Shock!

Mivel munkahelyemre a mai napig nem jutott el a rabszolgaság világméretű felszámolásának híre, a Superbutt, Bridge To Solace és Polly Is Dead tagokat felvonultató Chief Rebel Angelt fájó szívvel voltam kénytelen kihagyni, utólagos közvélemény-kutatásomból pedig egyöntetűen az derült ki, hogy igenis sokat vesztettem. Sebaj, majd legközelebb.

A svéd Path Of No Returnről még életemben nem hallottam, de úgy vettem észre, mindent el is követnek annak érdekében, hogy ne tegyék ki magukat olyan felesleges stresszhatásoknak, mint pl. a rajongói zaklatás. Az összes létező metalcore klisét sikerült felvonultatniuk, így hát nem is igazán értem, hogy az őket szponzoráló kubai katonai bolt (Fidel Castro sapka, alap!) miféle fantáziát látott bennük. Amúgy kár érte, mert szimpatikusak voltak, pörögtek, profin zúztak, haveroztak a közönséggel, de ez még sajna túl kevés ahhoz, hogy a sok-sok, náluk messze jobb svéd pályatársuk mellett ne vesszenek az ismeretlenség homályába.

A Redrum Inc. demójáról egy egyébként roppant toleráns és jóindulatú barátom (nevezzük őt diszkréten KBP-nek) írt lesújtó kritikát, nagy valószínűség szerint teljesen jogosan. A redrum kifejezés ugye ismerős lehet Stephen King Ragyogásából, amely kétségtelenül súlyos olvasmány, ennek tükrében a zenekar viszont olyan volt, mint egy pitbull szerepben tetszelgő habzó szájú aranyhörcsög vérben forgó szemekkel. Már a pufi, Woody Allen szemüveges énekes láttán meg mertem volna esküdni, hogy ez a zenekar az ő válasza volt arra, amikor az általános iskolában az idősebb fiúk rendszeresen fociztak kedvenc bojtos sapkájával. Nos, zene terén sem volt sokkal jobb a helyzet, aki ezeket a riffeket még nem hallotta százszor, az eddigi életét hajótöröttként élte le egy lakatlan szigeten. A hely szempontjából azért annyi hasznuk biztosan volt, hogy a koncertlátogatókat heveny sörfogyasztásra ösztönözték... a koncerttermen kívül, természetesen.

Ennyi megpróbáltatás után már éppen ideje volt, hogy a New Orleans fitnessbajnokait magába foglaló Crowbar színpadra lépjen, és legyalulja a hallgatóság fejét. Iszonyú régóta vártam már, hogy élőben is megtapasztalhassam, vajon tudnak-e olyan pusztítóan súlyosak, mocskosul fájdalmasak, fájdalmasan mocskosak lenni, mint lemezen. A válaszom egyértelmű igen. Már a nyitó tétel alatt iszonyú zúzás vette kezdetét csúnya, hegyomlásnyi emberek részéről, a színpadon és a nézőtéren egyaránt.
Mellesleg elég volt Kirk Windsteinre pillantani, hogy az ember megértse, miért is akasztották Pajszerék zenéjére a sludge jelzőt. Mintha csak egy álmatlanságban szenvedő, sittes Törpapát húsz éven át disznótorossal hizlaltak volna... Nem lehetett nem szeretni, na! A többiek számomra ismeretlen arcok voltak – így hát a Life’s Blood albumot feljátszó Rex Brown és Craig Nunenmacher nem volt jelent – de nagyon is helytálltak.

Kirk apó nem egy szószátyár típus, többnyire csak rekesztő énekével mesélt a közönségnek az élet ihlette roppant gyötrelmes történeteket. Leírhatatlanul súlyosan szóltak, a jelenlévők egytől egyig megtapasztalhatták, milyen érzés, ha satuba szorítják az ember fejét. Lassú folyamként hömpölyögtek az olyan tonnás szerzemények, mint a New Down, a Dead Sun, a Through The Ashes, a végtelenül szomorú sirató Lasting Dose, vagy a Dimebag Darrell emlékének ajánlott All I Had (I Gave). Egy szó, mint száz, a számok összeválogatása majdnem kifogástalan volt. Majdnem, mivel hogy nem volt Broken Glass, Existence Is Punishment és személyes kedvencem, a Nothing sem. No, de semmi sem lehet tökéletes, és valahol a Crowbar is erről szól.