Shock!

Tavaly afféle fesztiválkörképet készítettem, amelyen keresztül inkább a hangulatot és a kavalkádot, a rendezvény sokszínűségét szerettem volna bemutatni és idén sem lesz másképp. Akinek viszont a tavalyi cikk nem tetszett, reményeim szerint az első nap beszámolójából megkapta a szakszerűséget, és nincs ellenére, ha ezúttal is csapongok majd össze-vissza. Ha ellenére van, akkor is megteszem, már csak azért is, mert idén is szórakozni, nem pedig „dolgozni" mentem, és a valóban hibátlan első nap volt amúgy is az igazán „szakmába vágó", hiszen utána papíron sokkal kevésbé tűnt izgalmasnak a felhozatal. De hát a szerdai triászt nyilván nem lehetett volna überelni, hacsak nem egy Bang Your Head-szintű menüsorral, ami – nem kizárólagosan rock-, illetve metalfesztiválról lévén szó – eleve szóba sem jöhetett.

Amit még emellett el tudok képzelni, az az, hogy a Priesttel (és később Ákossal) eléggé elszaladhatott a büdzsé, ami persze nem jelenti azt, hogy nem voltak színvonalas és minőségi produkciók, egyszerűen csak a kategóriák mások. Többen panaszkodtak az infrastruktúrára, én sem voltam elájulva tőle, de azért túl lehetett élni (már ha nem a kempingben lakott az ember, és személy szerint azt sem bánom, hogy a szerdai nézőcsúcs nem ismétlődött meg később: nem voltak durva sorok, elviselhetetlen tömeg, de azért tisztességes nézőszám jött össze mindenhol, korrekt árak és túlnyomórészt jófej staff mellett. Érdekes volt ugyanakkor látni, hogy a grillmozdony mennyire nem pörgött: a pesti gasztro-feszteken alap, hogy legalább háromnegyed órát kell sorba állni előtte, itt pedig alig lézengtek a környékén – úgy látszik, más a célcsoport. (Utólag kicsit meg is bántam, hogy nem használtam ki a helyzetet, mert az tuti, hogy a következő fővárosi eseményen sem fogok ennyit várni).

A csütörtöki napon a Danko Jones előtt sikerült kikeveredni, noha nagyon szívesen meghallgattam volna Réz András aktuális válogatott szorongásait, sőt a Jack Reachert is boldogan újranéztem volna az újdonságnak számító moziteremben. A fehérvári belvárosi sörözők öleléséből viszont elég nehézkesen bontakozik ki az ember, és aznap az időjárás sem indított annyira meggyőzően. Arra viszont nagyon is kíváncsi voltam, minek köszönhető a nagy hype, mennyire sznobizmus vagy valós érdemek táplálják – nos, akárhogy is van, két-három percnél többre nem volt szüksége az őrült kanadainak, hogy az ujja köré csavarja a közönséget, beleértve az én kilóra való megvételemet is. A zene is szórakoztató, nem kétséges, de a konferáló dumák, a néhol el-elcsípett vicces szövegek is kellenek ahhoz, hogy igazán ütőképes legyen a dolog. Viccelni pedig mindennel lehet és kell, még a rockon, a metalon is, de Danko mindezt úgy teszi, hogy átsüt rajta a tisztelet, a szenvedély és az elkötelezettség. Megkockáztatom, hogy a végefelé a rock'n'roll nagy halottait felsoroló szöveg még megindító is volt. Ezer százalék, hogy bármikor jöjjön megint, én ott leszek.

A nagyszínpadon ezután a Soilwork következett, de őket csak rövid ideig nézhettük, mert mindenképpen el akartunk csípni valamennyit a The Joystixből a Moby Dick előtt, ezért át kellett sietni a FEZEN csarnokhoz. Speedéket én utoljára befutásuk előtt, még a legendás első pesti Annihilator-koncerten láttam supportként, és már akkor megvolt minden olyan elem a zenéjükben, ami a mostani státuszuk elérésére predesztinálta őket. Különösebben sosem voltam oda értük, de ami jó, az jó. Profik, összeszedettek, változatosságra törekszenek – ha nem lett volna a másik jelenésünk, szívesen végignéztem volna a bulit, pláne hogy addigra már szépen gyűltek a sabatonos népek (freudi módon én is terepszínű nadrágot húztam aznap anélkül, hogy az aznapi headliner járt volna a fejemben), és rajongókat mustrálni mindig jó időtöltés egy fesztiválon. De nekünk rakenrollkodni és tresselni kellett – sajnos az előzőből kevés jutott, mert Joystixék nagyon kevés játékidőt kaptak: kábé két számot tudtunk megnézni. Moby Dickék viszont lényegében egy teljes műsort letoltak a tőlük megszokott rutinnal és precizitással, remek setlisttel (a Körhinta zseniális választás volt nyitónótaként) és korrekt hangzással. Tartottam tőle, hogy szardínia-feeling lesz, de nem, kimondottan családias látogatottságú lett a történet, kellő hangulattal és alapvetően veszélytelenül – thrash esetében mindig van némi rizikó, főleg, ha az "értelmiség" is megjelenik, de az örökérvényű Pusztai-sorok (néha arra gondolok, hogy nekem is kellene abból a cuccból) valóban közösségformáló erejűek tudnak időnként lenni.

