Shock!

Ahhoz képest, hogy előtte soha a környékre sem tolta az arcát, 2004 óta azért elég rendszeresen visszajár Magyarországra Glenn Hughes, a közönség pedig nem tudja megunni, az A38-on ezúttal is simán összejött egy bő háromnegyedház. A korábbi bulikhoz képest extrának tekinthető, hogy a főszereplő már jó előre kikötötte: nem tűri a dohányzást a teremben, amit legnagyobb meglepetésemre a megjelentek nagy része végig be is tartott. (Állítólag alkoholt sem lehet fogyasztani a közelében, bár nem tudom, miként valósítható ez meg egy rockturnén.)

Ennél némileg lényegesebb változás volt a legutóbbi, másfél évvel ezelőtti koncerthez képest, hogy Glenn oldalára ismét visszatért J.J. Marsh gitáros, aminek a magam részéről kifejezetten örültem. Nem mintha bármi baj lett volna legutóbb Jeff Kollmannel, de J.J. játéka valahogy közelebb áll hozzám, hiába néz ki egyre hülyébben így, hogy még galambősz haját is befestette. További újdonságot jelentett, hogy Marsh segítőt is kapott a fiatal Luis Carlos Maldonado személyében, aki a friss First Underground Nuclear Kitchen lemez megírásából is oroszlánrészt vállalt. Mindez kissé paradox helyzetet eredményezett, a műsor fókuszában ugyanis ez a funkysabb vonalú új anyag állt, a banda azonban soha korábban nem hallott töménységgel szólalt meg.

Sokan bizonyára nem értenek velem egyet, de mivel minden eddigi hazai fellépésén jelen voltam, én bizony egy cseppet sem bántam, hogy Hughes ezúttal elhagyott egy sor elhagyhatatlannak hitt klasszikus nótát. Akárki akármit mond, eszelős nagy különbség stílusilag sincs a lemezei között, legfeljebb az arányok változnak, és most éppen egy lazább korszakát éli, ráadásul a First Underground Nuclear Kitchen erősebb is, mint mondjuk az előző Music For The Divine, így aztán nem is tudott zavarni, hogy helyből négy új szerzeménnyel nyitott. Ezek közül főleg a címadó ütött nagyot ízes tempóival, de a Never Say Never zsíros groove-jaira vagy az Oil And Water fémes jammelésére sem igazán lehetett nem mozogni. Glenn persze hozta a szokásos formát: ízléstelen ruháit és még annál is rettenetesebb frizuráját olyan hangorkánnal ellensúlyozta, amihez hasonlíthatót fehér torokból nemcsak a rockvonalon, de azon kívül sem lehet hallani. Nem véletlen, hogy Stevie Wondernek is ő a kedvenc énekese…

Hangjának tónusa csodálatos, énektudása és ereje lenyűgöző – néha most is 30-40 centiről énekelt bele a mikrofonba, és még így is szétvitték a dobhártyámat a gyilkos sikolyok – , és a legfantasztikusabb, hogy hangszálai igazából semmit sem koptak a ’70-es évek közepe óta. A kissé felesleges J.J.-féle gitárbűvöléssel kezdődő, ötödikként érkező Mistreatedben menetrendszerűen improvizálgatott is egy sort, bár bevallom, legyen ez a kis bemutató akármilyen zseniális, így ötödszörre már nem nyűgözött le annyira, mint a Joe Lynn Turnerrel közös wigwamos bulin, amikor először hallottam, és konkrétan nem hittem el, hogy ilyen létezhet. Kicsit mintha Glenn is unná mára ezt az egészet… Na mindegy, aki most látta őt először élőben, az persze nézhetett egy nagyot.

A zenészek teljesítményéről is csak felsőfokban tudok beszámolni, a két gitáros természetesen mesterien adogatta egymásnak a labdákat, de erre aligha lett volna lehetőségük Matt Goom dobos és Glenn ritmusalapjai nélkül. Hughes kapcsán teljesen érthetően mindig az énekhangot emeli ki mindenki, és emellett hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy bizony a négy húron sem semmi, amit művel. Nem is feltétlenül a technikára gondolok, bár természetesen annak sincs híján, hanem a feelingre, azokra a testes, köpcös hangokra, amiket kicsal a basszusgitárból. Nem véletlenül került fel a „the bass it don’t lie” sor az aktuális turnépólóra… A jelentéktelen külsejű kopasz billentyűs, Anders Olinder is alaposan kitett magáért, okkal és teljesen jogosan nevezte az énekes a bemutatásnál csapat titkos fegyverének.

Az öreg mindenesetre tényleg szeretheti az új albumot, az aktuális dalok és a Mistreated mellett ugyanis csak a Music For The Divine két nótája (You Got Soul, Steppin’ On) és a Soul Mover Don’t Let Me Bleedje fért bele a rendes játékidőbe. Utóbbi láthatóan roppant fontos Hughes-nak, és remélem, sokáig meg is marad a programban, tényleg az egész szólókarrier egyik abszolút csúcspontja ez az érzelmekkel csordultig telített szerzemény. Glenn a dalok között persze most is elég sokat magyarázott a szeretetről meg arról, hogy gyakorlatilag semmire sem emlékszik a ’80-as évekből, de ez sem lephette meg azt, aki már látta őt koncerten, vagyis tulajdonképpen minden a szokásos volt, amitől kellemesen otthonos érzésem támadt. A ráadásban a megjelenése óta modernkori Hughes-himnusszá avanzsált orbitális Soul Mover és a Burn kerültek elő, előbbi természetesen hengerelt, utóbbit pedig senki sem nyomja jobban, mint ő.
Száz szónak is egy a vége: Glenn Hughes egy zseni. Csak reménykedni tudok abban, hogy másfél év múlva megint jön Budapestre, én biztosan ott leszek akkor is.