Nem tudom, kinek az agyából pattant ki az ötlet, miszerint az idei EFOTT helyszíne Fonyódon, a Balaton mellett legyen, de kívánom neki, hogy transzcendens hattyúk, sirályok, angolnák, zöldmoszatok dicsőítsék szakadatlan. Ez ugyanis akkora feelinget kölcsönzött a fesztiválnak, hogy bátran kijelenthetem, az év legjobb hangulatú (zenei) rendezvényén sikerült részt vennem.
Persze, mint majdnem minden hasonló eseményen, itt is akadtak kellemetlenségek. A sokak által várva-várt Danzig egy nappal fellépésük előtt e-mailben (!) értesítette a szervezőket, hogy a pokol pankrátora, Glenn Danzig lebetegedett, ezért kénytelenek lemondani a koncertet. Lehet, hogy most páran rosszmájúsággal fognak vádolni, de összefüggést sejtek azzal az interneten futótűzként terjedő videóval, amelyen a már-már Bruce Willisesen keménykedő Danzig úr arcával egy hatalmas ütést mér a North Side Kings frontemberének öklére. Oké, valahol érthető, hogy ezek után nem kívánja a rivaldafényt, (én pl. hasonló helyzetben egy plasztikai sebészeti beavatkozás után azonnal letelepedési engedélyért folyamodnék valamelyik dél-amerikai országban) de azért gondolhatna a rajongókra is, akik eljutatták oda, ahova. Ennyit a negatívumokról.
A rock-blues színpad aznapi programját nyitó Polly Is Deadet többnyire csak messziről, az árnyékből hallgatta a közönség, Aigner Szilárdunk ugyanis – ha közvetve is – igen magasra állította a Nap hatásfokát kora délután. A zenekar ennek ellenére hibátlan volt, úgy dörrentek meg, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Sohajda Peti ezúttal kifogástalanul énekelt, a frontemberi szerepet viszont szokás szerint a gitáros, Barni töltötte be. Ez a srác tipikusan az a fajta, akit simán el tudok képzelni egy Dynamo kaliberű fesztiválon több tízezres tömeg előtt, annyira színpadra termett. Szakadatlanul röpködtek a rasztái, vigyorgott, poénosan konferált, mindemellett állatul játszott, szóval maga volt a rakkenroll, lepipálva még Komár Lacit is (csak vicceltem, Őt azért nem). A repertoárból külön ki kell emelnem a klipes Kincset, melyhez foghatót a befutott külföldi bandák nagy része, ha meggebed, sem fog tudni írni soha életében.
Kvízkérdés: mi történik, ha két olyan hazai progresszív reménység, mint a Stonehenge, illetve a Da Capo fogja magát és feloszlik? A: feladják a dekadens zenészéletet, majd Tibet hegyei közt jakok és kőszáli kecskék társaságában megtalálják a lelki nyugalmat B: mittudomén, menjenek kapálni! C: páran közülük új zenekart alapítanak Wendigo néven, és új zenei utakra kalandoznak... Igenigen, a C válasz a helyes. Zenéjükben csak itt-ott lehet felfedezni a régi bandák befolyását, kevesebb a matematika, viszont sokkal dalközpontúbb az egész. Ha hatások után kutatunk, azt mondhatjuk: Seattle. A grunge esküdt ellenségei azonban megnyugodhatnak, ebben az esetben ez ugyanis sokkal inkább jelenti a Nevermore-t és kicsit a Queensryche-ot. Bizony, az elődökhöz képest eléggé besúlyosodott a dolog, a jó hangzásnak köszönhetően gyalultak is a gitárok asztalosmestert megszégyenítő módon... (Apropó, hangzás! Végrevégre egy fesztivál, ahol szinte kivétel nélkül mindenhol úgy szólalt meg a cucc, ahogy azt kell. Üzenném tehát az ország minden hangmérnökének, szervezőjének, hogy meg_lehet_csinálni!) A koncert napja előtt kis idővel dobosuk bejelentette, hogy kiszáll, ezért a korábban ütősként is tevékenykedő ex-Stonehenge frontemberre, BZ-re hárult a hálátlan feladat, hogy beüljön a dobok mögé, és onnan énekelje végig a bulit. Ennek ellenére hősiesen helytállt. Hallatszott ugyan, hogy hangját nem tudja teljes erőbedobással használni, de így is nagyon rendben volt.
