Shock!

A Nitzer Ebbnél tökéletesebb nyitószámot aligha lehetett volna találni ide: az EBM – azaz electronic body music – egyik ’80-as évek-beli úttörője hozta az elvárható külvárosi melós-formát, bár nyilván idegzet kérdése is, hogy hosszabb távon mennyire tudnak élőben szórakoztatóak lenni ezek a kopogó-csattogó, enyhén perverz beütésű dalok.

Felvezetésnek remekül passzoltak Dave Gahanék elé, bár – mint azt a nagy koncertek vendégfellépőinél megszokhattuk – a közönség már jelen lévő részének többsége rájuk sem bagózott. Kis dózisban nálam oké volt a dolog, bár magamtól otthon soha nem hallgatnám őket.

Habár a Depeche Mode-ot mindig is szerettem, valahogy úgy alakult, hogy szép számú magyarországi fellépéseik közül eddig egyikre sem jutottam el: tavaly nyáron a Puskásba már a jegyem is megvolt, de aztán leszerveződött ugyanarra a napra egy Down koncert is pár kilométerrel arrébb, így nem volt kérdés, hogy melyiket választom. Mivel azonban Dave Gahanék szinte hazajárnak hozzánk, a kecske is jóllakott és a káposzta is megmaradt. Ha már itt tartunk, gyakori vita kérdése, hogy a Depeche Mode tényleg döbbenetes magyarországi népszerűsége épp azt jelenti-e, hogy legalább egy tekintetben Nyugat-Európához tartozunk, vagy netán pont azt, hogy menthetetlenül a Balkán része vagyunk. Inkább nem foglalnék állást a kérdésben, hiszen a lényeg minden okoskodás mellett is csak ez az újabb zsúfolt teltház, márpedig aligha létezik még egy olyan előadó a világon, mely Budapesten alig több mint fél éven belül sold outot csinál a Puskás Stadionban, majd az Arénában is. Pedig itt azért előre lehetett sejteni, hogy olyan nagyban nem tér majd el egymástól a két fellépés programja… És valóban így is történt, a dallista csupán néhány ponton tért el a 2009-estől, a díszlet meg gyakorlatilag semmi lényegesben.

Mivel a tavaly megjelent Sounds Of The Universe jó eséllyel pályázik a „minden idők leggyengébb Depeche Mode albuma” kitüntető címre, arról is lehet vitatkozni, jó ötlet-e három dallal pont erről nyitni, pláne, hogy az In Chains egyáltalán nem ütős kezdőszám, és az elővezetett szerzemények közül továbbra is csak a Wrong képes némi karaktert felmutatni. Ennek ellenére találó húzásnak bizonyult gyorsan letudni a kötelező köröket, a negyedikként elővezetett Walking In My Shoes-zal ugyanis igazi száz százalékos közönségetető slágersorjázás vette kezdetét, amit csak megakasztott volna egy hasonló blokk a gyengébb új dalokkal. Bár a hihetetlenül lelkes magyar közönséget elnézve a 13 ezer ember nagyrésze alighanem akkor is a remek formában lévő Dave Gahan tenyeréből evett volna, ha az csak kiül a színpadi kifutó végébe, és nem csinál semmit… Így azonban nem volt üresjárat. Igen beszédes az is, hogy az 1997 utáni korszakból a nyitó trió mellett csak a Precious volt képes befurakodni a régi és közepesen régi klasszikusok közé, illetve középtájt még elővették a szintén új Miles Away / The Truth Is-t. Előbbi elviselhetően szólt, bár sosem kedveltem túlságosan, utóbbi azonban alighanem fel sem tűnt volna, ha nincs. Még így is nehéz volt észrevenni…

Habár az ember első blikkre akár azt is hihetné, hogy a Depeche Mode-nál mindent Gahan visz a hátán élőben, ez nem feltétlenül így van. A jellemzően borzalmas ruhákban virító Martin Gore, sőt, az idő jelentős részében szokás szerint semmit sem csináló Andy Fletcher is vonzza a tekinteteket, még akkor is, ha zenei szempontból egyértelműen Gore és a roppant feszesen, erőteljesen doboló Christian Eigner tartják a felépítményt. A középpontban azért persze a frontember áll, aki ezúttal aligha lehetett volna ennél jobb formában: láthatóan élvezte a koncertet, sokat bohóckodott a többiekkel, de hangilag is hozott mindent, amit csak kellett. Pedig azért róla is láttam már olyan koncertfelvételeket, amik az erősen gázos kategóriába tartoztak… Az Arénában szerencsére a lehetetlenséggel határos feladat igazán gyenge hangzást produkálni, így ha nem is lemezminőségben, de a legjobb pillanatokban azt közelítve, egészséges arányokkal szólt a cucc, még Gore dalonként cserélgetett gitárjait is ideértve, pedig ez néha neuralgikus pont szokott lenni. A látvány oroszlánrészét a hatalmas, egész hátteret beborító, központi gömbbel ékesített LED-fal jelentette, ahol szintén végig sikerült tartani az ideális arányokat a zenekart mutató megcsavart-megsokszorozott közeliek és a klipszerű vetítések között.

Mivel egy lehetséges best of-ot játszottak, nyilván személyes ízlés kérdése is, kinek mi ütött a legnagyobbat ezen az estén. Az Insight esetében talán jobban jártunk volna, ha Dave énekli Martin helyett, de a jelek szerint a közönség nagyrésze így is csupán a refrénnél ismerte fel az Ultra záródalát, szóval szódával elment, a Home lecsupaszított verziója viszont kifejezetten üdítő volt így, Martin tolmácsolásában, főleg a közönség hosszas óóóó-zásával a végén. Utána pedig – a közbeiktatott Miles Awayt követően – olyan elementáris slágerblokk következett, aminek hallatán gyakorlatilag ember nem maradt némán a hatalmas teremben: Policy Of Truth (örök favorit), In Your Room (szintén, de az eredeti verzióban azért jobb lett volna), I Feel You, Enjoy The Silence és Never Let Me Down Again (óriási karlengetéssel a közönség részéről, méghozzá a legutolsó sorokig)… A One Caress-szel, Stripped-del, Behind The Wheellel és Personal Jesusszal kábító ráadás igazából már csak hab volt a tortán.

Arénakoncertek esetében viszonylag kevés helye van a spontaneitásnak, így ez a hétfői este sem emiatt marad emlékezetes, azon azonban nem lehet vitatkozni, hogy a Depeche Mode tagjai vérprofi szórakoztatók, akik mindent tudnak arról, miként kell levezényelni egy ekkora kaliberű eseményt. És rendkívül rokonszenves bennük, hogy profizmusuk még annak ellenére sem kiszámított, jéghideg, cinikus sika-kasza-léc aratás, hogy a műsorban minden egyes másodperc előre megtervezett.
Remek volt, és nyilván a legközelebbi adandó alkalommal jönnek majd megint.

További fotók:
Depeche Mode