Shock!

Újra visszatértünk a régi kerékvágásba, amit mi sem bizonyít jobban, hogy egymás hegyén-hátán tornyosulnak a koncertek nálunk is, metálon belül változatos műfajokon belül, ráadásul a brutálabb vonal hívei kimondottan el voltak kényeztetve az utóbbi hetekben. Mi sem jutottunk el mindenhova, de egy Cannibal Corpse-ot vétek, sőt, bűn kihagyni. Vasárnap este kiváló mulatságnak bizonyult hát a Barba Negrában ezzel a néhány zenekarral, amelyek ismét a sötét oldal felé csábították a közönséget.

A Stormruler már lefáradt a deszkákról, amikor a helyszínre értem, így az Ingesteddel indítottam az estét, akik kimondottan érdekeltek. Vérbő death metaljuk ugyan nyilvánvalóan klisés, ámde erőteljes, jók a dalok, és fiatal koruk ellenére olyan elánnal játsszák ezt a fajta mélyen bugyborékoló, kicsit metalcore-ral is kacérkodó zenét, mintha legalábbis tíz évvel korábban szocializálódtak volna metálilag. A csapat hat stúdiólemezen és számos EP-n van már túl, szóval nem ma kezdték a szakmát, nálunk is jártak már néhány alkalommal, és az évek meg a rutin azért bőven érződik is rajtuk.

A színpad balján egy babaarcú srác basszusgitározott, aki vélhetően csak kisegít a turnén (végigtúrtam a netet, nem találtam érdemi infót róla): a korábbi basszer, Brad Fuller helyére Dom Grimard érkezett már pár éve, aki viszont csak stúdióban játszik a srácokkal. Jason Evans vokalista felettébb mókás látványt nyújtott a behajlított térdű terpeszben ide-oda dobbantásaival, de rendben vitte a hátán a produkciót vokálok és a színpad belakása terén. Ügyes volt Sean Hynes gitáros is, bár a hangképből olykor hiányzott még egy plusz gitár, öblösebb, erőteljesebb lenne úgy az összkép. És ne feledjük, hogy Lyn Jeffs dobos is nagyon odatette magát. A hangzás sem volt ANNYIRA tökéletes náluk, de bőven érződött az a fajta energia, amit szeretek ebben a műfajban. Engem teljesen meggyőztek hétdalos szettjükkel, nyilván az őrlősebb dalok tetszettek jobban, például a No Half Measures egyik riffhallmaza úgy két perc tájékán, amiről bizony a Nevermore jutott eszembe (igen, Jeff Loomisnak is voltak pont ilyen death metalos kinyúlásai). Nem hagytak levegőhőz jutni az angol srácok, engem totálisan meggyőztek, bőven van bennük még potenciál. Groove, erő, lendület, brutalitás, ízléses formában.

A Dark Funeral öreg rókák gyülekezete, és nyilván akik miattuk jöttek, azok két death metal banda között fellélegeztek, hogy kaptak egy hailsatanezős, pandamaci-corpsepaintes, bőrszerkós, de bőven pocakot eresztett, középkorú fószerekkel tarkított alapcsapatot, akik a kisujjukból ráznak ki minden black metal klisét úgy zeneileg, mint színpadképileg és mozgásilag. Engem valamiért sosem fogott meg a zenéjük, „oké, de nem maradt meg semmi” kategória, így inkább rápihenve a következő attrakcióra, csak lájtosan figyelgettem őket. Persze azért elismertem, hogy élőben SOKKAL meggyőzőbbek, mint lemezen, és egész jól is szóltak, szóval értem, hogy miért rokonszenveznek velük a rajongóik, de hosszú távon azért nem kötöttek le.

Náluk is volt már csillió tagcsere, és igazából a lényeg a színpad jobb oldalán volt látható Lord Ahriman személyében, aki szintén marhára megöregedett. Baloldalt Chaq Mol gitáros és Adra-Melek basszusgitáros olykor derékból meghajolva szinkronbillegtek, vagy épp helyet cseréltek a komótosan riffelgető Lord Ahrimannal, középen a nem túl daliás termetű Heljarmadr vicsorgott a közönségre vagy kezét égnek emelve meredten ácsorgott, vélhetően a hatást próbálta fokozni. Akik rájuk érkeztek, nem távoztak csalódottan, és valószínűleg a másik táborból is szereztek néhány szimpatizánst, mert profizmusuk minden szkepticizmusom ellenére tagadhatatlan volt.

Két lépés távolságból persze saját maguk paródiái kezdenek lenni a számtalan klisével, amit még mindig magukra erőltetnek, de hát valószínűleg munkaköri kötelességről beszélünk, és nincs más választás, mint beleöregedni saját magukba. Szóval két lépés távolságból láthatók azok a repedések, ami miatt nem tudnak megújulni, és bizonyos kor után már egyszerűen nem áll jól ez a műsátánosdi. Két lépéssel beljebb, a rajongók számára nyilván ugyanúgy működik az egész, mint sok évvel ezelőtt, és láthatóan sokan rá tudtak hangolódni az olyan friss dalokra is, mint a Let The Devil In, vagy a korábbi slágerekre, mind mondjuk a My Funeral.