Ahogyan egy nagyon-nagyon új keletű közmondás tartja: rokkra pank mindig gyógyír a bajban, ezért hát a Nagyszínpad felé vettem az irányt, hogy megtekintsem a Fürgerókalábak nevezetű sátáni lelkületű, obszcén témákat gyakran feszegető, ezáltal gyermekeink lelki világára rendkívül káros horda kulturális köntösbe bújtatott, ámde végtelenül visszataszító előadását. Nos, azt hiszem, mindent elmondtam arról, miért is nem tudom nem szeretni őket.
A P.O.T. műsorának végét még sikerült előttük elcsípni, de zenéjük úgy elszaladt mellettem, mint egy bespeedezett gyalogkakukk. Nem rossz ez a kicsit Godsmackes, kicsit Incubusos dolog, csak éppenséggel arctalan, kevés megjegyezhető témával.
Majd színpadra léptek Szekszárd rémei, a Fürgerókalábak, ránk szabadítva olyan visítva nyihogásra ingerlő szerzeményt, mint a Tanyabuli, az Aranka Néni, a Britniszpírsz, a Fika, vagy éppen az immár örök himnusszá avanzsált Buzis Dal. Iszonyat jól nyomta a négy arc, de a csapat legfényesebben ragyogó ékköve megint csak Acélos Bali volt, aki egy szál csíkos rövidnaciban nyomta, így a hölgy rajongók mindvégig gyönyörködhettek David Hasselhoffos felsőtestében. A koncert legmeghatóbb momentumaként jegyeztem fel, mikor is így szólt Andrásra látván, hogy éppen kiönti az ásványvizet a színpadra: “azonnal töröld fel, este itt énekel az Endre, el fog csúszni!” A rocktestvéri összetartás ékes példája lehet ez mindannyiunk számára, azt hiszem.
Derűre ború, irány a rockszínpad, Relikvia hangverseny. Már többször láttam őket koncerten, de kivétel nélkül leesett az állam. Aki kicsit is nyitott a sötétebb zenékre, annak szinte lehetetlen nem együtt lüktetni, örvényleni, lángolni ezzel az atmoszférikus csodával, amit ők játszanak. Az égiek is érzékelhettek valamit a produkcióból, ugyanis egyből beborult az ég és feltámadt a szél. Énekesnőjük, Vali – aki mellesleg remekül beletanult frontemberkedésbe – ismét lecsalogatott minden csillagot és műholdat az égről gyönyörű hangjával. Legközelebb viszont több komolyságot kérek a zenekar egy bizonyos tagjától, akit gyakran ingerelt vigyorgásra a Balaton parti állatok látványa... ;)
A szintén nyíregyházi Autumn Twilightot már jó ideje nem láttam, de őket is csak dicsérni tudom. Abszolút profin adták elő magukat a hölgyekurak, Orsi erőteljesen, magabiztosan énekelt, és Kiss Petinek is feküdtek a dallamosabb témák, különösen a Forest c. Cure feldolgozásban. Az előző fellépőkhöz hasonlónak ők sem a szörfözés, gördeszkázás, vízibiciklizés örömeit ecsetelik dalaikban, sőt, talán sötétebb hangulatú dalokat írtak az új lemezre, mint eddig bármikor.
Egyre türelmetlenebbül, már-már kezemet tördelve vártam azt est közelgő fellépőjét, (melyik zenekart?... na, melyiket?) de addig is, idegnyugtatás gyanánt belenéztem a Fish! bulijába. Hazai pályán egészen egyedülálló, amit játszanak, valami fura rock-funky kavalkád, itt-ott popos elemekkel, ami kegyetlen ütős egyveleget alkot. Frontemberük, Krisztián mintha csak maga Mike Patton lenne az Angel Dust korszakból. Saját számaikat nem nagyon ismerem, de az elbrutalizált, végén grindcore betéttel megspékelt Dream A Little Dream On Me nagy telitalálat volt.
