Nyugodtan mondjuk ki: azért ez benne volt a levegőben. Bármennyire is szimpatikus srác Csordás Robi, bármennyire is korrekt lemez a Szív diktál, a Black-Out frontembere mégis csak Kowa. Valahol ezt valószínűleg a főszereplők is mindvégig tudták, és tán ennek köszönhető, hogy viszonylag rövid vegetálás után sikerült újra összehozni a Black-Outot, természetesen az úgynevezett klasszikus felállásban.
A népünnepély előtt a szimpatikus fiatalokból álló Ördögárok melegített, akik fiatal koruk ellenére becsülettel helyt is álltak. Tekintve, hogy talán egyikük sem töltötte be még a huszadik életévét, a színpadi rutintalanságot nyugodtan elnézhetjük nekik, csakúgy, mint a kicsit bugyuta, meg amúgy is ilyen fiatal gyerekektől eléggé furcsán ható „térdelj le és szeress” típusú szövegeket is. A hangszeres tudásukkal viszont semmi baj, és az efkás Szaszára emlékeztető énekes srác is rendben van úgy fazonilag, mint hangilag, így bízom benne, hogy néhány évnyi érés után tökös kis r’n’r banda lesz belőlük.
Talán a legokosabb módja a továbbfolytatásnak az, amit Csányi Szabiék választottak. Nevezetesen az, hogy Black-Out lesz, de nem bármikor és nem bárhol. Évi 5-6 koncert, azok viszont eseményként, komoly programmal, extrákkal, csakúgy ahogy ezen a visszatérő bulin is. Nem elég, hogy minden belépő mellé cd vagy dvd járt, ráadásul még egy csemegékkel alaposan megszórt, csaknem háromórás program volt hivatva jelezni, újra itt vagyunk! Nem volt ez akármilyen este, így nem véletlen, hogy zsúfolásig megtelt a Wigwam, ennyi embert talán még sosem láttam az indiánsátorban.
A program tökéletesen indult, véleményem szerint a legérettebb, legkülönlegesebb Black-Out lemez, az Ezüstkötet két nótája, a Ne hidd el, valamint a Levél és kereszt nyitott. A színpadon és a közönség soraiban rögtön érezni lehetett azt a mágiát, ami a zenekar fénykorában jellemezte őket. Kowa meg is jegyezte, hogy úgy érzi, most újra olyan összhang jellemzi őket, ami vagy tíz éve nem. Harmadiknak rögtön érkezett egy régi klasszikus az Esőnapról, és bár véleményem szerint a „magyar Alice in Chains” megjelölés azért kissé túlzás velük kapcsolatban, az Élek mégben valóban van egy jókora adag a grunge mesterek munkásságából.
Nem kívánom felsorolni, mi mindent játszottak, legyen elég annyi, hogy a legnagyobb slágerek (Szabadlábon, Maya, Ha vége, Gyönyörű Zombi) mellett jócskán kaptunk olyan csemegéket, mint a zseniális Óz és a csodák temploma, a Néma ajkak vagy a csodaszép Álmok. A hangulat végig nagyon meghitt volt, de nem is Black-Out rajongó, aki az olyan régi csodák alatt, mint mondjuk a Kert vagy a Kép nem érez legalább cseppnyi katarzist. Zenekar és közönség egyaránt örült a másiknak, illetve egymásnak, amibe szerencsére a hangzás sem piszkított bele. A gitársound néha kicsit kásás és gyenge volt ugyan, illetve némi kontroll-probléma is akadt a bulin, de ez nem tudta elrontani a hangulatot, amiről talán mindent elárul, hogy Kowáék háromszor jöttek vissza. Így mikor a két gigasláger (Fekete-kék és Spirál természetesen) lement, már senki sem számított folytatásra, mégis érkezett a Körúton és a Zöld kedd, megkoronázva a szűk háromórás programot.
A koncerten látottak alapján minden remény megvan arra, hogy tartós lesz ez az újjáalakulás, és a Vega mellett Kowának némi Outozásra is marad ideje. A banda tényleg olyan erős, mint legutóbb tán a VVV környékén volt, és mint azt a dugig töltött Wigwam is megmutatta, igény is van rájuk! Találkozunk május 15-én a ZP-ben!