Innen visszamentünk a nagyszínpadhoz a „svéd Ossian", a Sabaton végére. Róluk is sokan sokmindent elmondtak már, nálunk a Shock!-on viszonylag ritkán fordulnak elő a híreken kívül, érthető módon egyikünk sem érzett rájuk különösebben, ugyanakkor csakis a tisztelet hangján tudok róluk beszélni – mindenki láthatta, honnan hová jutottak, és egyáltalán nem úgy tűnik, hogy alábbhagyna a lendület. Gyakorlatilag manapság európai szinten ők a lakossági metal csúcsa, tetszik vagy nem, ez van. Ahogy a szerkesztőségi listán gyakran mondjuk egymásnak is: CSINÁLJ JOBBAT! Illetve, hogy pontosítsam: lehet utánuk csinálni. Belépő zenekarokra pedig mindig is szükség volt, van, lesz. Ezzel a lendülettel még a Dalriadába is bele akartunk volna nézni, de demokratikus szellemben végül a távozásra szavaztunk – hosszú volt a nap, és még hátra volt kettő.

A pénteki napon sikerült totál elúszni: Haelo, Subscribe, Kalapács, Cadaveres – mind tervben volt, bár átfedésekkel játszottak, de mindről lemaradtam, köszönhetően a Fekvő Katona kézműves söreinek. Így az első aznap végignézett koncert a Bohemian Betyarsé volt a FEZEN Klub kerthelységében, a Kabrióban. Mint az itt most meg nem nevezendő, népszerű pesti szórakozóhely Balkán-partyjainak nem rendszeres, de annál lelkesebb látogatója, kimondottan csípem az ilyen etno-folkos-hinyehunya-rock'n'roll-akármit, élőben meg aztán különösen, és itt sem volt kérdés, már csak a zenekarnév alapján se, hogy marha nagy bulit fognak csapni az arcok trombitával, hegedűvel, spontán néptánccal és pörgős zenével. Rá is jöttem közben, hogy a manapság népszerű folk metallal szemben pont azért szeretem ezeket a zenéket, mert megvan bennük a rock ereje, de az ahhoz tartozó pátosz nélkül. Nem veszik komolyan magukat – igaz, ez némelyik zúzós folkra is igaz, de valahogy akkor sem érzem ugyanezt a felszabadultságot, bizonyára a metal korlátai miatt.

A Sex Action a Depresszió után játszott a kisebbik nagyszínpadon, tehát lassan indulnunk kellett oda is, közben áthaladtunk az Ákos-bulin, éppen a zenekart mutatta be – nem is tudtam, hogy régi bonanzás kollégája, Hauber Zsolt megint vele zenél (és pont az Induljon a banzájba integrálták be ezt a részt), meg hogy mostanában két szinti-egy dob felállásban nyomja. Persze lehet, hogy olvasnom is kellene Koroknai kolléga vonatkozó cikkeit, nem csak cseszegetnem őt miattuk. Veterán, Balázsnál nem kevésbé kiváló ex-kollégánk kicsit meglepett ezután azzal, hogy elismerően nyilatkozott a Depresszióról, de végül is némileg már ittasak voltunk és hozzá kell tenni, valóban feszesen nyomták, ráadásul pont valamelyik modernebb hangvételű daluk szólt.

Utána a Sex Action egy olyan bulit nyomott le, ami szerintem simán ott volt az idei FEZEN Top 5-jében, legalábbis ami az általam látottakat illeti. Tavaly már megemlékeztem a balatoni fellépésükről, ami lényegében a régi négyes újra-debütje volt, azóta – bár nem sokat játszanak – sokkal jobban összeért a produkció, és talán nem túlzás kijelenteni, hogy jobbak, mint valaha. A huszonöt éves jubileumot mondjuk nem tolták túl, egy tortából kiugró sztriptíztáncosnő kissé haknijellegű mutatványán kívül más sallang nem volt (és ha mondhatok ilyet, kissé feleslegesnek is éreztem, hiszen ma már minden legénybúcsún komolyabbat lehet kérni – nyilván a hölgy is egy ilyenről jött, és/vagy ilyenre ment tovább), viszont pont emiatt kerülhetett előtérbe a zene, amellett, hogy persze a tavaly is említett, közönséggel összekacsintós feeling is megmaradt. Amúgy – persze ez nyilván költségvetés-függő – szerintem a nagyobb bulikon érdemes lenne a vokalistalányokat is visszahozni (akár a strip terhére), de meg kell hagyni, hogy Wolfchild hangját sem hallottam még ilyen formában, és hát El Scorpio húzásának sincs párja itthon – médiasztárság ide, szinkronszerepek oda, Zoli bácsi tényleg az egyik legkirályabb dobos marad itthon, ami pedig a saját generációját illeti, nem is tudok jobbat mondani hirtelen. Több, töményebb gitárt talán elviseltünk volna (nem tudom, felmerült-e valaha is, hogy legyen második bárdista), de ennél több kifogással akkor sem tudnék élni, ha egy domina kényszerítene rá ostorral.

