Shock!

Mindjárt egy igazi örömhírrel kezdhetem azok számára, akik mindig azon siránkoznak, hogy hajlamosak vagyunk lekésni az előzenekart: a Dan Patlansky előtt deszkákra lépő hazai Volumen produkcióját a legelső hangtól, mit hangtól, köhécseléstől, horkantástól, mikrofonállvány-koppanástól sikerült végignéznünk. Nem kis teljesítmény ez tőlünk, ami csak úgy jöhetett létre, hogy a hasonló rendezvényeken szokásos, a szakmai sajtó számára rendezett bemelegítő VIP party (sztriptíztáncosok, drog, pia, limó) ezúttal sajnos elmaradt, de így legalább tiszta fejjel és részben józanon szívhattuk magunkba ennek a lazulós hétfő estének minden pillanatát.

Néhányan már szédelegtek a hajó sötétségbe burkolózó gyomrában, amikor a számomra addig teljesen ismeretlen Volumen beindította az esti blues-vonatot. Első gondolatom a bandával kapcsolatban olyasmi volt két korty sör és heves bólogatás közepette, hogy ha normális világban élnénk, normális országban, ahol van normális rádió, akkor ott ilyesmi igényes zenéknek kellene pörögniük minden nap és minden órában. Mert a Volumen olyan lazasággal és magabiztossággal tolja a javarészt bluesos, néhol funkos, nem kicsit rockos, enyhén jazzes muzsikát, ami idehaza sajnos mind a mai napig ritkaságszámba megy, pedig egészen kellemes zene ez. Eleve adott egy markáns orgánummal bíró énekes, akinek stílusából szerencsére teljesen hiányzik az a fajta erőltetett darabosság, ami miatt a legtöbb hasonszőrű honi csapat rendre elbukik, nem is beszélve a különféle rokon-stílusok erőlködésmentes vegyítéséről, amibe megintcsak sokaknak beletörik a bicskája, nem úgy a Volumennek.

Schweighardt Tamás énekes mellett a bandában egy erős hangszeres szekció dolgozik, akik, mint azt a rövid improvizációkból megtapasztalhattuk, egyenként is profi zenészek. Ahogy például Mike Ariel eregette Mark Knopfler-ihlette búsan búgó szólóit az ikonikus Stratocastert és a legvagányabb gitár címét birtokló Telecastert váltogatva, az tényleg maga volt a blues. A felsorakoztatott dalok közül számomra az egyik csúcspontot Peter Gabriel Sledgehammerjének pimaszul laza feldolgozása jelentette, a másik pedig a záró Bad Days volt, ami ha a nyolcvanas években jön ki, simán lehetett volna valamelyik Halálos fegyver vagy A Beverly Hills-i zsaru betétdala. A csapatnak egyelőre egy EP-je van (amit innen le is lehet tölteni), de a füstös blues- és jazzlokálok hangulata iránt epekedők mindenképp nézzenek utána a tatabányai brigádnak, nem fognak csalódni.

Dan Patlanskyra még tavaly hívta fel a figyelmemet a Főnökasszony, amikor a dél-afrikai gitáros Joe Satriani előtt lépett fel a Kongresszusi Központban. A fiatal muzsikus tényleg az utóbbi idők egyik legizgalmasabb jelensége a mai bluesrock-palettán: zenéje egyszerre modern és ősrégi, vagyis baromi húzós és dallamos is egyben, viharvert Fenderjének jellegzetesen nyers, sallangmentes tónusát pedig valahogy úgy tette magáévá, mint annak idején nagy bálványa, Jimi Hendrix. Patlansky együtt lélegzik hathúrosával, a koncertet is lehunyt szemmel játszotta szinte végig, totálisan átszellemülten szólózott vagy épp pengette az akkordokat, miközben rekedtes, mély, egyszóval bluesra termett hangján lemezminőségben énekelte dalait. A repertoár nagyobbik fele a friss Introvertigo lemez tételeiből állt, amelyek mellé azért befértek régebbi slágerek is. A rövid instrumentális felvezető után rögtön az új lemez egyik legjobb dala, a Sonnava Faith következett, a színpad előtt pedig lassacskán elkezdett fogyni az üres tér. Mondjuk azért nem feszítettük szét az Artemovszk 38 oldalait, de adva Patlansky relatíve ismeretlenségét errefelé, na meg a hazai bluesvonal ultraunderground státuszát, még így is meglepően sokan gyűltünk össze ezen a nyári estén.

Patlansky nem találta fel újra a New Orleans-i viaszt, és a gyökerei is eléggé egyértelműek, ám a fickó olyan természetességgel dobálja a jól bejáratott trükköket, s egyszersmind modernizálja is azokat, hogy a végeredmény minden lesz, csak épp unalmas vagy klisés nem. Hogy a dél-afrikai zenész szerzeményei mennyire táncolhatók, arra jó példa volt a buli közepe felé felcsendülő Heartbeat, ahol azért már egyre több fej és láb kezdett el mozogni minden irányban. A klipes, azaz slágernóták közül itt volt még a '70-es éveket idéző Hammond-brekegéssel kísért Backbite, na meg az iszonyat húzós Fetch Your Spades is. Ha már egy gitáros-énekes az est főhőse, akkor nem maradhatott el a kötelező, de annál eszelősebb szólózós intermezzo sem, mint ahogy aztán a csapat többi tagja is megvillantotta, mire is képes saját hangszerén. Érdekes kompániát szedett egyébként össze Patlansky: a billentyűs például fizimiskára egy '70-es évekből a jelenbe rángatott, begombázottul eszelős vigyorú figura volt, hátul a doboknál meg először azt hittem, Michael Shannon ül kötött sapkában.

A ráadásban került még terítékre a lírai Hold On, amelynek lenyűgöző, érzelemmel teli szólóját élmény volt hallgatni, kár, hogy valami marha a közönségből végig azzal szórakozott, hogy a szólók alatt vagy épp a dalok között nagyokat és hosszan sikítgatott, mintha épp valaki egy nyolchúros Ibanezzel abuzálta volna. Remélem, így is történt. Egyébként azt sem értem igazán, hogy miért is vesz valaki jegyet egy koncertre, ha aztán mindvégig hátul ácsorog a pultnál, és a koncert közben öblöseket hahotázik meg hangosan cseverészik. Egy Cannibal Corpse-bulin mindez fel sem tűnik, azonban egy csendesebb részekkel megtarkított koncerten roppant zavaró és bosszantó tud lenni.

A hangzással most sem akadt probléma, főleg Patlansky Stratója horzsolt azzal a jellegzetes, puritánul basszusos mellékzöngéjével, de tényleg, mind az előzenekar, mind pedig a főattrakció rendesen odatette magát az este folyamán. Szóval aki megjelent, és a zenéért érkezett, az nem távozhatott csalódottan. Én speciel már holnap mennék a második felvonásra!