És ekkor a rock katonáival seregébe verődve megszálltuk a nagyszínpad környékét, nem kegyelmezve az igaz fém ellenségeinek. Egyikük félig le is szakította Running Wild felvarrómat, de miközben éppen elégtételt akartam venni a gyaur pózeren, szikraeső villant, feldübörgött és megremegett a színpad, majd villámcsapás erejével robbant be az Ossian együttes.
Az öt heavy metal apostol nagy elánnal játszott, volt is minden, mi a szívet megdobogtatja: szinkronizált barázdabillegetés, orkán erejű, süvítő gitárszólók, trappoló galoppozás, maharadzsás fikcsik, (mano)várakat földig romboló riffek. Rubcsics “Riffmester” Ricsi és Wéber Attus csuklójából többnyire nagy masszát lehetett látni (eközben persze mosolyogva pózoltak, őrület!), míg az új basszer ujjai pókként szaladgáltak a basszusgitáron. Hornyák Peti olyan feszesen, precízen, ízesen püfölte a bőröket, mintha az élete múlna rajta. Paksi Endre nemcsak kiválóan énekelte az olyan himnuszokat, mint a Sörivók, a Pokolnál Hangosabb, a Szenvedély, a Sátán Képében, vagy a Rock ’n Roll Démon, hanem néha egy-egy heroikus fémsikolyt is elengedett mindenki legnagyobb örömére. Hiába, öreg rocker nem vén rocker, ha-ha. A megjelent metal harcosok is pirospontot érdemelnek, míg a keményebb tételek alatt kórusuk Pécstől egészen Debrecenig elhallatszott, a líraibb pillanatok alatt az éjféli lányokat nyakukba véve, csendben hallgatták Endre (acél)szívszaggató dallamait. Az Ossian fellépése aznap este akkora hatással volt rám, hogy hazaérve rögtön versbe is foglaltam, remélhetőleg a jövőben Ti olvashatjátok majd valahol.
Mára egy kicsit elégem volt a melankóliából (elvégre mégiscsak strand, haverok, party, szánsájn), de megkockáztattam, hogy a De Facto hatására másnap nem fognak búvárok kihúzni a Balatonból. És de jól, tettem, mert nagy formában voltak. Gyula nagyon ért ahhoz, hogyan kell slágeresen szomorkodni, ráadásul most még a rá jellemző, kissé Molics Zsoltis keresetlen szónoklatok is elmaradtak szerencsére. A csúcspont számomra kétségtelenül a 999 c. tétel volt, viszont az új lemez sem ígérkezik rossznak.
Ez a fellépés volt az utolsó előtti szeg az Árnyak koporsójába, ugyanis a Szigetes koncerten hivatalosan is bejelentették feloszlásukat. R.I.P. Mielőtt viszont valamelyik kedves rajongó nagy ostobaságot csinálna, gyorsan elmondom, hogy Molnár Robi nem akasztja fogasra fekete atlétatrikóját és hínárparókáját (najó, valójában igazi a haja), csak éppen más formációban folytatja. Árnyakékat láttam jó párszor, és ez a koncertjük sem különbözött jelentősen a többitől, kivéve, hogy itt már nem Papp Pista gitározott, hanem az új arc, Husznyai Miki (szegény, mint a hajótörött, amikor egy süllyedő hajóra menekül). Amúgy teljesen jó hangulatú koncert volt, főleg Moli és Jimmy pörgött nagyon az olyan jól ismert számok közben mint az Őszben, Néma Üzenet (sájn!), Vétkeim (kedvencem), Aki Mindig Melléd Áll, és az elmaradhatatlan Jég.
A Nevergreentől visítva menekültem a baráti társaság erős kötelékébe, hogy jól kibeszéljük egymásnak ügyes-bajos dolgainkat, a Sear Bliss pedig már túl gonosz volt a magam fajta békeaktivistának, úgyhogy ezzel le is húztam a rolót. Szép volt, jó volt, jövőre is hasonló helyszínen plíz!
