Shock!

Az Apocalyptica rendesen kinőtte magát az elmúlt húsz évben. A finn csellisták hobbiprojektjeként indult zenekar simán megtölti a Barba Negrát, a hazájukban, illetve az Államokban elért sikereiket pedig inkább hagyjuk is. Bár a fiúk többször jártak már Magyarországon, jó ideje nem tették tiszteletüket errefelé, így nem ért különösebb meglepetésként, hogy gyakorlatilag telt ház várta őket. Egyrészről népszerűségük folyamatosan nő, másrészt pedig a PeCsa szanálása miatt előtérbe került Barba azért jóval kisebb, mint a városligeti helyszín volt, így egy-egy nagyobb kaliberű produkció könnyen csordultra tölti.

Az Apocalyptica kétségkívül ilyen, lelkes rajongóik pedig már az előzenekar Tracer műsora alatt is szép számmal voltak jelen. Bár az ausztrál trió már harmadik nagylemezénél tart, nálunk szinte teljesen ismeretlenek, pedig húzós rockzenéjükkel bőven megérdemelnék azt a sikert itthon is, ami külföldön itt-ott már beütött nekik. A három figura persze nem hoz túl sok újdonságot a rockzenébe, muzsikájuk azonban lendületes, fogós, játékuk húzós és a színpadi kiállásuk is rendben van. Olyan az összkép, mintha vennénk egy nagy adag richiekotzenesen bluesos rockot, belegyúrnánk kevéske sivatagi hangulatot, grunge-ot meg Monster Magnetet, és meghintenénk leheletnyi beleszarós punk rock attitűddel. Egyszóval tökéletes koncertzene, műsorukat pedig ennek megfelelően hangos ovációs is kísérte.

Érdekes volt megfigyelni, hogy milyen arcok jöttek el erre a koncertre. Egyértelmű, hogy az Apocalyptica közönségét ma már többségében nem a Metallica-pólós arcok alkotják, de a publikum ezúttal olyan vegyes volt, mintha az augusztus huszadikai tűzijátékon lennénk. Az még hagyján, hogy mindenféle korosztály képviseltette magát, de ennyi ötvenéves családanyát legutóbb talán csak az ingyenes Scorpions-bulin láttam, ez pedig tök jó. Közhely ugyan, de az Apocalyptica tényleg képes volt arra, hogy egy szélesebb kör számára is vonzóvá, érthetővé és szerethetővé tegye ezt a fajta muzsikát, mindehhez pedig elég volt annyi, hogy gitárok helyett csellóval nyomják a metalt. Persze furcsa az élet, mivel attól eltekintve, hogy hat húr helyett néggyel zúznak, a finn csapat ugyanannyira metal, mint bármely hagyományos rockzenekar. Élőben legalábbis mindenképp, hiszen hatalmas energiával dörrennek meg a hangszereik, ehhez pedig olyan eszeveszett zúzás és headbangelés társul, amitől minden egyes alkalommal fülig szalad a szám. Ahogy a közönségé is, akik között gyaníthatóan szép számmal vannak olyanok, akik valószínűleg sosem jutnak el erre a koncertre, ha Eiccáék kezében történetesen gitár van gordonka helyett. Mindez persze tökéletesen mellékes, a lényeg, hogy a publikum itt volt, lelkesedett, és megadatott neki kétórányi kiváló szórakozás.

A nagy kérdés előzetesen az volt, hogy a szép lassan komplett zenekarrá fejlődött csapat (először egy dobos jött a vonósok mellé ugyebár, majd most elméletileg állandósítva egy énekes is) miként „építi be" a programba Franky Perezt, az aktuális Shadowmakeren debütált vokalistát. A válasz pedig: óvatosan. Tulajdonképpen várható volt, hogy a Metallica-feldolgozások továbbra is instrumentálisan szólalnak majd meg, de arra gondoltam, hogy ezek mellett az eleve különböző énekesekkel rögzített saját számokat nyomatják majd, hiszen van ezekből is bőven. De nem így lett, Franky ugyanis, ha jól számoltam, nyolc tételben énekelt összesen. Ez az elhangzott huszonegy dalt figyelembe véve nem sok, de őszintén szólva számomra ennyi épp elég is volt belőle. Amellett ugyanis, hogy az egyébként igen erőteljes színpadi egyéniségekből álló muzsikus négyesfogat mellett kissé esetlen, jellegtelen színpadi figurának tűnt, néhol a hangja is erőtlen volt. Összességében a Shadowmaker tételeit okésan énekelte, ellenben például az I'm Not Jesus elég gyenge volt, azt az ötletet pedig kifejezetten díjaztam, hogy a Bittersweet továbbra is instrumentálisan hangzott el, Lauri Ylönen magas témáival ugyanis biztos nagyot küzdött volna Perez. Ellenben a magyar lányok nagyon szépen énekelték végig, így elsősorban a közönségnek köszönhetően lett épp ez az egyik csúcspont. Maga a Bittersweet egyébként egy külön szett nyitánya is volt, ugyanis ezt már három széken ülve adták elő, a rendezői balon pedig felépült egy kettes számú, kisebb dobcucc, amit Mikko Sirén egészen a dobszóló végéig csépelt. Pontosabban a következő dal felét még ezen játszotta, majd menet közben szépen visszatért a színpad közepén lévő dobemelvény mögé, és itt is fejezte be a bulit.

Az elhangzott program nagyjából a csapat történetén átívelő best ofként aposztrofálható. Metallicák közül csak három fért be ezúttal (Master Of Puppets – itt mintha Paavo kissé bement volna az erdőbe, Seek & Destroy, illetve a ráadás nyitányaként szolgáló One), ezek mellé érkezett a Sepultura Inquisition Symphonyje, valamint az elmaradhatatlan Grieg-átdolgozás, a többi azonban mind saját volt. Annak ellenére, hogy a megszületése óta eltelt időben kifejezetten megszerettem a Shadowmakert, élőben sokkal jobban bejöttek az olyan instrumentális tételek, mint a Harmageddon vagy a Grace. Ezek alatt ugyanis olyan mértékű energia szabadult fel az eszeveszetten játszó muzsikusokból, amiből Franky érzésem szerint csak elvett. Bár az énekes srác is kifejezetten lelkes volt, mégis mintha jobbára leginkább hígult vele a produkció, legalábbis az átütő energiát ritkán éreztem a vokális tételek alatt.

Szóval számomra az Apocalyptica élőben még mindig énekes nélkül lenne az igazi, de ettől függetlenül remekül szórakoztam a kétórás koncert alatt. Amellett, hogy komoly fényekkel és vizuális körítéssel dobták fel a műsort, még a Himnusz előadásával is megleptek minket. Mikor Perttu Kivilaakso a Hall Of The Mountain King elejére beleszőtte a hangjait, simán felrobbant a terem, és természetesen mindenki egy emberként énekelte végig a sorokat, miközben a kivetítőn az Apocalyptica felirat piros-fehér-zöld háttérrel lobogott. Hatásvadász? Lehet, de akkor is nagyon jól esett ez a gesztus a közönségnek, akik így amellett, hogy kétórányi remek szórakozást kaptak a pénzükért, ezúttal valóban úgy érezhették, hogy ez a zenekar ma este csak nekik játszik.

Fotó: Barba Negra Music Club