Shock!

Az Atlantico egy hangárszerű csarnok Róma külvárosában, összhatásában kissé olyan, mint a budapesti SYMA, csak kisebb és sokkal jobb az akusztikája, a nézőtér két oldalán húzódó emelt lelátónak köszönhetően pedig jóval modernebbnek is tűnik annál.

Tumultuózus jelenetekre ugyan nem került sor ezen a kissé esős napon, de az összesereglett bő félház még így is vagy 1200 embert jelentett, ami melodikus rock vonalon kifejezetten jó eredménynek számít manapság. Aki csak arra a bizonyos himnikus billentyűfutamra és némi nosztalgiára áhítozik, az vélhetően már megnézte a Europe-ot néhány évvel ezelőtt, az újjáalakulást követő első turnékörök valamelyikén…

Joey Tempesték 21. századi visszatéréséről erősen megoszlanak a rajongói vélemények, és nem véletlenül: a svédek kicsit olyan formát mutatnak három újkori albumukon, mintha igazából nem is oszlottak volna fel az alternatív éra kezdetén, és még mindig a grunge-korszakban harcolnának a talpon maradásért. A tavalyi Last Look At Eden lemezen már kezdték egyensúlyba billenteni a mérleget, de a sokak által áhított retrósodás továbbra is elmaradt, amiért még akkor is csak becsülni lehet őket, ha az utóbbi anyagokat jóval ritkábban szedem elő, mint a klasszikusokat. A csapat 2004-es PeCsa bulija ugyanakkor a mai napig tökéletesként él az emlékeimben – még a brutális szaunajelleg ellenére is – , így tisztában voltam vele, hogy a ’80-as évek egyik legsikeresebb európai hard rock bandájának életműve lényegesen homogénebb benyomást kelt élőben.

Az első feltűnő dolog az volt, mennyire metalos fazonnal nyomulnak Joey-ék: fekete bőrcuccokban, határozottan zorall kiállással jöttek ki a deszkákra pontban este tízkor, és mindenféle teketória nélkül belecsaptak az új album címadójába. A szigort némiképp oldotta a közönség első sorainak előzetesen kiosztott sárga és kék lufik tömkelege, amiket aztán az érintettek végig fel-le lóbáltak a koncert során, és persze Tempest első szívdöglesztő vigyorára sem kellett sokat várni… A tömeg lelkes rajongói mivolta már itt is nyilvánvaló volt, hiszen mind ezt az élőben is jó súlyos nótát, mind a Secret Society albumot egyedüliként képviselő Love Is Not The Enemyt kívülről fújták. A jó hangulat ráadásul végig megmaradt, a nézők minden szerzeményt egyformán lelkesen fogadtak, bár a leghatalmasabb ovációt természetesen a ’80-as évek sikerdalai váltották ki.

Maga a koncert kifejezetten szerencsés ritmusúra sikeredett, nem osztották ilyen vagy olyan blokkokra, inkább vegyesen nyomták a régi és az új szerzeményeket. Ez egy ponton sem okozott törést, mert ahogy azt már említettem, élőben sokkal egységesebbnek tűnik az életmű, és ebben oroszlánrésze van annak, hogy a Europe lényegesen vastagabban, erőteljesebben szólal meg a színpadon, mint a multiplatina The Final Countdown és Out Of This World lemezeken. Fogalmam sincs, a fénykorban mi lehetett a helyzet ezen a téren – ehhez sajnos túl fiatal vagyok –, de aki neadjisten úgy téved le egy bulijukra, hogy csak a ’86-os slágereket ismeri, elég nagyot nézhet azon, hogy koncerten mennyire eltérnek a nóták az olajsimaságú lemezverzióktól… Az csak egy dolog, hogy John Norum számos felvonultatott gitárja közül mindegyik úgy szólt, mint az atom, vastagon, töményen és végig dominánsan, de az Ian Haugland – John Levén ritmusszekció gőzhenger játéka is eleve ad egyfajta extra húzást a zenének. Persze a trucker sapkában, talpig bőrben nyomuló – és kissé meghízott – Mic Michaelit sem rejtették el, és ő is jó súlyosan megküldte a két tekintélyes méretű billentyűs hangszert, ahol csak alkama nyílt rá. Az összhatás talán a rendes műsort záró Rock The Nightnál volt a legmellbevágóbb, itt ugyanis száz százalékosan érvényesültek azok a súlyos, Jon Lord és Ken Hensley által ihletett hammondos szólamok, amik a lemezverzión olyan méltatlanul belesimulnak a csilivili soundba. Sőt, a hangzás vastagítása végett néha még Joey is gitárt ragadott… Vagyis egy szó mint száz, hiába volt a Europe sokaknak csupán egy nagyobb hajakkal nyomuló Modern Talking a kéz alatt beszerzett német Bravókból, itt azért igencsak lejöhetett bárkinek, mitől is számít európai hard rock alapműnek az a bizonyos első két album.

