Ez az Avatar nem az az Avatar volt, a magyar banda helyett egy meglehetősen furcsa svéd alakulat kapta a bevezető szerepet a szombat esti street rock orgián, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy illettek ide… Annak idején hallhatóan valami death / black alapú nordikus súlyossággal kezdhették a zenélést, de mára sokkal melodikusabb, rock’n’rollosabb lett a dolog, és ettől meglehetősen öszvér jelleget kapott a produkció.
Ez még önmagában nem lenne baj, a zene azonban egyáltalán nem volt meggyőző. Jó muzsikusok az arcok, a dobos és a rasztás gitáros különösen ott voltak a szeren, Johannes Eckerström énekes viszont végig úgy kísérelt meg dallamokat hozni, hogy közben semmi – de tényleg semmi! – klasszikus értelemben vett énekhanggal nem rendelkezik, ez pedig még soha senkinél nem bizonyult működőképes vállalkozásnak a történelem folyamán. Néha egészen olyan hatást keltett, mintha Dani Filth szenvedne valami metalosabb megközelítésű The 69 Eyes-kópia élén…
Szóval volt itt hard rock, darkos él meg némi északi sűrűség is, de nem állt össze egységes egésszé a dolog. A háttérben felállított, telelámpázott Avatar logo is inkább gagyi volt, mint látványos. Egyáltalán nem éreztem bennük a potenciált, de ettől még persze lehet, hogy néhány lemez alatt kiforrják magukat, és rájuk sem lehet majd ismerni. Úgyis baromi fiatalok még, az átlagéletkoruk 20-22 év körül mozog.
A Hardcore Superstar üdítő színfolt a mai mezőnyben: habár ott van bennük a svéd punk’n’roll / glam / sleaze mezőny minden lazasága, az utóbbi lemezeik jóval metalosabbak, riffelősebbek, mint mondjuk a Backyard Babies dolgai, alighanem ezért is tudtak leszerződni a Nuclear Blasthez. A nagyobb kiadó védőszárnyai már csak azért is örömteliek, mert a bandát eddig egyáltalán nem mozgatták német nyelvterülettől keletre, most viszont egyből eljutottak hozzánk is. Meg nem mertem volna tippelni, hányan hallgatnak Magyarországon Hardcore Superstart, de végül egész vállalható volt a nézőszám, olyan 150-200 ember jött össze a hajón, hogy megnézze Jocke Bergéket.
Mivel két éve Bécsben már volt szerencsém elcsípni őket, pontosan tudtam, hogy agyig pörgetett, húzós és brutálisan energikus showra számíthatok egy óriási frontemberrel, és ez szerencsére most is maradéktalanul összejött. Az új gitáros, a friss Beg For It lemezen debütált Vic Zino ugyan nem olyan látványos fazon, mint Thomas Silver volt, játéka azonban – akárcsak az albumon – élőben is meggyőzőbb, mint elődjéé, a bulit pedig továbbra is egyértelműen Jocke viszi a hátán. A Flex zsebkendőnyi színpadán annak idején nem nagyon volt tere rohangászni, itt azonban tényleg beleadhatott apait-anyait: nemcsak higanymozgással mászkált össze-vissza a színpadon, de még a klasszikus Axl Rose-os tengely körüli forgásokat is úgy hozta, ahogy azt a műfaj nagykönyvében megírták, a hangja pedig élőben sem hagy maga után kívánnivalót. Tényleg zseniális a figura, igazi rock’n’roll vadállat, két évtizeddel ezelőtt körülrajongott MTV-s poszterarc lehetett volna belőle… A másik tekintetet vonzó tag a dobos Adde, aki szintén igazi mániákus, roppant húzósan és látványosan hozta az alapokat a nagydarab Martin Sandvik basszerrel karöltve.
A programban kizárólag az utolsó három album dalai kaptak helyet, ami alapvetően nem baj, bár nem értem, miért fáznak ennyire a régebbi dolgoktól, ahogy nézem a setlisteket, külföldön is legfeljebb mutatóba kerülnek elő az első négy lemez szerzeményei. Pedig azért azokon is szerepelt néhány nagyon nagy nóta… Nem túl meglepő módon a Beg For It – Into Debauchery kettőssel nyitottak, ezek mellett az idei anyagról az abszolút kedvenc Shades Of Grey és a Nervous Breakdown szóltak még, a maradékot pedig vegyesen válogatták össze a 2005-ös albumról és a Dreamin’ In A Casketről. A legnagyobb őrjöngést talán a politikailag kellemesen inkorrekt Bag On Your Head váltotta ki a nézőkből, de hasonlóan nagyot ütött a Kick On The Upperclass vagy a Wild Boys is, és a ráadásban elnyomott Dreamin’ – We Don’t Celebrate Sundays duó sem volt éppen gyenge. A feszes, energiától csak úgy sistergő előadásmód mellett ráadásul még tisztán és hangosan is szólt a csapat, a munkásságukat láthatóan jól ismerő fanatikusok is kitettek magukért, az első pillanattól kezdve óriási hangulat uralkodott a nézőtéren.
Kábé egyetlen rossz szavam sem lenne, ha nem lett volna ilyen röhejesen rövid a játékidő. Tokkal-vonóval, ráadással együtt is mindössze egy bő órát töltöttek a színpadon, ez pedig inkább nyugdíjastempó, mintsem olyan, amit egy ennyire állat rockbandától elvárna az ember… Ráadásul a We Don’t Celebrate-re annyira felforrósodott a buli, hogy a négyes levonulását követően igazából senki sem akarta elhinni, hogy tényleg ennyi volt. Egy régi mondás szerint mindent akkor kell befejezni, amikor azt éppen a legjobban élvezed – vagy valami ilyesmi, sajnos nem tudom szó szerint idézni –, de ez a rockkoncertekre egész biztos nem áll!
További fotók:
Hardcore Superstar
