Shock!

Negyedik alkalommal látom Hans Zimmer utazó hangversenyét és negyedik alkalommal keresgélem a szavakat, miképp is lehetne szavakkal megformálni azt a páratlan audiovizuális élménycsomagot, amivel bő három órán keresztül kényeztetnek minket. Korábban szinte mindent leírtam, miért szeretem zsigerileg a német zeneszerző műveit, bármilyen formában, bármikor, tényleg megunhatatlan számomra. Ő is az a művész, akinek a szerzeményeit időnként már-már aggasztó mértékben öntöm magamba és képtelen vagyok betelni velük. Persze én is érzem, hallom, hogy mikor repetitív és önismétlő, de mégis: mindig képes új formába önteni a fejében lévő hangjegyeket és meglepni valamivel.

Nem tettem volna rá nagy tétet, hogy bő egy éven belül újra hozzánk jön Zimmer úr, és igazából meg is lepett, hogy az előző brutál telt ház után egy még húzósabb jegyárakkal érkező koncert szintén szinte koppra telt ház lett: alig-alig akadtak üres székek a Papp László Arénában. Valószínűleg az újonnan érkezők mellett megvan már az a „keménymag”, akik kihagyhatatlannak érzik az újabb lehetőséget, és talán már most befizetnének egy következő évi újabb előadásra. A tavalyi turné hanganyagát rögzítették (nagyon helyesen), amit meg is lehet már vásárolni vinylen és CD-n (a merchben is volt horror áron), tehát értelemszerűen erre épült az új körút, így nagy változásokra nem számíthatott senki.

Kezd stabilan beállni egyfajta műsorsorrend, legalábbis megvannak azok az alappillérek, melyek mellé ilyen rövid időintervallumon belül beleférhet még pár dalcsere, de senki ne áltassa magát azzal, hogy ordítóan nagy változások lesznek a következő évek műsorában. Az első két turné lehetett egyfajta felmérés, mi fér bele, mi kényelmes a zenekarnak és mire vevő a közönség, meg persze azt is hozzá kell mindig csapni a szetthez, ami épp aktuális megjelenés – esetleg egy saját kedvencet is. Az is jó kérdés, miből és mennyit meríthet Hans Zimmer ebben az élő formában, hiába ő a zeneszerző, például én a Blade Runner 2049 valamelyik fő tételét is szívesen meghallgatnám (bár ott társszerzővel dolgozott), hogy csak egy példát említsek. Telhetetlennek lenni ilyen pazar életmű mellett meg szinte kötelező.

Néhány korábbi állomás Zimmer betegsége miatt elmaradt, talán ezért is spórolt az energiáival a korábbiakhoz képest, többet ült, anekdotából is mintha kevesebb lett volna – persze akadt így is, a legemlékezetesebb talán az volt, amikor a müncheni életszakaszáról mesélt, amikor egy házban lakott Giorgio Moroderrel és Harold Faltermeyerrel, csak éppen nem tudtak egymásról. Különös kanyarokat tud produkálni az élet, ugye. Emellett kicsúszott egy fuckolás is, ami úgy tűnt, mintha véletlen lenne, de hát ez is a műsor része, előfordult már korábban, pár évvel ezelőtt. A zenésztársak hosszas bemutatása, agyondicsérése is a műsor része, és igazából tök aranyosak ezek a szösszenetek sokadszorra is. Roppant cuki, ahogy Hans bácsi kézenfogva húz ki a reflektorfénybe a hegedűs leányzótól kezdve a perkásig mindenkit, Tina Guo nevét meg már mindenki kívülről fújja, de hát tényleg zseniális, ahogy játszik ez a leányzó, szinte együtt lélegezve a csellójával.

Ahogy említettem, a kétszer kábé másfél órás program gerincét a tavalyi műsor adta, leginkább finomított medley-ket játszanak mostanság: Dune, Wonder Woman, Man Of Steel, Gladiator, The Pirates Of The Caribbean, The Dark Knight, Interstellar, The Lion King, tehát a nagy neveket forgatják. A Sherlock Holmes idén kimaradt, de jött helyette az új Top Gunból részlet, a The Last Samurait kibővítették a tavalyihoz képest, és Zimmer szinte pironkodva vezette be a The Dark Phoenixet, amit vélhetően senki sem látott, utalva ezzel a film bukására, de nyilván a Fox-féle Marvel is jól fizetett, normális filmekhez meg nem mindenki engedhet meg magának ilyen kaliberű zeneszerzőt. Akadtak csúcspontok bőven, kinek mi, engem többedszerre is elvarázsolt a retinaégető Batman-filmzene, a nemrég újranézett Interstellar is szinte új értelmet nyert és szívszorítóbbá vált a filmet kísértetiesen megidéző körbefényeivel, és ismét felmászott az égig az akrobata hölgy. A legnagyobb meglepetés azonban Lisa Gerrard jelenléte volt a Gladiator egyik tételében. Bíztam benne, de nem mertem elhinni, hogy nem csak felvételről lesz hallható nálunk, róla meg ugye csak szuperlatívuszokban lehet beszélni.

A Dűne jól fut, novemberben jön a második rész, és remélem, hogy az első rész soundtrackjéhez hasonló lesz a színvonal – de miért is ne lenne az. A Paul’s Dream meg remélhetőleg jó ideig műsoron lesz, és nem csak azért, mert most már három közönség közötti helyszínen is felbukkantak a táncosok, és nem csak azért, mert Loire Cotler elképesztő energiával énekel, de úgy összességében az egész egy tétel zsigerekig ható érzelembomba, amiben benne van a pokol és a szenvedély egyaránt. Top pillanat szintén, és ami a közel ülőknek kedvez Hans Zimmer közönség közé merészkedése, aminek ezúttal nem csak az első sor örülhetett, hanem a sorok közé és besétált (bár tavaly is ugyanígy lett volna, akkor arrafelé ültem) hangszerével. A Time meg a szokásos lezárás, a hátborzongató utolsó billentyűleütésekkel, amikor 11.500 ember annyira csöndben van, hogy csak a légkondik surrogását lehet hallani a távolba úszó zongorahangok mellett.

A hangzás pazar volt, kiváló teljesítmény ennyi különféle hangszert érthetőre és arányosra keverni, a látvány még pazarabb, a hangulat frenetikus, tényleg minden szempontból tízpontos estét kaptunk újra mindenféle giccsparádé nélkül, ami ekkora és ilyen filmzenés produkciónál mindig vékony jég. Minden zenész elképesztő alázatosan dolgozott Hans Zimmer körül, maga a Mester is ugyanígy tükrözte magát a munkatársai felé. Nem tudom, lesz-e jövőre ebből újabb kör, vagy most egy kicsit pihentetik az utazó filmzeneélményt, de érzésem szerint felfelé ível még ennek az egésznek a története, messze még a kifutás. Addig is: bármikor, bármennyiszer nézném újra, és hátha nem az Aréna másik feléből lehet majd csak fotózni. Legyen így.