versennyel), végső búcsúként.

A vizuális háttéranyagot mindezek mögött tulajdonképp fullosan lecserélték mostanra, a korábbi guide-jellegű bejátszások/átkötések teljesen elmaradtak, sok dalnál pedig új, gyakran a csapat ős-kabaláját jelentő Fang Face „főszereplésével" készült, rajzolt klipszerűségek futottak. Ezek is jópofák voltak, a humorérzékük azért nem kopott meg, elég csak a Dr. Stein mögé felvonultatott kisfilmben lévő apró poénokra gondolni.

Hogy a nagy ömlengésben azért ne feledkezzek meg a feketelevesről sem, a koncertnek ideiglenesen akadt egy nagy hibája is, mégpedig a hangzás, az elején legalábbis. E tekintetben kétséges, mindenki egyetért-e majd velem, mert hátrébb, a normál álló- meg az ülőrészen lévő ismerőseim állították, minden frankó volt az elejétől, amit ott nem is kétlek, én azonban a front of stage részben, közvetlen a rámpa előtt a második sorban állva arról tudok beszámolni, hogy az első néhány nótát szinte csak a belső magnó vitte át a keresztségen. Brutál hangos volt a dob, ami úgy nyomott el mindent, hogy a gitárokból és az énekből szinte csak valami távolról jövő sugallat jutott el hozzánk, ráadásul a mély tartományok is valahol máshol kószáltak épp. Kissé meg is rendültem, nehogy ez elrontsa az egész élményt, ám a szakik is észlelhették, hogy van min arányosítani, és fokozatosan helyre is állt minden, a Save Usnál már egész oké volt, a Where The Raintől felfelé pedig már tényleg alig akadt miért ráncolnom a homlokom. Minden jó, ha a vége jó, ugyebár. Ettől persze az első négy dal „elvesztése" (közte az Eagle Fly Free-vel és a Future Worlddel) azért nem esett jól.

Sascha Gerschner egyébként az egyik új klipben a kezébe rajzolt fura, nyakvéget és gitártestet bizarr dizájnú „fogantyúval" is összekötött új gitárjával játszott (fehér és piros is akadt, ezeket cserélgette oda-vissza), mindemellett a bőrdzsekije alá vett csillogós felsője és emós frizurája is változatlan. Michael Weikath fekete zsabós ingben tolta, és szikkadtabbnak (meg flegmábbnak) tűnt, mint valaha, Hansen meg egyenesen öregedő transzvesztitának sminkelte magát, szóval egyénenként azért van baj. Így a dobok mögött Dani Löble, meg a hagyományos mód rockernek öltözött basszer Markus Grosskopf szinte unalmasan természetesnek tűnt. Bizarr módon mégsem tűnt szedett-vedettnek az összkép: Kiske és Deris például kötelező módon viselte a turnéra készült spéci Helloween-bőrdzsekit, esetükben úgy fest, él a dress-code, hehe.

Nem szaporítom tovább a szót, mindent összevetve ez egy óriási koncert volt, két önmagában is teljes értékű produkcióval. A sikert és az album nívóját tekintve nincs kétségem, hogy ez a hetes Helloween-felállás most már meg fog maradni hosszú távon is. Sok ilyen bulit kívánok még magunknak!