Aztán jött a Cannibal Corpse és mindent vittek. Legutóbb még a hajó gyomrát töltötték csurig, álmomban sem gondoltam volna, hogy a Barba Negra nagyobbik sátrát is szépen telerakják, ez a mennyiségi ugrás a zenekar ilyen kései korszakában és ilyen cudar, inflációs időkben számomra nagy meglepetés. Valahogy tök jól öregszenek egyébként, nem váltak nevetséges vén pojácákká, akik kalapálós butazenét tolnak, ami mellé egy fura külsejű csávó hörög összevissza – pedig hát igazság szerint tényleg kalapálós butazenét tolnak és egy fura külsejű csávó hörög erre összevissza. Csak közben tiszteletteljes monstrummá növekedtek saját műfajukon belül minden kliséjükkel és randaságukkal együtt. Sokszor mondtam már, hogy a Cannibal Corpse a death metal Slayere, intenzitásban, energiában és hangulatban egyívásúak, és mivel Slayer nincs már pár éve, talán az sem túl nagy szó, hogy bizonyos szempontból kicsit pótolják a Slayert. Mindjárt kifejtem, miért.

Szóval van az elméletem arra, vajon miért van az, hogy néhány tüskés, zeneileg kimondottan maga alá temető metálzenekar miért válik kikezdhetetlen ikonná, miért nem lesznek nevetségessé vagy jelentéktelenné az évek múlásával, és zenéjük intenzitása, brutalitása és komolysága ellenére élőben miért kúszik be egyfajta, csak rájuk jellemző boldogsághormonokat termelő hangulat, amitől vigyorogsz koncerten, mint a tejbetök. Az ok (szerintem) borzasztóan egyszerű: a zenekar arca, frontembere mindkét esetben – a brutális, belezős, gyilkolós, halálfetisiszta szövegek és a valóban súlyos zene ellenére – kimondottan vidám, kedélyes, mosolygós és kedves figura. Tom Araya ugye nem átallott szélesen vigyorogni két dal között, az interjúkat meg rendre szétröhögte, igazi vidám dél-amerikai arc, Corpsegrinder pedig egy nagyra nőtt gyerek, tök kedves családdal, játék- és plüssmániával. Hát lehet őket nem szeretni?! És ez a gyilkos zenei alapozás, amire ellenpólusként ölelnivalóan szeretetre méltó korona a két frontember, olyan elegyet alkot, ami egyrészt irtózatosan feltölt energiával, másrészt nem tudsz nem vigyorogni és szintén boldogan vigyorgó vadidegenekkel együtt bólogatni, hogy hát ez igen, ők még mindig megcsinálják, és hogyan!

Ezek után tán nem is kell nagyon ecsetelnem, hogy nem csak a pluszban felpakolt hangládáktól, a szokásos kihagyhatatlan daloktól (így kezdeni, hogy Scourge Of Iron, ugyan már!) meg a precíziós gépezetként összeszokott hangszeres szekciótól volt intenzív a Cannibal Corpse. Balra Rob Barrett és Alex Webster kettőse, jobbra a már bebetonozódott Erik Rutan (micsoda szólókat hozott!), hátul meg a jópofán öregedő Paul Mazurkiewicz, aki bevallottan egyre nehezebben bírja már a szélvész tempót. Tán ezért is kerül be majd lassacskán a programba több vonszolósabb téma a szokásos élve ledarálás mellé, de nem is bánom, elképesztően jól áll a zenekarnak ez a másképp súlyos vonal, noha hosszú távon azért lesz abban kihívás, hogy ne ismételjék magukat. Mert öregedni majd csak így lehet, a gyorsaság már a múlté, és ki akar sportolni hatvan felett a színpadon?

Persze most még annyira nem variálják a programot, noha értelemszerűen bekerült néhány friss dal az utolsó lemezről, amelyek kiválóan szólaltak meg élőben is. Jól is dörgött a cucc, és ki hitte volna, hogy nők fognak tömegesen sikoltozni egy CC-koncerten, persze Corpsegrinder kérésére, naná, hogy az örökbecsű Fucked With A Knife előtt! És bizony két lépés távolságból ez az egész is csak egy végtelenített zajhalmaz, de két lépéssel közelebbről meg egyszerre felemelő és egyszerre betontömbként rádzuhanó energiagomolyag, elismerésre méltó hangszeres megoldásokkal. Na meg Corpsegrinder megállás nélküli fejpörgetése is kiváló sportteljesítmény, elképzelésem sincs, miképp nem készültek még ki a csigolyái, de a közönség a hangverseny végén megjutalmazta néhány színes plüssfigurával. Szép munka volt, várjuk vissza a zenekart mihamarabb.