Shock!

A koncertek sokadik aranykorszakát éljük újra, így megint ott tartunk, hogy konkrétan válogatni lehet (vagy kell), hogy mire menjünk. Természetesen a szívügyekre mindig ügyelünk, így Corey Taylor semmiképpen sem maradhatott ki a szórásból, főleg, hogy szólóban még sosem jött hozzánk, a Stone Sourrel lassan hat éve (te jó ég!), a Slipknottal meg bő négy éve járt nálunk, ami eleve más tészta zeneileg, mint a saját lazább vonala. Annak idején a régi szabadtéri Barbából majd kifolytak az emberek a Stone Sourön, így előre úgy tippeltem, hasonlóképpen töltik majd meg a sátrat most is. A tippem bejött, nagyjából annyian jöttek el, mint Bruce Dickinsonra, szóval a hangulat adott volt.

A nyitást a dán Siamese vállalta magára, vélhetően turnéra befizetett pozícióról lehet szó. Ennek fényében megtették, amit lehetett, igyekeztek meggyőzni a közönséget saját létjogosultságukról. Ízlés dolga, hogy ez mennyire sikerült, kissé katyvasznak tűnő, nagyonmodernmetál zenéjük nem talált utat hozzám, leginkább a semmilyen jelzővel tudnám illetni őket. Még az sem segített, hogy Mirza Radonjica énekes olykor kiköpött Einar Solberg-féle énektémákat hozott. Nem állt össze a kép, és végig az volt az érzésem, hogy ugyan igyekeznek, de valahogy mégsem adják át magukat a zenélés örömének. A hangzás sem vált a javukra, sajnos sok volt a hangerő és a basszus, így a sűrű részekből varrógépgyári hangulat formálódott. Néhány dal után én feladtam a barátkozást, inkább váljunk el korán barátsággal, mint később, kellemetlenül.

Töredelmesen bevallom, amennyire imádtam-imádom a Slipknotot és a Stone Sourt majdnem összes lemezét, Corey Taylor szólóalbumai valahogy elmentek mellettem. Pedig próbálkoztam velük becsülettel, hátha sikerül megszeretni a dalokat, de végül nem tudtam elkapni azt a kapcsolódási pontot, ami miatt kedvem legyen inkább ezeket hallgatni, mint az S betűs zenekarai bármelyikét. A koncert előtt rossz szokás szerint spoilereztem magamnak, így megnyugodtam, hogy lesz más is a programban, gyakorlatilag szinte egy feldolgozásszettes műsort láthattunk, amit persze tudtunk, csak nem sejtettük. Rajongói szemmel egyébként igazából tökmindegy, mi szól, a csávó elad bármit, akkor is jó vele egy koncert, ha nem éppen a legizgalmasabb számokkal érkezik.

Arról meg nyilván szó sem lehet, hogy kimondottan rossz lenne egy Corey-előadás, hiszen minden ízében vérprofi előadó, ráadásul az utóbbi években láthatóan kisimult, gyakorlatilag bő tíz évet letagadhat. Minden szempontból rendben lehet a srác, boldog magánélet, kiegyensúlyozott zenei magamutogatás, és ez át is jött az este folyamán. Valószínűleg ő is tisztában van vele, hogy ennél nagyobbra nem tud már nőni, legalábbis szakmailag, elmúltak azok az idők, amikor óriási, kimondatlan ígéret rejtőzött benne. Corey pontosan az a karakter, akiben annak ellenére, hogy akad némi kaméleonszerűség, valahogy a végeredmény mindig koritéjloros lesz, így az énekdallamaiban AKKORA változatosság már nincs az utóbbi években.

