Shock!

2017-ben hosszú csend után egy rövid, ám igen velős EP-vel tért vissza a Dog Eat Dog. Ez volt a Brand New Breed, amely magában hordozott mindent, amiért a '90-es években annyian szerettük őket. Azóta gyakorlatilag folyamatosan úton vannak, és nálunk is adtak egy iszonyú feelinges bulit az A38 Hajón, de a Rockmaratonon is el lehetett csípni őket még egy évvel korábban. Idén a Campuson bukkantak fel, rockzenei szempontból is vonzóbbá téve az egyébként leginkább egy mini-Szigetre emlékeztető fesztivált.

Ugyan a fénykorban komoly tömegek előtt játszottak, a Dog Eat Dog ma már leginkább csak underground körökben érdekes nosztalgia-formáció. A régi fanokat persze ma is meg tudják mozgatni, így ugyan közel sem volt teltház, de legalább kínosnak sem éreztem a nézőszámot ott, ahol egy fél órával korábban az Auróra minden túlzás nélkül néhány tíz embernek játszott. A Bozez személyében új szaxofonossal felálló Dog Eat Dogot legalább pár százan nézték, de a John Connor és Dave Neabore által vezetett fogat nekik is úgy játszott, mint anno a Dynamón a színpad előtt hömpölygő tízezreknek.

A csapat lemezei tele vannak igazi party-slágerekkel, és természetesen most is ezeket sorakoztatták fel, ahogy az egy fesztiválon kötelező is: Pull My Finger, Who's The King, majd Isms. Ilyen kezdéssel pedig nagyjából két perc alatt be is indították a bulit, ami szűk 70 percig ugyanazon magas hőfokon égett végig. Egy új dalt is eljátszottak, ami elsőre kicsit lagymatagnak és szürkének tűnt, majd még a szet első felében érkezett a Brand New Breed Lumpy Dogja is, amelyben a szemfülesek kiszúrhatták, hogy John múlt időben énekli a refrént, a dalt ihlető amerikai bulldogja, Curtis ugyanis – ahogy azt a bulit követő dedikáláskor elárulta – tavaly karácsonykor elpusztult.

Ha voltál már Dog Eat Dog-koncerten mostanában, nagyjából a show folytatását be is tudod lőni. Igen, David Neabore bokszoló-köpenyben elnyomta a Rockyt, miközben egy stábtag bőgőzött helyette, majd Brandon Finley is előrejött, hogy elrappelje a Step Right Int. A zenekar gyenge pontja egyébként továbbra is ő: félelmetesen lötyögő dobolása sokat vesz el a többiek energikus előadásából, de ezer éve csapattag és haver, így nyilván eszük ágában sincs lecserélni egy húzósabb dobosra. Ahogy mostanában lenni szokott náluk, vokalistaként néhány számra ismét csatlakozott a turnémenedzser is, és az olyan slágerek, mint az Expect The Unexpected, a No Fronts és az If These Are Good Times ismét csak brutál jól szóltak két énekkel felturbózva. A végén érkezett még a Jump Around feldolgozása, majd a mára kihagyhatatlan klasszikussá érett XXV-val zárták a rövid, de szuperintenzív nosztalgia-programot.

Jövőre, ha minden igaz, végre új nagylemez is érkezik, amelyre remélhetőleg az EP friss, de a klasszikus Dog Eat Dog hangzásvilágának elemeit mégis teljes mértékben magában hordozó szemléletét is sikerül átmenteni. Ha csak néhány olyan remek dal lesz rajta, mint az előbb említett XXV, már elégedett leszek, de addig is bármikor szívesen elnosztalgiázgatok velük. A Dog Eat Dog koncerten ma is hozza azt az élményt, amit húsz évvel ezelőtt, ennél többre pedig nincs is szükség tőlük.