Pat Torpey halála miatt úgy tűnik, ha az ember mostanában Mr. Big-dalokat akar élőben hallani, akkor erre az az egyetlen esélye, ha megnézi Eric Martin kvázi haknifellépéseinek egyikét. Billy Sheehan beletemetkezett a Sons Of Apollóba, Paul Gilbert pedig leginkább szólólemezeivel molyol, így Martinra maradt a Mr. Big örökségének ápolása – vagy ha jobban tetszik, ő vállalta fel a feladatot. És tulajdonképpen semmi gond sincs ezzel, hiszen minden idők legtechnikásabb hajmetal-brigádjának dalai akusztikusan is maximálisan megállják a helyüket, Martin pedig olyan frontember, aki one man showként is el tudja adni ezt a tribute-programot.
Ugyan a múltkori buli előtti Holy Chicks-előadás is kifejezetten tetszett, azt hiszem senki sem fog vitába szállni velem, amiért azt mondom: ide bizony senki más nem illett jobban, mint Lőrincz Kari és a Snakebite Acoustic. Az Asphalt Horsemen Coverdale-fanatikus frontembere ezúttal speciális felállásban vezette csatába a Snakebite-ot: Kezdésnek Kari egyedül nyomta el a Slow an' Easyt, majd a Restless Heartról csemegeként előkapott Too Many Tearsnél csatlakoztak hozzá társai. Mivel Kozma Tomi nem tudta vállalni ezt a bulit, beugrósként a divideDban PsyKlone-ként nyomuló Szabó Dani segítette ki őket, akinek mindössze egy hete volt betanulni a műsort. Ehhez képest mindössze annyi tűnhetett fel még a legavatottabb szemeknek is, hogy a trió tagjai a megszokottnál kicsit többször néztek össze, a program ugyanis hibátlanul ment le. Az olyan slágerekkel pedig még a kezdetben kissé félszeg közönséget is sikerült megénekeltetni, mint a Deeper The Love, Love Ain't No Stranger, az Is This Love, a Fool For Your Lovin' vagy a záró Here I Go Again. Nyúlfarknyi volt ugyan a Snakebite bulija – bő 30 percük, ha volt –, de így is sikerült hangulatba hozniuk a megjelenteket.
időpont:
2020. január 31. |
helyszín:
Budapest, Analog Music Hall |
Neked hogy tetszett?
|
2017-es, düreres fellépéshez képest Eric Martin most „módosult felállásban" érkezett, hiszen az akkori társa, David Cotteril helyett most egy bizonyos Alen Brentini kísérte, illetve játszotta a szólók nagy részét. Persze, ahogy akkor David, úgy most Alen is abszolút epizodista volt, annak ellenére, hogy Eric bőven hagyott neki teret. Az arénákban edződött, évek alatt felszedett rocksztár-rutint azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni, így annak ellenére is teljes egészében kizárólag Ericről szólt ez az este, hogy az énekes mindent megtett azért: partnere ne tűnjön bármikor helyettesíthető session-zenésznek. Mindez igen becsülendő, a tények azonban makacs dolgok, Alen ettől még másodhegedűs maradt.
Ha az ember megnézte a buli előtt a korábbi fellépések dallistáját, akkor ezen az estén több alkalommal is csodálkozhatott, hiszen egyrészt más sorrendben játszották a dalokat, másrészt pedig hosszabb műsort is kaptunk, mint a pár nappal korábbi szlovák fellépés közönsége. A publikum lelkesedése annyira átragadt Martinra, hogy egy bekiabálást követően, totál spontán eljátszották a programban egyébként nem szereplő Superfantastic-et is. Pontosabban leginkább Eric, míg Alen csak néha pengetett bele egy-két hangot a dalba. Ugyan Martin többször is elmesélte, hogy társa a valaha létezett legnagyobb Mr. Big-rajongó, aki minden számukat fejből tudja, ez a tétel mégsem ment neki annyira, sőt, később a Promise Her The Moont is totál elrontotta. Mindez azonban inkább csak vicces, semmint kellemetlen pillanatokat szült, és egyébként is higgyük el Alennek, hogy az egész turnét sérült csuklóval vállalta el, a baki pedig csak az emiatti görcsnek tudható be.
A végül bő másfél órát kitevő programba az összes nagy Mr. Big-sláger belefért az Alive And Kickin'-től és a Daddy, Brothertől a Take Coveren át a To Be With You-ig, egyedül csak a Green-Tinted Sixties mind maradt ki a kötelezők közül. Utóbbi hiányát azonban feledtették az olyan kevésbé nyilvánvaló darabok, mint az Actual Size lemez Shine-ja, amelyet „Lawrence" Karival közösen, duettben énekeltek el, vagy a Dancin' With My Devils. Ráadásul a két akusztikus gitár + vokál felállást tökéletesen sikerült is kihangosítani, így tényleg semmi sem vett el az élményből. És hogy teljes legyen a boldogság, a koncertet végigsztorizó, a közönséggel folyamatosan szoros kontaktot tartó Eric még vagy egy órán keresztül dedikált, fotózkodott is a rajongókkal, sőt, még arra is rá lehetett venni, hogy a márciusban megrendezendő 4. Dáma Lármának is felmondjon némi promóciós szöveget.
Sajnos bármekkora összegben fogadni mernék rá, hogy Pat Torpey halála miatt a Mr. Bignek végérvényesen vége. Így pedig a magam részéről bármikor újra megnézném Eric Martint, nála jobb és autentikusabb Mr. Big-műsort ugyanis kizárt, hogy bárki tető alá tudna hozni. Ha már a zenekar nincs tovább, remélhetőleg legalább ebben a formában sokáig hallhatjuk még élőben a klasszikus dalokat.
Fotó: Balázs Adrienn