Shock!

A miskolci Slytracttel ez volt a legelső találkozásom, és határozottan jól sült el. A négyesfogat inkább középtempós, mintsem gyors, death metalos alapokon nyugvó zenét vezetett elő néhol dallamos gitárokkal – Melegh Gábor énekes/gitáros Hypocrisy pólója például aligha véletlen –, és noha a többi közül kiugró nótát nem igazán véltem felfedezni, összességében teljesen meggyőző volt a program.

A csapat feszessége és töménysége is impozáns, bár nyilván a közönséggel való kommunikáción és a színpadi akción még náluk is lehet majd fejleszteni. Ha elég kitartóak, hosszabb távon még akár külföldön is működőképes lehet ez a produkció.

A New Jersey-i God Forbid sajnos nem tartozik az ismert zenekarok közé, pedig a 2004-es Gone Forever simán ott van az úgynevezett metalcore vonal legjobb lemezei között, az IV: Constitution Of Treason és főleg az idei Earthsblood pedig messze túlmutatnak bármilyen szűkreszabott skatulyán. A kezdetek óta változatlan felállásban nyomuló csapatból nemrég távozott az egyik gitáros, Dallas Coyle, így nem voltak könnyű helyzetben, de a Himsából és Warrel Dane szólócsapatából ismert cérnavékony Matt Wicklund jó pótlásnak tűnik, kíváncsi vagyok, ő lesz-e a végleges megfejtés is.

Nem okozott meglepetést, hogy túl sokan itthon sem ismerték őket, de az Antiheróval nyitó ötösfogat azért így is elég meggyőző volt ahhoz, hogy beindítsa a közönséget. Eddig egyszer láttam őket, méghozzá 5 éve a Machine Head előtt, de az intenzitás nem változott, és a joviális, nagydarab fekete frontember, Byron Davis is ugyanolyan megnyerően vezényelte le a bulit, mint akkor. Még az idióta módon a színpadon tébláboló, onnan az istennek le nem ugró stagediverek faragatlanságát is teljesen barátságosan kezelte… Az übergitáros zenei agy, a tarkopasz Doc Coyle is profin hozta az összetett témák melletti dallamos vokálokat.

Sajnos elég keveset játszottak, úgy 40 perc lehetett a teljes műsor, szóval bőven lett volna még mit elővezetni, de amit nyomtak, az legalább fullos volt. A csúcspontot talán a friss War Of Attrition és a Force Fed jelentették, bár a legnagyobb tombolás a 2001-es Determinationre alakult ki odalent, és a Dimebag Darrellnek dedikált To The Fallen Hero meg a zárásként elnyomott The End Of The World is több volt, mint óriási. Az Earthsblood kvázi slágernótája, a kolosszális Walk Alone azért egy kicsit még így is hiányzott… A hangzás lehetett volna jobb is, de ez a Dieselben mindig kényes pont, főleg egy ilyen fura hangolásokkal operáló zenénél. Összességében remek formát mutatott a God Forbid, bár ilyen rövid idő alatt nyilván nem lehet maximumra felpörögni. Remélem, látjuk még őket errefelé, és akkor talán kicsit többet is játszanak majd…

Tökéletesen megértem azokat, akik gyanakodva figyelik a kifestett szemű, sírból kikelt darkos nu metal alaparcból lóhajú metalossá vedlett Dez Fafara pálfordulását, de annyiban azért megegyezhetünk, hogy ez még mindig jobb, mint a fordított irányú pályaív volt sokaknál… A Devildriver lemezen persze így sem tartozik a világ legizgalmasabb bandái közé, de a még ennek ellenére is tök megnyerően sikerült új album eleve meghozta hozzájuk a kedvemet, és ahogy sejtettem, élőben hengereltek is. Itt aztán nem voltak finomságok vagy meglepő zenei kísérletek, mint a God Forbidnál, csak brutális, agresszív parasztmetal ezerrel, ami rendesen be is indította a körülbelül 200 fős közönséget. A hol ’90-es évek elejei floridai behatásokkal, hol szimplább groove metalos riffekkel operáló Devildriver nóták megtették hatásukat, a mélynövésű, hatalmas alkarvédőben kiálló Dez pedig nagyon szimpatikusan vezényelte le a koncertet. Klasszikus értelemben vett énekhangja persze továbbra sincs egy szál sem, de kevesen álcázzák ezt olyan jól, mint ő...

Mivel itt lényegesen kevesebb a finomság, nyilván megszólaltatni is egyszerűbb feladat lehetett őket, mint a God Forbidot, vagyis a hangzásra nem volt panasz. Rendesen aprítottak a tömény gitárok, a legjobban azonban John Boecklin dobos tetszett, aki annak idején hallhatóan elég rendes leckét kapott amerikai underground metalból. Nem pusztán gépként hozta a technikás ütemeket, hanem kimondottan ízesen, feelingesen is ütötte azokat. Tényleg hihetetlen, hogy még az ilyen relatíve ismeretlen csapatokban is micsoda muzsikusok rejlenek a tengerentúlon…

Megtippelni sem mertem volna, hány Devildriver fan mozoghat Magyarországon, ám a koncert alapján nálunk is létezik egy réteg, akik nemcsak hallottak a bandáról, de alaposan ismerik a lemezeket, tudják a szövegeket és így tovább. A hangulat ennek megfelelően óriási volt, bár a színpadmászók agyhalott és seggrészeg rétege Dezt sem kímélte, aki Byronhoz hasonlóan megjegyezte, hogy semmi baja a stagediverekkel, ha azok nem restek rögvest vissza is ugrani a helyükre… Itt ez sajnos egyesekre egyáltalán nem volt jellemző, szóval volt, akiknek Fafara segített be egy kicsit, másokhoz viszont a biztonsági személyzetre is szükség volt. Mindenesetre az intenzitásra tényleg nem volt panasz, akkora circle pitet például még biztosan nem látott a Diesel, amekkorát Dez vezényszavára alakítottak a lelkes fanok.

A dalok közül a Clouds Over California nyitás mellett a Pray For Villains remekül megformált címadója és természetesen az übermocsok debütáló album übermocsok Meet The Wretched-je ütötte a legnagyobbat, de az egész koncert pusztító intenzitású volt. Nem is baj, hogy nem játszottak többet egy óránál: ennyire tömény és ehhez képest viszonylag egydimenziós zenéből nem is kell több élőben. Jó kis buli volt, bármikor szívesen újráznék.

További fotók:
Devildriver
God Forbid
Slytract