Különösebb meglepetést persze ennek ellenére sem okozott, hogy a debütöt nem erőltették – pedig Pesten anno volt még Seven Doors Hotel is –, a Wings Of Tomorrowról azonban előkapták a kihagyhatatlan Scream Of Angert, az örök kedvenc Stormwindet, sőt, az Open Your Heartból is a Norum-féle ’84-es változat szólt, nem pedig a később slágerré vált Out Of This World-ös verzió. Utóbbiról a Superstitioust és a Let The Good Times Rockot játszották – utóbbi az egész buli egyik csúcspontjának bizonyult –, míg a Norum által rühellt Prisoners In Paradise-ról a címadót és a bődületes erővel elővezetett Seventh Signt (az utóbbi években szintén leporolt Girl From Lebanont sajnos nem, pedig reménykedtem benne).

Maga a Prisoners akusztikus verzióban csendült fel Joey és Mic előadásában, és noha különösebben nem kedvelem ezt a dalt, el kell ismernem, hogy remekül adták elő, elég komoly hangulatot is eredményezett odalent. Joey egyébként is óriási formában volt, nemcsak hangilag hozott mindent tökéletesen, hanem az is ordított róla, mennyire élvezi a koncertet. Az sem látszik rajta, hogy idén már 47 éves lesz, amit a legékesebben talán az bizonyít, hogy még mindig felrepült neki odalentről egy melltartó… Ami Norumot illeti, hibátlanul játszott, de Rolf Magnus Joakim Larssonnal ellentétben alapvetően teljesen mosolytalanul, befelé fordulva nyomta le a bulit. Persze ezen nincs is mit csodálkozni a vele történtek után… Ezúttal önálló szólója sem volt, de a 2005-ös Optimus szólóalbum névadóját azért előkapták, hogy egy kicsit Tempest is szusszanhasson.

A frissebb szerzemények közül nálam a mélyen dohogó Start From The Dark vitte el a pálmát, az este meglepetésnótája azonban egyértelműen a tavalyi The Beast volt, ami első ráadásként, a Cherokee – Rock The Night duó után, közvetlenül a The Final Countdown előtt is hatalmasat tudott ütni, és ez azért valljuk be, nem semmi. A hatalmas slágerekre meg persze önfeledten tombolt mindenki, ahogy azt a nagykönyvben is megírták. Az olasz rockközönség a jelek szerint elég rendesen el tudja engedni magát, nem éppen halvérű népség…
Lemezminőségű hangzás, szimpla, de hatásos fények, óriási hangulat és egy még mindig lelkes, száz százalékos formát mutató igazi hard rock banda a deszkákon – ez az este bizony ugyanolyan perfekt volt, mint az a bizonyos pecsás buli lassan hat évvel ezelőtt. Felejtsd el az előítéleteidet, a Europe még mindig mester!