Shock!

„Táncolj! Budapest Parádé!!" – mérgezte elménket valamikor az ezredforduló környékén a Náksi vs. Brunner slágere és az általuk megénekelt rendezvény-sorozat, és úgy látszik, hogy ez elég rendesen beakadhatott a Cudi Purci Booking szervezőgárdájának is, hiszen a Dopethrone legújabb magyarországi fellépése köré szervezett, kisebb fesztiválnak is beillő underground seregszemlének a Desszert Feszt Budapest Parádé hangzatos elnevezést adták. Nem kevesebb, mint nyolc zenekar is fellépett aznap a Dürer Kert nagytermében, és mivel nem szándékoztunk fémmérgezésben elhalálozni, úgy döntöttünk, hogy elég lesz nekünk öt is. Úgyhogy ezúton is elnézést a BORU, az UEUM és a Wasted Struggle gárdáitól, de mindent azért nem lehet.

Úgy esett hát, hogy a Grizzly volt az első alakulat, amelyet megtekintettünk, és a közönség már az ő műsoruk alatt is szépen megtöltötte a nagytermet, Grizzlyék pedig igencsak jófajta energia-átadással hálálták meg a bizalmat. Horváth Arián és Vilczek Áron aznap ugye dupláztak, hiszen nem csak az Ursus Arctos album nagyját bemutató szürkemedvével, hanem az estet végül záró Woodstock Barbie-val is felléptek, de sem most, sem a Barbie alatt nem látszódott, hogy kifogna rajtuk a feladat. A Grizzly – nevéhez hűen - bömbölt is, mint az állat, egyedül talán Knapp Oszi hangja veszett el olykor, de ez a jellemző (mármint az ének nem megfelelő hangosítása) minden fellépő alatt megmaradt. Ezúttal talán a Beyond The Gates Of The Silver Key/The Statement kettőse kapott el a leginkább, de az egész előadás egy merő energianyaláb volt. Kezdésnek pont tökéletes.

Ezt követően lépett a pástra egyik kedvenc hazai bandám, a Shapat Terror, akiket már jó párszor láttam, valahogy mégis az az érzésem, hogy sosem voltam még olyan Shapat-bulin, ami igazán jól szólt volna. Sajnos, a mostani alkalom is szépen beállt a sorba, abban a tekintetben, hogy az alapok frankón megvoltak ugyan, különösen a basszus gyomrozott tanítani valóan, viszont Sohi – akiről megállapítottuk, hogy egyszerűen az istennek sem hajlandó öregedni – énekéből alig lehetett kivenni valamit. Ők az Újratervezés lemezre helyezték a hangsúlyt, amit jól is tettek, hiszen egy Megszállottság, vagy Szűrő esetében akkor is maradéktalanul tudja élvezni a bulit az ember, ha csak szófoszlányokat kap el a szövegből. Továbbra is imádom az egri terroristákat, de egyszer tényleg jó lenne már őket olyan hangzással elcsípni, amitől leteszi az ember a haját.

A pozvakowski. egy jelenség. Voltam ugyan már koncertjükön, de annyira régen, hogy már el is feledtem, hogy szeánszaik legalább annyira a vizualitásról szólnak, mint magáról a zenéről. Hiszen itt mindvégig vetítés zajlik, konkrétan volt vagy négy darab, 8 milliméteres filmtekercses vetítő, amik mindvégig melankolikusan szocialista hangulatot árasztó képekkel operáltak, miközben mellbevágó módon ömlött ránk ez a különös, experimentális/poszt-rock/pszichedelikus muzsika, amit még az énekbe való kapaszkodás lehetősége sem tett könnyebben befogadhatóvá, lévén az itten nincs. Egészen a látottakba-hallottakba feledkezve álltam, és ebből a kábult hangulatból csak az rángatott ki, amikor viszonylag hosszabb időre le kellett állnia a műsornak valami technikai gebasz miatt. Igazán kár volt érte, de ezzel együtt is ők szállították számomra a feszt legpozitívabb meglepetését.

A Dopethrone egyre népszerűbb Magyarországon, amit az is bizonyít, hogy műsoruk kezdésére a nagyterem kábé teljesen megtelt, és a fergeteges hangulat is garantált volt mindvégig, mosholással, együtténekléssel, kurjongatásokkal. Mivel három éve már voltam egy minden szempontból tökéletes Dopi-bulin, kábé tudtam, hogy mire számíthatok, de szó se róla, Kanada talán legszutykosabb brigádja itt, ha lehet, még jobban kivetkőzött magából. Az egész koncertet végigvedelték, Vincent továbbra is üvegből issza a jófajta whiskeyt, amiből néha csorgat a közönség vérmesebb tagjainak szájába is, és továbbra sem az átkötő szövegek elmésségéről fognak elhíresülni.

A legnagyobb változás az, hogy a tavalyi Transcanadian Anger óta állandó taggá vált náluk egy Julie Unfortunate nevű hölgy, aki az éneklés terhének jelentős részét le is vette Vincent barátunk válláról. A pöttöm Julie-nak amúgy nemcsak a hangja embertelen, hanem a kinézete is: egész arcát tetoválás borítja, és a koncert nagy részében elmebetegként rázza seggig érő rasztáit. A fránya hangzás náluk sem volt száz százalékos, így aztán azt mondom, hogy a hajós koncert anno jobban tetszett egy hajszálnyival, de egy Dark Foilt, egy Killdozert meg egy Scum Fuck Bluest persze nagyon is jól esett hallani.

Ezek után a Woodstock Barbie már csak levezethette a dolgokat, amire szellős, bluesrockos muzsikájuk kiválóan alkalmas is volt, pláne, hogy fura módon a Dopethrone végére már teljesen összemaszatolódott hangzás is mintha tisztult volna egy kicsit. Vagy csak egyszerűen jól esett már a fülnek valami kevésbé szutykos muzsikát hallania, nem tudom. Ami biztos, hogy a közönség jelentős része sajnos a Dopi után már vette a sátorfáját, akik maradtak, azok viszont szemmel láthatóan remekül szórakoztak Ariánék retró hangulatú muzsikájára. Pádár Alexandra pedig mind hangjában, mind megjelenésében hozta azt az egyszerre karcos és nagyon is nőies jelleget, ami már a Never Gonna Fall In Line EP-n is magával ragadott, és amely ezúttal legjobban talán a Don't Get Lost, Little Boy-ban ragadta meg azt a késő-éjszakai hangulatot, ami akkoriban a teremben ualkodott. Tökéletes lezárása volt ez az estének, de azért remélem, hogy legközelebb valami emberibb időpontban futok össze velük.

Nem semmi meló lehetett így összehozni ezt a rendezvényt, de a tömeg és a hangulat mindenképpen Binder Gazsikáékat igazolta. Ahogy Knapp Oszi mondta a Grizzly műsorának a legvégén: kurvára becsüljük meg az ilyen embereket, mert miattuk van még egyáltalán magyar underground. Azt hiszem, ez is lesz a tökéletes zárszó.

Fotó: Bands Through The Lens