Az utolsó napot terveztük zeneileg a legkevésbé intenzívnek, de aztán bedarált a gépszíj, még akkor is, ha a kora este kezdett Road legvégére értünk oda. Náluk ugyanaz a benyomásom, mint az itt is említett Depi vagy akár a Sabaton kapcsán: nagyon nem "hozzám, nekem szól", de le a kalappal előttük. Más kérdés, hogy meglett, évtizedes zenehallgatási rutinnal, széles látókörrel rendelkező arcok mi izgalmasat találnak ezekben a zenékben, de hát tudomásul kell venni, hogy ezt nem racionálisan kell nézni: néha nyilván én sem tudom megmagyarázni, miért fog meg valamilyen zene. A Lord következett ezután, akiket pont egy héttel korábban láttunk a Campuson is, ahol remek formában voltak, de ez a hasonló időtartamú, gyakorlatilag headliner-szintű koncert valahogy nem volt a legjobbjuk – jól játszottak persze, de pocsékul szóltak (csakis a lényeg, hogy... búgnak a mélyek?) és valahogy a közepe felé le is ült a buli a sok belassulás miatt, ráadásul a Gidót helyettesítő, messziről Nagy Ervinre emlékeztető kisegítő billentyűs srácból (Debrecenben mindketten nyomták) lényegében semmit nem lehetett hallani. Mondjuk a harmadik frontember hiányában a másik kettő, Pohl Misi és Erős Attila a legkevésbé sem zavartatta magát emiatt (hiszen az is simán lehet, hogy fent minden tökéletesen megszólalt), dehát van itt rutin bőven – nem tudok olyat körülményeket elképzelni, hogy a Lord szar koncertet adjon.

Ezután persze elég nehéz volt ráhangolódni a HIM-re, pláne, hogy tudtuk, hogy Annáék miatt mindenképpen ott kell őket hagynunk egy ponton, de belenézni azért muszáj volt, és ennek alapján azt mondhatom, hogy egy pesti önálló bulira, pláne klubban mindenképpen elmennék bármikor, pedig – pár nótát leszámítva – már tizenöt évvel ezelőtt is uncsinak tartottam az akkor széthype-olt első két lemezt. De az úttörők mégiscsak úttörők, egy komplett műfaj sikeres bandái loptak és lopnak tőlük, a karizma pedig még így, kissé megroggyantan is ott van Ville Valóban és zenéjében. Közben haveri invitálásra Aurórára is átugrottunk a csarnokba, ami szerfelett szórakoztató egy darabig, de aztán csak kinéztem a Kabrióba a tavaly is méltatott Gypo Circusra egy kis elmebeteg etnofolkpunkrock'n'rollakármi morzsát is felszedni – Annáék előtt ez mindenképpen hasznos volt.

Na igen, szóval Anna And The Barbies: az excentrikus hölgyről lehet tudni, hogy akkor is ilyen elánnal nyomta, amikor ketten vagy később már harmincan voltak a nézőtéren. Ma már simán megtöltik akár a Tracket, Parkot is, és legfeljebb az eszköztár változhatott, értve ezt úgy, hogy egy-egy buli showelemeire nagyobb költségvetés jut, például lehet hívni komplett tánccsoportot, és nyilván tervezésre, előkészületekre is több időt, energiát, anyagi forrást fordítanak. Ezt csakis így érdemes csinálni, még akkor is, ha a harminc emberből sosem lesz harmincöt. Azon meg felesleges agyalni, hogy az egyébként felettébb érdekes, bekategorizálhatatlan zene – amelyben most már tényleg egyre több szerep jut a többieknek, és pláne remekül érvényesül benne a gitáros-tesó baromi jó hangja – mennyire lenne népszerű, ha nem Anna bandája játszaná. Az a banda van a színpadon és kész. Emellett tény, hogy a produkció lehengerlő, magával ragadó, és a legkülönfélébb zenei ízlésű emberek mondják utána, hogy hú, hát ez kurvajó volt. Egyéb kérdés...? A Joker-sminkről egyébként az jutott eszembe (mert ugye a legutóbbi, vígszínházas Mephisto-feldolgozásban is elsütötték ezt a poént), hogy ha az itt látottakkal összehasonlítva kissé vértelen Péterfy Bori évekig Alföldi Nemzetijének társulatát erősítette, akkor Annát hogyhogy nem találta még meg a jó szimatú rendező? Lehet, hogy mert a hölgy még Robinak is túl excentrikus és kezelhetetlen lenne. Ahogy barátunk nagyon találóan megjegyezte: olyan, mint egy női Dee Snider.

Mivel ekkortájt már nagyjából minden koncertprogram véget ért, nem igazán marad beszámolnivaló, de az biztos, hogy jövőre is sanszos a részvétel. Az infrastruktúrára – na meg persze a nézőcsúcsos kijutás megszervezésére – azért majd érdemes lesz rágyúrni egy kicsit, de ár-érték-élmény arányban nagyon ott volt idén is a FEZEN!

Fotó: Tar Károly / FEZEN