Shock!

A D-A-D nincs turnén, és legutóbbi lemezük is több majd három éve jelent meg, mégis felénk fújta őket a szél. Vélhetően kaptak egy visszautasíthatatlan ajánlatot, így fogták magukat és iderepültek, hogy egy kissé tán túlzottan is rövid, ám annál velősebb rock'n'roll-bulival pörgessék fel azon elvetemülteket, akik képesek akár még csütörtökön is rockkoncertre menni.

Sajnos úgy tűnik, ez a fajta a kihalás szélén áll, mikor ugyanis a sokat próbált hazai veteránokból (Pálmai Zoli többek között a Beatricében, az Illésben és Hobónál is dobolt, Zsoldos Tamás pedig a HBB mellett Deák Bill csapatából és a Barbaróból is ismerős lehet) összeállt Üzletembers fél kilenc körül a húrok közé csapott, lehettünk körülbelül negyvenen a klubban. Bár a '70-es évek örökzöldjeiből összeállított programmal (Deep Purple, AC/DC, Bachman Turner Overdrive, Rainbow, Sweet, stb.) tökéletes nyitányként is szolgálhattak volna, megfelelő számú közönség hiányában nem volt módjuk igazán befűteni. Kár, mert egyébként a program rendben volt, jól is szóltak, egyedül csak a sok esetben kamuangol-gyanús éneklés volt kissé zavaró. Kyru (emlékszik még valaki a Kyru Gotta Humble zenekarra?) hangja egyébként tökéletes ehhez a fajta muzsikához, de a szövegekkel biztos, hogy sok esetben hadilábon állt. Mindettől függetlenül egy kis klubban, néhány sörrel felvértezve tuti, hogy jól szórakoznék a műsorukon.

Az előzetesen meghirdetett programot tökéletesen tartva, pontban fél tízkor aztán berobbant a D-A-D, méghozzá nem is akárhogyan, hiszen kapásból egyik legnagyobb slágerükkel, a Jihaddal kezdtek, amit az ekkorra nagyjából százötven-kétszáz fősre hízott publikum széles mosollyal és némi énekléssel honorált. A buli egyébként nagyjából olyan volt, mintha a két évvel ezelőtti, wigwamos show-t folytatnánk: ugyanaz a remek hangulat, ugyanazok az őrült fazonok és ugyanolyan kiváló dalok. Bár a setlistben értelemszerűen előfordultak átfedések, a program mégis más volt, mint múltkor. Az alapvetések, mint a Girl Nation, a Bad Craziness és a már említett Jihad persze ugyanúgy adottak voltak, mint az utolsó anyag New Age-e, de most például elővették a No Fuel Left For The Pilgrimsről az Overmuchot is, ami múltkor biztosan kimaradt.

A jó dalok tehát adottak, ami nem is csoda, hiszen a dán csapat tekintélyes repertoárja bőven ad lehetőséget a válogatásra, és természetesen a show is ugyanolyan szórakoztató és kattant volt, mint múltkor. A dán kvartett négy kifejezetten szórakoztató színpadi egyéniségből áll, ráadásul esetükben ez a négy dudás kifejezetten jól meg is fér egy csárdában, hiszen fennállásuk harminc éve alatt mindössze egy tagcseréjük volt, az is még 1999-ben, Laust Sonne dobos érkezésekor. És ha már Laust szóba került, mindenképpen le kell szögeznünk vele kapcsolatban, hogy simán ott van a Tommy Lee, Mikkey Dee és James Kottak fémjelezte elit rockligában. Jazzes ütőfogása és speciálisan felállított dobcucca ráadásul egyéni ízt is ad játékának, amely egyszerre feszes, húzós, iszonyat gyors és atompontos. Az I Want What She's Got dobszólóval és közönségénekeltetéssel összegyúrt verziója már a két évvel ezelőtti bulin is abszolút csúcspont volt, és most is vitte a pálmát. Tipikus példája a D-A-D ötletességének, hogy úgy csempészték be a koncertbe a sok esetben statikus és fölösleges elemeket (legyünk őszinték: hiányzik általában bárkinek is egy-egy bulin, hogy húszszor elénekelje mondjuk a Breaking The Law refrénjét?), hogy azok maximálisan szórakoztatóak voltak. Mikor pedig Jesper Binzer vezényszavának engedelmeskedve beénekeltük, hogy „come on Laust, we know you've got it!", arra válaszul mindig valami olyan iszonyat fill érkezett, amit öröm volt nézni.

Annak ellenére, hogy messze többet mutat, mint az ütősök 90 százaléka, a fő showman persze nem Laust, de még csak nem is Jesper, hanem az extravagáns színpadi gönceiről és kéthúros basszusgitárjairól ismert Stig Pedersen. Bár leginkább támadó szellemű bőgőjét, a rakéta alakút ezúttal otthon hagyta, a szokásos formától most sem maradt el: piros latexszerelésében, majd félmeztelenül is számtalanszor megmászta a dobcuccot, rohangált és énekelt is, emellett pedig boszorkányos ügyességgel hozta az alapokat, már amennyire ezt két húr lehetővé teszi. A Binzer tesók mellette már-már visszafogottnak tűnnek, pedig ők is masszívan a kedves őrült kategóriába tartoznak.

Annak ellenére, hogy ezúttal sem került terítékre az I Won't Cut My Hair, a koncert pedig kifejezetten rövid volt, hiszen ráadással együtt is épphogy verte a hatvanöt percet, a foglalkozás maximálisan elérte a célját. Egy kifejezetten fárasztó nap után, közvetlenül melóból estem be ugyanis a koncertre, de ennek ellenére felfrissülve és totál kipihentem távoztam a végén.

Fotó: Polgár Péter