Shock!

Szólóban, egy szál akusztikus gitárral kiállni a színpadra mindig necces. Ahogy ugyanis egy jó viccet is el lehet sütni szarul, ugyanúgy hiába vannak az embernek jó dalai, lecsupaszítva azok még korántsem biztos, hogy működnek. Ehhez ugyanis kell még karizma, előadói véna és egy olyan megkapó személyiség, amely képes arra, hogy önmagában is eladja a bulit. És ez akkor is így van, ha Eric Martin a szó szoros értelmében nem szólóban lépett fel, hiszen magával hozta a Demonból ismerős gitárost, David Cotterillt is. A Mr. Big frontembere persze rendelkezik a szükséges kvalitásokkal, ahogy azt majd' négy évvel ezelőtt a PeCsa Caféban már bizonyította, és a Dürer középső termét, azaz a Room 41-et majdhogynem csurig töltő közönség soraiban sem hiszem, hogy lett volna bárki, aki a másfél órás buli végén ezen megállapításomat kétségbe vonta volna.

Az estét a két évvel ezelőtt alakult, kizárólag csajokból álló HolyChicks nyitotta, akik bár általában nem így nyomják, ezúttal akusztikus programmal léptek fel. A fiatal csapatból leginkább az Ozone Mamát is megjárt dobos, Tiszai Vivien lehet ismerős, de szemfülesebb arcok már összefuthattak velük itt-ott. A magam részéről ez volt az első találkozásunk, és mikor meghallottam kezdőnótájuk nyitósorát („Jó, hogy látlak, szép a sálad"), kis híján messzire futottam. Mint aztán kiderült, hiba lett volna: egyrészt ugyanis később nem sok hasonló, rettenetes fordulat került elő a szövegekben, másrészről pedig a kifejezetten szimpatikus brigád nagyon hangulatos műsort hozott össze. Amellett, hogy énekesüknek, Hunyadkürti Évának kifejezetten erős hangja van, még a közönséggel is jól kommunikál, Vivi mániákus játékát pedig még akkor is érdemes figyelni, ha dobszerkó helyett csak cajonon játszik, ahogy ezúttal is. A csapat dalai is okésak, és ebben a formában abszolút rádióbarátak is, szóval kis szerencsével akár sokra is vihetik.

A HolyChicks félórás műsora után Hangácsi Márton következett, aki egy szál gitárral adta elő dalait. Annak ellenére azonban, hogy Marci hangja is rendben van (gitározásáról nem is beszélve), ráadásul passzol is a mostani trendhez, illetve valóban érdekes, ahogy élőben építi fel a dalokat és többszólamú vokálokat az ének- és gitársávok egymásra dobálásával, hosszú távon mégsem tudott lekötni.

Eric Martin a tervezetthez képest jó húsz perccel később lépett színpadra, hogy aztán másfél órán keresztül sorakoztassa fel a legnagyobb Mr. Big-himnuszokat. És bár nem egyedül érkezett, társát leginkább csak kisegítő-szerepre kárhoztatta. Bár Eric többször is bemutatta Davidet, illetve koncert közben is sokat dumált és viccelődött vele, ez mégis egyértelműen one man show volt. Amellett, hogy a Mr. Big dalai lecsupaszítva is működnek, Eric karizmája kellett ahhoz, hogy a buli igazán jó legyen. Márpedig ez a jócskán ötven felett járó fickó még mindig olyan életvidám figura, akinek köszönhetően még a nap is bármikor kisüt. Barátságos, pozitív kisugárzása pedig csak még inkább beindította az amúgy is lelkes közönséget. Mivel a Mr. Big nálunk is igen komoly kultstátusszal bír, alap volt, hogy a terem egy emberként énekelte a refréneket, de a publikum Martin poénjait, zenei gegjeit is jól reagálta le, amikor pedig az egyik nóta alatt (a Green-Tinted Sixties Mind volt talán?) lejött a közönség közé énekelni, akkor valóban mindenkinek fülig szaladt a vigyora. Ez a dal abszolút csúcspont volt, ahogy a Keresztes Ildikó vendégszereplésével előadott Just Take My Heart is a buli közepén. Ildi persze ragyogóan énekelt, és kifejezetten aranyos volt, ahogy láthatóan megilletődve állt kissé nagy idolja mellett. És bár örültem volna, ha a kooperáció nem csak egy számra terjed ki, a szövegolvasásért jár neki a pontlevonás.

Ugyan első olvasatra egy akusztikus szólóbuli bárkitől hakniszagúnak tűnne, ez a koncert cseppet sem volt alibi. Martinon látszott, hogy iszonyúan elemében van a színpadon, a közönség pedig másfél órába sűrítve kapott egy igen alapos merítést a Mr. Big életművéből. Ráadásul a nyilvánvaló darabok (Wild World, To Be With You, Daddy, Brother, Lover, Little Boy vagy Voodoo Kiss) mellett olyan különlegességek is programra kerültek, mint a Get Over It lemezes A Rose Alone, Superfantastic, Dancin' With My Devils és a szuper-kuriózum Water Over Zhe Bridge. Ha pedig hihetünk Ericnek, sokat nem kell várnunk a következő találkozásra sem, az énekes a beharangozott tervek szerint ugyanis még idén visszatér a kontinensre, méghozzá Paul Gilbert, Billy Sheehan és remélhetőleg Pat Torpey társaságában. Úgy legyen!

Fotó: Dürer Kert