Azon morfondíroztam előzetesen egy keveset, hogy vajon azért rakja tele a koncertprogramját a többi zenekara dalaiból és egyéb feldolgozásokból, mert valahol belül ő is érzi, hogy a szólólemezei ANNYIRA nem izgalmasak? És akkor ezt a kérdést itt le is zárom, görgesd tovább a gondolatfolyamot te is. Persze, jöhetnék az „akár a telefonkönyvet is felénekelhetné” dumával, ami részben igaz is, másrészt, ha már a szólókoncertjére jöttünk, akkor ne feldolgozások tegyék ki a program nagy részét – mondhatná bárki. Szóval kicsit felemás érzésem volt, de végül Corey Taylor győzött, mert:

Corey Taylor a kezéből etette a közönséget.

Konkrétan az első másodperctől. De ez nem is volt kérdés, annyira uralta a színpadot, hogy tök mindegy, kik zenéltek mellette, a basszusgitáros srác nevét meg kábé ő sem tudta (humor). A jobbszélén a gitáros fickó születésnapját össznépileg megünnepeltük Corey felhívására, noha a nevét érzésem szerint aránylag kevesen tudhatták. Meg tán azt is, hogy igazából marha régóta zenélnek együtt, és igen, ő a csávó a Stone Sourből (Christian Martucci), csak a frizurája változott meg jelentősen egy ideje, amivel kellemes rockabillys külsőt kapott. A dobok mögött meg sajnos nem Roy Mayorga ült, ami nagy kár, de hát tudjuk, hogy más szelek fújnak már. Mindegy is, a lényeg úgyis a higanymozgású srácon volt, és aznap este:

Corey Taylor kiénekelte a lelkét.

Annyi fotót készítettek már, ahogy Corey Taylor két kézzel fogja a mikrofont, gigantikusra tátja a száját és üvölt, hogy az embertelen. Ezen az estén én is gyarapítottam ezen fotók számát, meg tán sikerült egy-két mosolyt is elkapni, bár azt inkább a koncert további részére tartogatta. A közönség hálás volt mindenért, az üvöltésekért és a mosolyokért egyaránt, Corey pedig hálás volt a közönségnek, talán tényleg nem csak a szokásos, minden helyszínen elhangzó frázis volt, hogy mennyire értékeli azt az energiát, ami felé áradt. Mindezek ellenére szigorúan szubjektíven számomra a koncert hullámzónak tűnt, de csakis azért, mert a saját szólódalaival valahogy nem tudtam élőben sem megbarátkozni. Bármi más felpörgette a hangulatomat, és láthatóan arra harapott a közönség is, amikor az esbetűs zenekaroktól játszottak, vagy bármi más feldolgozást, például a (még) kevésszer játszott From Can To Can’tet (számomra ez volt a csúcspont). Még a spongyabobos dalra is ováció támadt, bár ezzel én nem tudtam együtt menni. Szokatlan és újszerű volt a Slipknot-számokat „pőrén” hallani, noha így is remekül működtek, Corey meg felszabadultan ordíthatott, illetve nem fulladt meg a maszk mögött. Azt pedig mindannyian megállapíthattuk, hogy:

Corey Taylor rendkívül rokonszenves, földön járó figura.

Hiszen nem szégyellt kitárulkozni sok ezer ember előtt, és hét éve tartó szerelméről vallott könnyek között, aki az életét is megmentette (nem csak nálunk könnyezett, ez a sztori úgy tűnik, mindenhol meghatja), majd a színpad oldala felé fordulva énekelte el a Home-ot szíve hölgyének egy szál gitárral. Nem tudtam eldönteni, hogy végtelenül romantikus vagy végtelenül kínos pillanat volt ez, mindenesetre aki olyan erős addikciókkal és depresszióval küzd évtizedek óta, mint Corey, annak az átlagnál erősebb érzelmi kirohanásai lehetnek, csak hát ezek nem mindig a megfelelő helyen és intenzitással történnek. Remélhetőleg végre tartós marad a boldogsága, és nem a sokadik válás elé néz. A hármas záró szett vége, a 30/30-150 és a Duality odatette a pontot az este végére, így mindenki elégedetten távozhatott, a tengernyi Slipknot-pólós rajongó legalábbis biztosan. Így csak ennyit mondhatunk zárásképp:

Corey Taylor, gyere máskor is.