Shock!

Lehet, hogy az én bioritmusom a beteges, de egyszerűen képtelen vagyok ép ésszel felérni, miért kell matinéidőben kezdeni a rockkoncerteket, és ez még akkor is így van, ha a főattrakció rajongótáborának túlnyomó része alapvetően a 14-18 éves korosztályból kerül ki. A volt The Crown frontember Johan Lindstrand új bandáját, a One Man Army And The Undead Quartetet alighanem kevéssel a 18 órás kapunyitást követően zavarhatták fel a színpadra, legalábbis csak erre tudtam következtetni abból, hogy kicsivel este hét utáni érkezésemkor már javában az Ektomorf játszott. A tanulság persze az, hogy időben kell elindulni, de azért az az este hat akkor is egy kicsit korai időpont.

Szívesen megnéztem volna az Elvis-barkós Lindstrandot, de az "ígyjárás" esete után az Ektomorf végül kárpótolt. Ezen persze semmi meglepő nincs, hiszen nemcsak a legtöbbet elért magyar metal csapat ők, hanem az egyik legjobb hazai koncertbanda is, amit most is bizonyítottak. Kifejezetten jól szóltak -egészen hasonlatosan ahhoz, mint a legutóbbi lemezen-, ezekre a nyakszaggató riffekre pedig csakis bólogatni lehetett.

Farkas Zotya mondjuk alaposan megritkíthatná az átkötő szövegekben a kibaszottakat, mert ez inkább megmosolyogtató, mint dögös, de istenem, rég játszottak itthon, úgyhogy ez legyen a legkomolyabb probléma. Különösen annak fényében, hogy a csapat tényleg feltúrta a deszkákat, nemcsak feszesen, precízen játszottak, de szemet gyönyörködtetően mozogtak is. Nem tudok mást mondani, koncertteljesítményként ez tényleg nemzetközi színvonal volt, még akkor is, ha a lemezeiket nem hallgatom rongyosra itthon.

Nem állítom, hogy én vagyok a világ legnagyobb Children Of Bodom fanatikusa, inkább csak kedvelem a zenekart, az azonban a napnál is világosabb, hogy Alexi Laiho és társai a fiatalabb generáció abszolút istenei közé tartoznak. Ez persze a közönség összetételén is meglátszott, nem is emlékszem, mikor láttam utoljára rockbulin ennyi tinédzsert - sokan szülői kísérettel érkeztek! -, ennek ellenére nem voltak annyira sokan, egy bő félház jött össze a finnek kezdésére. Pont az ifjú rajongók nagy száma miatt hajlamosak sokan egy kézlegyintéssel elintézni a csapatot, de ez a koncert számomra a 2003-as Summer Rocks fellépésükhöz hasonlóan ismét csak azt bizonyította, hogy a Children Of Bodom egy kimondottan jó banda erős nótákkal, akik élőben sem vallanak szégyent. Mondhatni, Laihóék eleve nyertesként sétáltak ki a színpadra a halk Twist And Shout intro során, hiszen a közönség az átlagéletkorból is fakadóan egyből hihetetlen lelkesedéssel fogadta őket. Ennek ellenére hideg profizmusnak nyomát sem lehetett érezni a koncert során, végig lélegző, életteli masinériaként reszelték a jéghideg dalokat.

A színpadkép nekem nagyon tetszett: többnyire zöldes fények vették körül az öt muzsikust, a középen álló Alexi háta mögött pedig egy félbevágott országúti cirkáló volt hivatott emelni az este fényét. A hangzás már itt sem volt tökéletes, kicsit kásásan szólt a zenekar, ami sajnos kisebb-nagyobb eltérésekkel és javulásokkal végig így is maradt, de a közönség lelkesedése nyomán kialakult kiváló hangulat feledtette a sound hiányosságait, maga a csapat pedig kifejezetten kiugróan játszott. Ezen persze semmi meglepő nincs, hiszen a Bodom tagjai vérbeli topmuzsikusok.

A fókusz természetesen mindvégig a gyűlölettel teli szövegeket gonosz törpeként köpködő Laiho mesteren volt, aki leginkább úgy néz ki, mintha csak egy Anne Rice-féle vámpírkönyvből lépett volna elő. Alexi természetesen most is bemutatta, mit tud a hathúroson, nem véletlen, hogy generációjának egyik legnagyobb gitárhősét tiszteli benne a szakma. A most tizenéves kezdő zenészek másik nagy ikonja, Janne Wirman is a várakozásoknak megfelelően igazolta hírnevét.

Maga a program nagyon erős volt, kimondottan jó arányban vegyítették a régi és újabb nótákat és dinamikailag is tökéletesen építkezett a műsor. A Warheartot mondjuk hiányoltam, de mivel nagy kedvencemet, a Sixpoundert is játszották, inkább nem szólok egy szót sem: az a csikorgó riff bizony ölni képes. Az önálló szólókat sem pörgették túl, aminek kimondottan örültem. Nem maszturbáltak, nem villogtak, csak sorban követték egymást a jobbnál jobb nóták és kész. A ráadásban volt még egy kis bohóckodás, örömködés Mötley részlettel, miegymással, aztán a közönség ovációjával kísérve balra el.

Nem muszáj velem egyetérteni, de pont azt bírom a Bodomban, hogy amit csinálnak, és ahogy tálalják magukat, az a szó szoros értelmében véve metal. Sima sör- és vodkavedelő, csajokat hajtó fiatal srácok állnak a színpadon, akik egyáltalán nem szálltak el a nagy sikerektől, láthatóan tudnak nevetni a világ dolgain és magukon is, a zenéjükkel pedig nem akarják megváltani a világot, egyszerűen kiélveznek mindent, amit csak lehet. Ez a földközeli rock’n’roll hozzáállás az egész koncerten végig érződött, aminek nagyon tudtam örülni, ugyanis a belem kifordult attól, ahogyan számos, az ő korosztályukba tartozó fiatal csapat az első komolyabb sikerek megérkeztével egyből elkezdte magát messiásnak képzelni (neveket inkább nem mondok). Vagyis egy teljesen szimpatikus bandát láthattunk egy kimondottan hangulatos kis koncerten ezen a hideg januári hétfő estén, ennél jobban nem is indulhatott volna az év.

Fotó: Valentin Szilvia