Shock!

Sosem voltam Jethro Tull-rajongó. Sőt, az igazat megvallva a Thick As A Brick kivételével gyakorlatilag nem is ismertem a csapat – egyébként igen tiszteletet parancsoló – életművét. Mivel azonban sajnos néhány éve már olyan időket élünk, amikor a régi, legendás arcok bármikor eltávozhatnak (jobb esetben csak a zeneiparból), Ian Anderson budapesti koncertje kiváló, és egyben talán utolsó lehetőségnek mutatkozott, hogy valamelyest pótoljam az eddigi mulasztást. Anderson ugyanis idén tölti a hetvenet, égy ugyan egy laza tizest simán letagadhatna, ebben a korban már benne van a pakliban, hogy egyszer csak azt mondja: köszönöm, elég volt! 2017-ben viszont még egy Ian Anderson plays Jethro Tull című turnéval járja Európát, és ahogy a körút elnevezése is mutatja, aki jegyet vált ezekre a bulikra, igen alapos merítést kaphat az egyébként 2011 óta nem turnézó zenekar dalaiból.

A magam részéről nem szeretem az ülős koncerteket, de Anderson közönségének jelentős részét is a főhőshöz hasonló korú tinédzserek adják, így valóban volt logika abban, hogy a két felvonásban két órát kitevő eseményt a Kongresszusi Központban rendezték meg. És bár a KK koncerthelyszínként továbbra is messze van az ideálistól, az ezúttal kiváló hangzás ellensúlyozta valamelyest, hogy a színpadhoz képest túl alacsonyan lévő székek miatt annak ellenére sem láttam tökéletesen, hogy a nyolcadik sorban ültem, és alacsonynak sem vagyok éppen mondható. A sound azonban ezúttal valóban kristálytiszta és arányos volt, így a háttérvetítéssel megtámogatott show hamar elterelte a figyelmemet a kisebb kellemetlenségekről, például a bal oldalamon iszonyatos amplitúdóval a lábát rázó, és ezzel az egész széksort bemozgató srácról.

Amellett, hogy Ian Andersoon ikonikus és örökmozgó, laza figura, engem elsősorban fuvolásként és frontemberként nyűgözött le, ha ugyanis őszinték akarunk lenni, hangja igencsak megkopott mostanra. Igazán kiemelkedő énekesnek persze a hőskorban sem számított, de ezúttal bizony sokszor valóban nem telt többre tőle némi kántálásnál, amiben nyilván az is közrejátszott, hogy saját bevallása szerint is megfázással küszködik. Viszont becsülettel harcolt, ami akkor is megsüvegelendő, ha legtöbbször mindez kimerült annyiban, hogy a magas hangok kiéneklése helyett csak a szemöldökét húzta fel, illetve állt lábujjhegyre ezzel egy időben. Zeneileg viszont lélegzetelállító volt, amit művelt: a megunhatatlan, tényleg csak az ikonikus jelzővel illethető, fél lábon állva előadott fuvola-betétek hallatán joggal maradt tátva minden száj. És ugyan Anderson a hetedik ikszet tapossa, ez nem akadályozta meg abban, hogy oda-vissza rohangásszon a színpadon, mindössze néhány rövid szusszanásra elegendő szünet beiktatásával.

Mivel pedig az öreg egymaga megcsinálta a showt, zenekara át is engedte neki a teret. Ugyan az 1983-as születésű, ennek ellenére már lassan másfél évtizede Andersonnal muzsikáló gitáros, Florian Ophale bedobott néhány gitárhős-elemet, a többiek kifejezetten visszafogottak voltak. David Goodier basszusgitáros leginkább csak egy helyben lépegetett, de Scott Hammond dobos és a Goodier mellett a Jethro Tullban szintén érintett billentyűs, John O'Hara sem szaggatta különösképpen az istrángot. Zeneileg viszont tökéletes összhangban dolgoztak, és a dobszóló alatt az is kiderült azért, hogy Hammond is képes keményen ütni, ha akar.

A húszperces szünettel kettéosztott programban természetesen a Jethro Tull-dalok vitték a prímet (Nothing Is Easy, Thick As A Brick, Heavy Horses, Aqualung, hogy csak néhányat említsek), de befért a műsorba a számomra csúcspontot jelentő Pastime With Good Company feldolgozása is, amit VIII. Henrik angol király írt még a 16. században. Mire a pontban nyolckor kezdődött műsor véget ért, az óra majdnem fél 11-et mutatott, azaz tényleg minden igényt kielégítő, igen alapos múltidézést kaptunk. Nem csoda, hogy a jegyeket már hónapokkal a buli előtt elkapkodó közönség kitartó vastapssal jutalmazta a produkciót.